Még a nagy-nagy országba való érkezésem előtt többen is aggódva kérdezték, hogy hogyan fogom tudni majd megkülönböztetni a nagy-nagy nép tagjait? Igazából ezen a kérdésen már jó rég óta gondolkodtam, és én is kicsit aggódtam, hogy milyen kínos lesz majd az, amikor valakivel összehaverkodok, és másnap nem ismerem meg a sok ugyanolyan arc között.

Magyarországon nem látni egyszerre sok nagy-nagy embert, ezért amikor látunk párat, akkor igen hasonlónak tűnnek. Valószínűleg egy nagy-nagy népbeli szemében két szőke leány is teljesen hasonló. Azonban amikor egyszerre lát sok-sok nagy-nagy népbelit az ember — és ez itt nem nehéz, mert ők mindig, mindenhol nagyon-nagyon sokan vannak — akkor rögtön előkerül minden arcnak a saját jellegzetessége.

Tehát a költői kérdésre a válasz az, hogy nagy-nagy országban ugyanolyan különbözőnek tűnnek az emberek, mint a messzi nyugati világban. De ehhez egyszerre sokat kell látni belőlük.

Azonban tény és való, hogy messziről sokkal nehezebb felismerni őket, lévén hajszínük és fejformájuk eléggé azonos. Hát még ha sötét van. Volt, hogy egy este majdnem elsétáltam a mellett az ember mellett, akivel éppen találkoznom kellett volna. Ő még időben rám köszönt. Viszont az arcokat ugyanannyi idő alatt tudom megjegyezni. Nekem kétszer kell látnom valakit ahhoz, hogy az arca örökre a fejembe vésődjön, és ez a nagy-nagy népbelieknél is működik.

Viszont a kollégiumban van rengeteg afrikai, akiket viszont tényleg lehetetlenség megkülönböztetni. Hála Istennek a ghánai szembeszomszédomat, akivel jóban lettünk, már fel tudom ismerni, de kellett hozzá egy hét, amíg mindig ő köszönt nekem előbb. Azonban a többiek teljesen ugyanolyanok. Még egymás mellett is.