Egy majdnem büszke város krónikája

Egy év eltöltése egy majdnem büszke városban, egy nagy-nagy ország nagy-nagy folyama mellett.

Friss topikok

  • Abhinanda: Gyorsan kimentem a tetőteraszra megnézni, lemaradtam-e valamiről. De nem, India jól hallhatóan és ... (2009.08.06. 18:18) Kína egy újonc szemével
  • felegar: A múltkor, hála a Facebooknak, elgondolkodtam rajta, hogy mi az az 5 város, ahová önszántamból nem... (2009.08.05. 16:20) Ahh, szabadság!
  • ssüni: @felegar: Rob, nem csak te vagy irigy! :-) (2009.08.01. 19:11) Selyem
  • Abhinanda: Nézze, én nem értek se Tibethez, se a gazdasághoz, úgyhogy nem is tudok olyan nagyívű következteté... (2009.07.13. 21:36) Tibbat
  • orangeman: Az én Jótevőm fia egész tisztelettudó. Bár az édesapja így is problémázik, hogy nem 听话, de az apák... (2009.06.27. 15:10) Templom és a gyerekek

HTML

Valahol messze van egy nagy-nagy ország...

2009.08.13. 23:46 | Flotador | Szólj hozzá!

Hazaértem.

Fénysebességgel eltelt 50 hét. Itthon az ég világon semmi sem változott. Az az 50 hét mintha meg sem történt volna, csak egy furcsa, hosszú, és nagyon szép álom volt. De azért van néhány bizonyítékom, hogy az az álom talán mégsem csak egy egyszerű álom volt. Képek, cetlik, buszjegyek és vonatjegyek százai, és persze barátságok, emberek, ismerősök, élmények, ízek, szagok, illatok, pár emlékeztető, hogy a párhuzamos univerzum valahol létezik. Valahol, nagyon messze.

Én egy hosszú időre külföldre szakadt embertől azt kérdezném először, hogy min döbbent meg, mire csodálkozott rá, amikor megérkezett, érte-e fordított kultúrsokk? Annyi ideje viszont nem tartózkodom itthon, hogy olyan sok megfigyelést tehettem volna. Még a reptéren megdöbbentett a vécékefe látványa, hogy jé, tényleg, itt ilyen is létezik. Meglepett, amikor az útlevelet ellenőrző nő magyarul szólalt meg. Le se tudtam reagálni a dolgot, alig tudtam kibökni, hogy "jó reggelt". Furcsa, hogy körülöttem az emberek magyarul szólalnak meg, hogy magyarul vannak kiírva a dolgok, valahogy furcsa, hogy egy ilyen kis népnek van egy saját kicsiny hazája, amit saját maga irányít, ahol mindenki ugyanúgy beszél, és minden le van fordítva a saját nyelvre. Ez persze nagyon szép és jó, csak valahogy furcsa egy év elnyomó, gonosz, mindent leigázó és magába olvasztó nagy-nagy kultúra után. Minden összement, egész Budapest egy kisváros lett, pici házakkal, szűk kis utcácskákkal, ember sehol, utcai élet nuku. De nagy-nagy országhoz képest azért nagyon rendezett, pöpec, tiszta, tele fákkal, növényekkel, virágokkal, kék éggel, felhőkkel, naplementével, tiszta giccs álomvilág a nyákos szürke kockavárosok után. Viszont az utak szörnyűek. Nagy-nagy országban mindenhol szuper utak vannak, legyen az a legtávolabbi falu vagy a Bűnös Kikötő közepe, kátyu sehol. És fázom! Hideg van! Az utóbbi hónapokban nemigen jártam olyan helyen, ahol 30 fok alatt lett volna bármi is, nappal Északon 40 fok és tűző nap, Délen 35 fok és még tizet hőérzetre rádobó gyilkos-ragadós páratartalom, és éjjel se lesz hűvösebb. Még lesz egy jó adag sokk, és szokatlan dolog, de ezek majd később, fokozatosan fognak csak előjönni.

Nagyon sok mindenre automatikusan visszaálltam. Azt hittem még ott messze, hogy furcsa lesz majd itthon vizet inni a csapból, de itthon valahogy teljesen természetes. Igazából minden kis mozdulat, mozzanat automatikusan visszatért, ahogy hazaértem. De rám ragadt egy csomó dolog, amit majd nehéz lesz levakarnom. Például a magyarok mindig minden hülyeséget megköszönnek. Még ott a messze működésem elején én is mindent megköszöntem, de a sok furcsa tekintet után rájöttem, hogy ez teljesen felesleges. Most meg megint vissza kell állnom, hogy mindenért köszönömöt kell mondani, mert ha nem, akkor én vagyok a bunkó paraszt. Meg biztos lesz egy adag apróság, amiben bunkó paraszttá váltam, úgyhogy ha ismerős lát rajtam valami ilyet, nyugodtan figyelmeztessen. Vissza kell szocializálódnóm, itthon minden sokkal kötöttebb és formálisabb, furcsa ez még.

Lehetne kérdezni, hogy hiányzik-e onnan messziről valami? Persze ez még elég korai kérdés, de az igazat megvallva, hiányzik minden! Legszívesebben azonnal mennék vissza. Persze nem csak úgy lenni ott, kellene valami értelmes dolog, valami jó munka, vagy bármi, amivel valami kis célt találnék ottani működésemnek. Pedig még csak meg se tudom fogalmazni, hogy miért lenne ott jobb. Lehet, hogy csak haza kell szoknom, nem tudom. Egyszerűen túlzottan jól elvoltam ott, minden nap egy külön kaland volt, az emberek, a lazaság, a káosz, az ételek, az, hogy minden olyan más volt, mint amit itthon megszoktam. Az az én párhuzamos univerzumom, ott éltem életemben először önállóan, egyedül, magaménak éreztem az egész majdnem büszke várost, az egész országot. És persze hiányzott a család, de most, hogy itthon vagyok meg az hiányzik, hogy nem tudok átkopogni a szomszéd szobába, hogy a Föld túlsó oldaláról jött baráttal beszélgessek, és elmenjünk kajálni egy nagyot. Nem jó hosszabb ideig külföldön élni. Az ember gyökértelenné válik. Se itt nem jó, se ott nem jó. Az ember a messziségben hazavágyik, ha hazaér, akkor meg rögtön a messziségbe. Nem jó ez így. Nálam meg súlyosabb a helyzet, mert sokkal jobban vágyok innen a messziségbe, mint anno onnan haza. Remélem ez csak időszakos lesz, ahogy találkozom majd a barátaimmal, felveszem a régi életem ritmusát, s ha elindul a tanév, akkor meg úgyis épp eléggé le lesz kötve az agyam ahhoz, hogy ne vágyódással töltsem a napjaim. Legfeljebb majd reggelente a villamoson.

Furcsa visszagondolni az elmúlt egy évemre. Egyfelől hihetetlenül gyorsan eltelt, a családi búcsúzkodás mintha tegnapelőtt lett volna, másfelől az ottani első negyed évem meg rendkívül réginek tűnik, ősidőnek. Az első negyedév volt tulajdonképpen a szocializáció nagy-nagy országra. Sokat változtam ott, ami itthon nem is látszik meg, de oda bébiként érkeztem, aki még gügyögni se tudott, és egész éretten jöttem haza. Ez olyan, ami csak oda vonatkozik. Bébi voltam az ottani problémakezelésben, a kapcsolataim kialakításában, a nyelvi szintemben, most az akkori énemre visszagondolva egy tiszta röhejes alakot látok magam előtt. Ezen biztos mindenki átmegy, aki valami távoli országban kezd el élni, a lényeg tényleg csak annyi, hogy az ember átáll a másik kultúrára, rájön, hogy mi hogy működik ott, és ő is felveszi az adott ritmust. Negyed év elteltével lassan kialakítottam a kapcsolataimat, a barátságaimat, elkezdtem én is úgy működni, ahogy ott működni kell, lassan felnőttem a párhuzamos univerzumban is. De még van mit nőnőm. De az a növekedés csak ott fog folytatódni. A lényeg az, hogy ne zsugorodjak vissza bébivé, hanem majd ha visszatérek, valahol onnan folytassam a nagy-nagy élet meghódítását, ahol abbahagytam. A nyelvi szintemet kellene valahogy fenntartanom, ami nehéz lesz, valószínűleg az elmúlt két napban is nagyot esett vissza. Meg őriznem kell az ottani kapcsolataimat, legyen az nagy-nagy ember vagy nemzetközi diák. A távolból ez mindig nagyon nehéz.

Még sok harcom lesz itthon, egyrészt magammal, belső harcok, hogy ne vágyjak annyira vissza, másrészt meg a feladataimmal. Le kell diplomáznom, többször is, amihez egyáltalán nem fűlik a fogam. Újra kell tanulnom hindíül és szanszkritul, újra fel kell vennem egy gonosz közgázos gondolkodást, az agyam kapacitását újra fel kell tekerni. De most legalább van egy szép célom. Ha végre lediplomázom valamiből, akkor végre elkezdhetek dolgozni, önfenntartóvá válni, és mindenképp valami olyan állást keresek, aminek köze van a nagy-nagy országhoz, és ha Isten is úgy akarja, akkor ad lehetőséget, hogy újra kimenjek, s tovább folytassam életem ottani fonalát.

De addig is itthon vagyok, ebben a nyugodt és békés országban, ahol süt a nap, kék az ég, zöldek a fák, és szépek az emberek. De valahogy minden halott, mogorva, rideg és üres. A messziségben meg tovább dübörög a nagy-nagy ország, ahol ötven emelet alatt nem épület az épület, ahol szürke nyák borítja be városokat, ahol egy napig lélegezni a főváros levegőjéből olyan, mint 50 szál cigarettát elszívni, ahol ha valami szomszédos városban van dolgom, minimum 1000 km-t kell hozzá vonatoznom, ahol egy vonatút alatt több éghajlati övön is áthaladok és egy növényfaj sem olyan, mint itthon, ahol nagy taktikákat kell alkalmazni utazás közben, hogy elfogadható vécét találjon az ember a nagyobb ügyek elvégzésére, ahol egy hónap alatt lebontanak az utcában öt épületet, és felhúznak helyette öt másikat, ahol egy nehéz ugrálós számítógépes játék az utcán közlekedni, potyogó téglákkal, besüllyedő utcakövekkel, kiálló vasdarabokkal, beléd száguldó motorosokkal, biciklisekkel, riksásokkal, meg persze tízmillió emberrel. Ahol bárhol is jársz, hangos "hellooooo" kiáltásokkal fogad a féléves gyerek és a hatvanéves nagyanyó is, ahol a csirkelábat és a kacsabelet finom rágcsának tartják, ahol 200 Ft-ért olyat tudok zabálni, hogy másnap csak azért eszem, mert nem tudok a többi mennyei éteknek ellenállni, ahol este a parkban táncolnak az emberek, ahol a húszéves suhanc srácok hangosan éneklik az utcán az épp aktuális nyálszám refrénjét, ahol a fél internet le van tiltva, és csak Falun Gong-os szoftverrel tudok fellépni a Facebookra, ahol mindenfele jelmondatok és oktató szövegek vannak, ahol csak vidéken léteznek többgyerekes családok, ahol simán felkap egy motoros, és naptártájakon át elszáguld veled öt faluval arrébb, puszta kedvességből, ahol mindenki el akar adni neked valamit, ahol a vasútállomásról kilépve bújócskát játszom az agresszív taxisokkal, ahol nem tudják mi az, hogy Gyűrűk Ura, ahol az első emelet a földszint, ahol nem látni a napot, ahol senki sem tud jól angolul, ahol életveszély átkelni a zebrán, ahol együtt él ujgur, hui, tibeti, tai, burmai, mongol, mandzsu, orosz és a nyakukon másfél milliárd han.

Valahol messze van egy nagy-nagy ország, van egy majdnem büszke város, élik tovább életüket, dübörögnek tovább a fejlődésbe vagy a totális pusztulásba. Valahol messze ott van Kína, Dél, Hubei, Wuhan, Wuchang, a Central Chinese Normal University, a tizenhárom emeletes kollégium, a 812-es szoba a konyha mellett, és a szoba ablakából kinézve ott látszik a kis hegy a jótetős épülettel, körülötte kocka házak, kocka házak és szürke kockaházak, nyakon öntve egy jó adag szürke nyákkal. Ott éltem egy évig, egy fantasztikus évig. Álom volt, szép álom volt.

És tudom, hogy egyszer az álom még folytatódni fog.

A bejegyzés trackback címe:

http://majdnembuszkevaros.blog.hu/api/trackback/id/tr21308251

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.