Igazából már több is. Az idő olyan rohamtempóban halad, hogy most tudatosult bennem, hogy már csak három hetem van a majdnem büszke városban. HÁROM HÉÉÉT. Iszonyat kevés. És az utolsó már vizsgákból fog állni, meg az élet összepakolásából. Tehát igazából már csak két normális hetem lesz itt, és örök búcsú ennek az életmódnak.
Furcsa. Ha eltelik a három hét, akkor még nem megyek haza, mert akkor kezdődik a nagy-nagy ország meghódítása. Oké, meghódításnak nem nevezném, inkább hat hét rohanás keresztül-kasul, hogy minél többet lássunk, de igazából semmit se értsünk meg. Úgyis csak az azt követő hónapokban ülepszik majd csak le a sok-sok élmény. De mindegy. Most még itt vagyok, majdnem büszke városi utolsó heteim egyikében.
Az elmúlt negyedévben mindenféle lelkiállapoton átmentem. Amikor írtam a félidős bejegyzést, kicsit megijesztett, hogy egyáltalán nem akarok még hazamenni, és milyen nem jó lesz nekem otthon. Kértem az Urat, hogy adjon valamifajta hazavágyást, amikor szükségem van rá. És tényleg kaptam is. Csak még márciusban. Ami akkor annyira nem jött jól. Nem volt nagy komoly honvágy, csak annyi, hogy sokat foglalkoztatott, hogy milyen jó lenne épp otthon lenni. De kicsit időszerűtlennek éreztem a dolgot, így újra kértem az Urat, most azért, hogy vegye el, elég, ha júliusban jön csak vissza.
Ez meg is történt, április-májusban teljes boldogsággal éltem itteni életem, s átkerültem a ló túloldalára, hatalmas aggodalom vett rajtam erőt, hogy már csak egy-két hónap, s örökre vége itteni pályafutásomnak. Nem annak, hogy nagy-nagy ország, az itt marad, itt lesz, visszavár, hanem az itteni életemnek. A nyugis hétköznapoknak, a semmittevős hétvégéknek. A mindennapi kis rituáléim örökre eltűnnek, és amit mindig írok, sosem fogom ugyanazt a képet látni az ablakomból. Nem volt soha nagy honvágyam itt, mert tudtam, hogy otthon minden visszatér ugyanabba a mederbe, szinte minden teljesen ugyanolyan lesz. Oké, úgy hírlik, megváltoztak a buszvonalak meg a számozás. De szerintem ez lesz a legnagyobb változás. Kis magyarországi rituáléim fonalát újra fel tudom venni. De az ittenit soha többé. Az itteni kis interakcióim, a banyák, akiktől a kaját veszem, az út, amin mindennap végig megyek, a kis fehér kutya az új épület előtt, és még millió egyéb apróság, amiből összeáll számomra az, hogy a „majdnem büszke városi élet”, örökre eltűnnek.
Már áprilisban teljes gyászhangulatba kerültem. Úgyhogy fordultam megint az Úrhoz, hogy vegye el ezt, terelje valami egészséges mederbe, mert ha ilyen állapotban megyek haza, az nagyon nem lesz nekem jó. És hála Neki, most egy egész normális hangulatban vagyok. Lóg a levegőben, hogy zárulnak le a dolgok, úgyhogy én is elfogadtam, hogy le kell ezeknek zárulniuk. Biztos, hogy nagyon fog hiányozni, és rossz lesz, hogy ebből az egy évből semmit se tudok majd visszahozni, de ez van, az élet hosszú, és még tartogat egy rakás más dolgot számomra. És vágyom már haza is. Vágyom egy tisztább városra, nagyobb élettérre, barna kenyérre és kefirre, hiányzik a család, az ifi, a barátaim, jó lesz végre az anyanyelvemen kommunikálni. És azt is elfogadtam, hogy hazatérésem után fel kell vennem újra két egyetem rabigáját. Már csak egy év a kettő egyszerre, azt talán fogcsikorgatva is, de túlélem. Habár kisebbfajta komplexusaim már vannak. Elfelejtettem hindíül (oké, passzívan még megy), háromszázezredik alkalommal újra be kell vágnom a szanszkrit nyelvtant, egyáltalán nem érzem úgy, hogy marketinggel szeretnék foglalkozni, és hogy jó szakember lesz majd belőlem, s egyáltalán nem fűlik a fogam a diplomamunkám megírásához. Valami rejtélyes oknál fogva egyedül a kínai szakos dolgok nem tornyosulnak elém félelmetes akadályként.
Jól fog jönni majd a nyári kaland. Átvezetés lesz a majdnem büszke városi élet és az otthon között. Alternatív otthonból hirtelen hazacsöppenni a másik otthonba nagyon furcsa lenne. Ezért jó egy utazás. Átvezet. Eddig mindig fantasztikus volt kalandozások után visszatérni ide. Boldogan leszállni a pályaudvaron, menni az ismerős aluljáróban kifele, felszállni a szokásos buszra, s tudni, hogy ez az én kis alternatív otthonom, hogy kiismerem magam benne. Kimerítő és testileg leépítő kalandozások után mindig csodálatos hazatérni, s mivel a majdnem büszke városi otthonom addigra már fel lesz számolva, hát egy másik otthon fog majd várni. És biztos, hogy hat hét vándorlét után remek lesz hazatérni.
