Elhagytam a Cukorsüveghegyek Vidékét, és fő úticélom felé vettem az irányt. Ehhez azonban el kellett először jutnom az Örök Tavasz Városába. Az eljutás természetesen együtt járt egy háromórás busz- és egy kilencórás szokásos félálomszerű vonatúttal, a zhuang tartományból átléptem a Déli Felhők Tartományába. A Déli Felhők Tartománya az ország dél-nyugati határvidékén fekszik, a havas tibeti csúcsoktól a délkelet-ázsiai dzsungelekig elefántokkal és tigrisekkel, és itt él a legtöbb kisebbség is mindenféle furcsa hagyománnyal és öltözékkel. A tartomány piciny, hatmilliós székhelye az Örök Tavasz Városa.
A városról eddig csak csodaszépeket hallottam, vagy legalábbis bennem mindig az élt, hogy a távoli, misztikus Déli Felhők Tartományában egy város, ahol mindig tavasz van nagyon jó kis hely lehet. Többen is felmagasztalták, hogy az egyik legélhetőbb, legjobb nagy-nagy város, úgyhogy nagy elvárásokkal jöttem ide. Hát, csalódnom kellett. Az Örök Tavasz Városáról már első pillantásra, az állomásról kilépve látszott, hogy nem tartozik az élhető nagy-nagy városok közé, s bénaságban messze veri a majdnem büszke várost. Mégsem nyilvánítható büszkévé, mert annyira nem nyomasztó és nem unalmas hely, egyszerűen csak béna.
A város igazából rendkívül emlékeztetett a majdnem büszke városra, szinte ugyanolyan a növényzet, hasonlóak az épületek, hasonlóan koszos, hasonlóan kaotikus, de mégis sokkal fejletlenebb és kuszább. Azt hiszem ilyen lehetett a majdnem büszke város úgy öt- tíz éve. A hasonlóság meg különösen zavart, mert egyrészt minden ismerős volt, de mégis minden más. Anno még játszottam a gondolattal, hogy ezt a várost írom be az ösztöndíj-jelentkezési lapra, de így utólag is hála az Úrnak, hogy más módon választottam (?). A hely amúgy nem olyan szörnyű, de megvan az a megbocsáthatatlan tulajdonsága, hogy mindentől rohadt messze van. A jó tulajdonsága viszont az, hogy a klímája remek. Mivel magasan fekszik, ezért nyáron nincs pokol, s mivel jó délen van, ezért télen sincs hideg. Így tényleg teljesen igaz rá a név, hogy az Örök Tavasz Városa, s ezt az itt eltöltött két januári napom is tanúsíthatja. Másik nagy előnye, amiben szintén nagyon hasonlít a majdnem büszke városra, hogy jó a konyhája, s minden sarkon talál az ember valami olcsó meleg ételt. A zhuang tartományban és vidéken korábban nagy gondban voltam mindig, mert annyira nem evős része az országnak, vidéken meg mindenki magának főz, alig van olyan hely, ahol meleg ételt csinálnak.
Két nap bőven elég volt a városban, habár szinte semmi látványosságát nem néztem meg. De annyira nem tud már felizgatni még egy buddhista templom vagy még egy park, a téli kaland most másról szól, nem kultúráról és nevezetességekről. Nem mintha más útjaim azokról szólnának...
Első itteni napomon nagy ajándékkal lepett meg az Úr. Egy éjszakai vonatút után koszosan és kifacsartan megtaláltam az eddigi legundorítóbb szállásomat. Először meg se akarták mutatni, mert olyan rosszak a körülmények, nyugati biztos nem bírná. Igazából nem volt olyan szörnyű, hogy az igénytelen vándor ne mondta volna rá egy legyintéssel, hogy elmegy, egyedül a közös vécé és fürdő volt a rémisztő, a szoba kibírható volt. Bogarak például nem voltak. A lényeg tehát, hogy hatalmas lelki gondban voltam, hogy hogy a csodában fogok én abban a vizesblokkban én bármilyen vizelésnél komolyabb higiéniai műveletet elvégezni. Ezzel a tudattal mentem be céltalanul bóklászni a belvárosba. A történet másik szála, hogy a majdnem büszke városi Jótevőm meg a fiával éppen a tartományban telelt, s kiderült, hogy épp ugyanaznap vagyunk a tartományi székhelyen. Úgyhogy kifundáltuk, hogy majd valahol megpróbálunk találkozni, habár igazából egyikünk se ismerte egyáltalán a várost. Az isteni közbeavatkozás az volt, hogy céltalan bóklászásom közben egyszer csak meghallottam, hogy valaki a nevemet kiabálja, s a hang irányába fordulva megláttam a Jótevőmet, aki egy busz ablakából integetett ki lelkesen. A hatmilliós minigigavárosban pont egy időben pont egy utcában voltam azzal az egyetlen emberrel, aki ráadásul szintén 1700 km-rel arrébbról jött, s ez az ember pont akkor nézett abba az irányba, amikor én is ott voltam, s pont olyan távolságban, hogy meghalljam a nevem. Mindegy, a csodát nem kell tovább részletezni, a lényeg, hogy az Úr segítségével hipp-hopp egymásra találtunk, én megismerkedtem a fiával, aki egész jófejnek bizonyult, s utána együtt töltöttük a nap többi részét. Elmentem a hoteljükbe is, ahol ők rögtön felajánlották, hogy megfürödhetek, amit nyomban el is fogadtam. Húú, fantasztikus volt! És az Úr megőrzött attól, hogy a horrorközfürdőt kelljen használnom.
Az Örök Tavasz Városa abban is hasonlít a majdnem büszke városra, hogy szintén rendelkezik egy jó nagy tóval. Természetesen azért kisebb, mint az én kis Keleti Tavam, majdnem büszke önérzetemen nem eshetett csorba (ráadásul a helyi folyó is egy kis csatorna, hol van az a világ harmadik legnagyobb folyamához képest). Második napomon a tó felé vettem az irányt, mert tudtam, hogy van mellette egy hegy, s ha van a közelben hegy, akkor azt meg kell mászni. A tó amúgy semmi nagyobb extrát nem nyújtott egy nagy víztömegnél, ráadásul a mellette lévő híres park a legbénább nagy-nagy park volt, ahol eddig jártam. És még belépőt is volt pofájuk elkérni. De ez is csak igazolta elméletem, hogy milyen béna is a város.
A hegy azonban már messziről is jól nézett ki. Egy időbe telt, mire megtaláltam a felfele utat, mert a Lonely Planet a fordulj balrát összekeverte a fordulj jobbrával. És ilyenkor aki nem tud nagy-nagy nyelven nem tud feljutni a hegyre. Gonosz Lonely Planet. Végül egy bácsi elmutogatta nekem, hogy át kell menni egy szűk autópálya-felüljáró alatt, s ha szerencsés vagyok, akkor megtalálom a romos-koszos lépcsősort. A hegy végül jobbnak bizonyult, mint gondoltam. Majdnem a tetején volt egy csomó pagoda, meg árus, de mivel a kultúra fizetős volt, s akkori hangulatomban egyáltalán nem voltam rá vevő, ezért tovább mentem a felsőbb régiók felé. A felsőbb régiókban már eltűntek a fák, s mediterrán jellegű, kopár, sziklás bozótos fennsíkra jutottam, ami nagyon tetszett nekem. Itt bóklászgattam egy darabig, majd találtam egy jó erdei ösvényt lefele. Igazából felesleges részleteznem, hogy milyen kirándulni, mindenki tudja, a lényeg, hogy elvertem az egész napot a hegyen, s nagyon jó volt otthonihoz hasonló erdőkben csatangolni. Végül eljutottam kis külvárosi falurészekre, kis külvárosi falurészek buszmegállójába, s valahogy visszajutottam a városközpontba. A Lonely Planet itt is kicsit félreigazítja az embert a buszokkal és átszállásokkal, de nagy-nagy ország túl gyorsan változik, hogy egy egy hétnél régebbi szerkesztésű LP ne vezetné félre az embert.
Az Örök Tavasz Városát egyelőre kivégeztem, habár még úgyis visszatérek, hisz valahogy haza is kell jutnom, s a tartomány túl sok látnivalót kínál ahhoz, hogy későbbi kalandozásaim során ne vetődjek újra errefelé. Nagy előrelátóan tehát meghagytam egy csomó kulturális látnivalót a későbbiekre. Ez a két nap elég volt, hogy lássam, hogy milyen a város maga, milyen a hangulata, milyenek az emberek, s újra csak azon örüljek, hogy milyen jó hely is az én kis majdnem büszke városom.
