Egy majdnem büszke város krónikája

Egy év eltöltése egy majdnem büszke városban, egy nagy-nagy ország nagy-nagy folyama mellett.

Friss topikok

  • Abhinanda: Gyorsan kimentem a tetőteraszra megnézni, lemaradtam-e valamiről. De nem, India jól hallhatóan és ... (2009.08.06. 18:18) Kína egy újonc szemével
  • felegar: A múltkor, hála a Facebooknak, elgondolkodtam rajta, hogy mi az az 5 város, ahová önszántamból nem... (2009.08.05. 16:20) Ahh, szabadság!
  • ssüni: @felegar: Rob, nem csak te vagy irigy! :-) (2009.08.01. 19:11) Selyem
  • Abhinanda: Nézze, én nem értek se Tibethez, se a gazdasághoz, úgyhogy nem is tudok olyan nagyívű következteté... (2009.07.13. 21:36) Tibbat
  • orangeman: Az én Jótevőm fia egész tisztelettudó. Bár az édesapja így is problémázik, hogy nem 听话, de az apák... (2009.06.27. 15:10) Templom és a gyerekek

HTML

Ahh, szabadság!

2009.08.04. 16:44 | Flotador | 1 komment

Egy ország, két rendszer. Furcsa, hogy az ember milyen más világba tud eljutni pillanatok alatt. Anno ilyen lehetett otthon is Bécsbe utazni. Az érdekesség az, hogy igazából ugyanabban az országban maradtunk. A Déli Kikötő 1997-ben lett nagy-nagy ország része, de igazából nem része a diktatúrának. Kaptak 50 év haladékot, a kormány teljesen békén hagyja őket, a szabadság szigete egy diktatúrában. A szárazföldiek csak spéci papírokkal utazhatnak oda, és igaz ez fordítva is.

Igazából nehéz erről a városról írni. Túl sok teljesen különböző benyomás ért minket, és nehéz ezeket értelmesen összefoglalni. Kezdjük azzal, hogy a Déli Kikötő jó hely. A maga módján. Nem része a párhuzamos univerzumnak, melyet nagy-nagy ország képvisel, nincs meg benne az a varázs, amit én szeretek az országban, nem jelent végtelen kalandokat, káoszt és furcsa élményeket, egyszerűen egy pöpec, kulturált szuperváros egy teljesen elmebeteg életmóddal.

Drága a város, ezért Couchsurfing segítségével szereztünk szállást, e nélkül igazából nemigen értettük volna meg ezt a helyet. Pedig nem egy bonyolult város. Szállásadónk egy tipikus helyi srác volt, 37 éves, egy kisebb cégnél van vezető beosztásban, és élete abból áll, ami minden helyi lakosnak: a kis pici lakásából leliftezik 50 emeletet a földszintre, elsétál a legközelebbi metrómegállóhoz (ha szerencsés, akkor százemeletes apartmantömbjében pont van metrómegálló, tulajdonképpen ki se kell menni a szabadba). A metrómegállók mind egyben föld alatti plázarendszerek is, itt hősünk elfogyasztja kis reggelijét, felpattan a metróra, berobog a felhőkarcolók közé, megtalálja kis irodáját, dolgozik este 10-ig, majd hazamegy ugyanazon az úton. Így él minden lakos.

A város életmódja olyan, mint hasonszőrű társaié, New York, Tokió. Buli hely, de igazából iszonyat sokat kell dolgozni ahhoz, hogy fenn maradj, időd nem marad semmire, se élni, se szórakozni, se aludni nem tudsz, élsz egy jó helyen, de tulajdonképpen nem élsz, csak modern rabszolga vagy. Juppiszerű lét ez, de igazából csak minimális szórakozással, tehát mégsem juppi. Ettől függetlenül a város szép, jó, izgalmas, tök jó hely, csak élni ott nem éppen a legkellemesebb. Amúgy jobban belegondolva, az élmény kedvéért eléldegélnék itt egy rövid ideig, míg ifjúságom és stressztűrőképességem engedi, de ilyen helyen megöregedni egy élet teljes elvesztegetését jelenti.

A Déli Kikötő szép. Én szeretem a felhőkarcolókat, a magas apartmanépületeket, és az egész egy trópusi szigetvilágban van elhelyezve. És ami még csodálatosabb, igazából a városnak csak 20%-a lakott terület, a többi hegy, völgy, dzsungel, nemzeti park, lakatlan sziget. A vándor fél nap alatt ráun a felhőkarcolókra és a lehetetlen gyalogosközlekedésre, de komppal pillanatok alatt el lehet jutni távoli szigetekre kis halászfalvakkal, ahol gyufásskatulya méretű házikókban laknak az ember, madzsongoznak, a házikóik előtt üldögélnek, megmaradt a jó régi kis élet. Van egy csomó nyugati, aki bent dolgozik az őrületben, aztán este hazakompozik a kis halászfalujába. Így boldogan elélnék itt!

Az utcai élet viszont halott. Mindenki bent ül ugyebár az irodában, de este is a plázákban, metrómegállóplázákban szórakoznak, vagy egyéb zárt terekben. Van egy kis terület, a Soho, ott vannak bárok, jobb beülős helyek, de ez csak egy piciny része a városnak. Nincs itt igazi nagy-nagy élet, nem árulnak minden sarkon mennyei kajákat, a járdán való közlekedés lehetetlen, mert állandóan zsákutcába vagy kordonba fut az ember, hiányzik itt az, ami a szárazföldön megvan, a lazaság, evészet, utcai élet. A Déli Kikötő a jövő városa. Az emberek már ki se mennek a napfényre, a felhőkarcolókban és a metrókban élnek, na meg százemeletes tornyaik kis lyukaiban, miközben csúcstechnológiás kütyüiket nyomkodják. Jó ez?

Sok a külföldi. Mindenhonnan. A filippínók a helyi bejárónők, belőlük van a legtöbb, sok az indiai, pakisztáni, fekete is. Nyugati is millió van, sok szőke angol. Persze mi kilógtunk, mert a helyi ruha az öltöny-nyakkendő, mi meg rövidgatyában voltunk, mindenki levágta, hogy csak béna turisták vagyunk.

Rendkívül sokat köszönhettünk a szállásadónknak, mert bevezetett minket a helyi életbe. És meghívott sokszor enni. A kantoni konyha a szárazföldön nem annyira elterjedt, de híres. Még a messzi majdnem büszke városban azt tanultam róla, hogy szépen elrendezett tálakról esznek, bármit megesznek (kígyó, béka, kacsanyelv, kutya, macska, medúza, teknőskocsonya stb.) - ezért indul innen minden világjárvány -, és kicsit minden édeskés. Amit tanultam, tényleg így volt. Nekem annyira nem jött be, egyszerűen nincs olyan karakteres ízvilága, mint Pandafölde, vagy akár csak a majdnem büszke város konyhájának. De a tengeri herkentyűk, halak, rákok irigylésre méltó alapanyagok.

Amúgy ugyanolyan nyákos város, mint a többi ott fent. Amikor megérkeztünk, épp tisztább idő volt, de a későbbi napokon ellepte a nyák. Így például amikor a szomszéd szigetek hegyein kirándulgattunk, csak valami szürke sejtelemnek tűnt az előttünk elterülő tenger. Ja, és mit is csináltunk? Kezdetben fel-alá csavarogtunk a felhőkarcolós negyedben, de ott a gyalogos közlekedés lehetetlen, az a legegyszerűbb, ha aluljáróban vagy a felhőkarcolókat összekötő hídrendszereken haladunk. Kompoztunk sokat, mert kompozni jó, főleg ilyen helyen. Jártunk kis szigeten, kifeküdtünk a partra, kirándultunk, néztünk Buddha-szobrot. Felsiklóztunk a Hegyre éjjel, ahonnan felülről láttuk az éjszakai várost. Sokat voltunk a szállásadónkkal, szombat reggel még az anyukájával és a húgával is megismerkedtünk egy helyi ebéd keretében. Az anyuka angolul nem, de köznyelven viszont jól tudott, így adódott az alkalom. (Amúgy a déli kikötőben a kantoni a nyelv, köznyelven alig-alig tudnak, láttunk reklámot, ahol teljesen hibás nyelvtannal próbáltak valami alkotni.)  

Érdekes, hogy a lakosság alapanyaga ugyanaz, mint fent a szárazföldön, mégis ég és föld, egy kis brit hatás, és teljesen megszelídül több millió köpködő és krákogó paraszt. De talán épp ezért, már a második nap elkezdett hiányozni a gonosz diktatúra szárazföld. Mi lesz velem otthon???

Kep van rengeteg, csak olyan helyen vagyok, ahol nem tudom feltolteni oket. Igyekszem!

A bejegyzés trackback címe:

http://majdnembuszkevaros.blog.hu/api/trackback/id/tr121288627

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

felegar 2009.08.05. 16:20:05

A múltkor, hála a Facebooknak, elgondolkodtam rajta, hogy mi az az 5 város, ahová önszántamból nem mennék el. Las Vegas után kicsit sem lemaradva a második helyen mindjárt HongKong áll. Ezeknél a műanyag városknal számomra nincs borzalmasabb hely.