Egy majdnem büszke város krónikája

Egy év eltöltése egy majdnem büszke városban, egy nagy-nagy ország nagy-nagy folyama mellett.

Friss topikok

  • Abhinanda: Gyorsan kimentem a tetőteraszra megnézni, lemaradtam-e valamiről. De nem, India jól hallhatóan és ... (2009.08.06. 18:18) Kína egy újonc szemével
  • felegar: A múltkor, hála a Facebooknak, elgondolkodtam rajta, hogy mi az az 5 város, ahová önszántamból nem... (2009.08.05. 16:20) Ahh, szabadság!
  • ssüni: @felegar: Rob, nem csak te vagy irigy! :-) (2009.08.01. 19:11) Selyem
  • Abhinanda: Nézze, én nem értek se Tibethez, se a gazdasághoz, úgyhogy nem is tudok olyan nagyívű következteté... (2009.07.13. 21:36) Tibbat
  • orangeman: Az én Jótevőm fia egész tisztelettudó. Bár az édesapja így is problémázik, hogy nem 听话, de az apák... (2009.06.27. 15:10) Templom és a gyerekek

HTML

Egy másik tartományi székhelyen

2008.10.12. 13:48 | Flotador | 2 komment

Múlt heti utazásom utolsó programpontja a Békés Keleti Vidék székhelyének megtekintése volt. Igazából semmit sem tudtam a Fei-folyók Találkozásának Városáról, de gondoltam, biztos érdekes dolog megnézni egy másik tartományi székhelyt. Hát nem volt az.

A vonatjegy megvétele után már kezdtem rájönni, hogy nem biztos, hogy a legjobb programot választottam az utolsó napra, de akkor már késő volt. Sikerült belelesnem egy német Lonely Planet-be, mely szerint a 4,5 milliós kisvárosban három kemény látnivaló akad. Egy park, egy múzeum és egy templom. Nem túl csábító. Mindegy, gondoltam valahogy csak el tudok tölteni egy pár órát a városkában. Azonban a körülmények úgy hozták, hogy reggel 6-ra értem oda, és este 10-kor indult tovább a vonatom. Úgyhogy kénytelen voltam egy egész nappalt eltölteni egyedül egy nevezetességek nélküli végtelen helyen.

Rögtön igen otthonosan éreztem magam, mert a tiszta, zöld természetből újra egy szürke szutykos, Napot sosem látó városba érkeztem. Én csak szürke szutyoknak hívom ezt a sajátos nagy-nagy légköri jelenséget. A szmog keveredik az állandóan párás levegővel, s így a városokra egy állandó szürke dzsuva rakódik. A Napot sosem látni, elég nyomasztó. Majdnem büszke városban azért heti egyszer a szél elfújja a képződményt, és akkor kék lesz az ég, a Nap is kisüt. Szép lassan betutyagoltam a központba, mely szokásos nagy-nagy épületekből és elszórt parkokból állt; megtaláltam a leghíresebb parkot, majd leültem egy padra bóbiskolni. Igazából a délelőttöm fele abból állt, hogy tíz perces séták után leültem aludni egy padra. Aki ismer, az tudja, hogy bármikor és bárhol el tudok aludni. (Ez még a két egyetemre való járás következménye, hisz ki kell használni minden tízperces szünetet vagy unalmasabb előadást, hogy az ember bepótolja az áttanult éjszakákat.) A csodálatosan híres parkban igazából semmi látványosság nem volt egy tavacskán kívül, de mivel a majdnem büszke város kisebb Balaton méretű tavakkal rendelkezik, ezért a kis tó nemigen hatott meg. Ezenkívül nagy majális zajlott éppen, hiszen munkaszüneti nap volt, s a park tele volt vidámparki játékokkal. Így reggel 8 után kiáramlott a város összes kisgyerekes családja, s ellepték a környéket. Elég nyomasztó volt a helyzet, úgyhogy pár újabb bóbiskolós menet után kimenekültem. Tovább folytattam a séta-pad-bóbiskolás-olvasgatás programomat, majd dél körül lecsapott rám egy nagy-nagy legény. Ő az abszolút értelmes és rendes fajtából származott, csak sajnos sem angolul, sem szép köznyelven nem tudott. Az elején még jól el tudtam vele kommunikálni, de pár óra után az agyam fellázadt, s több szót nem volt hajlandó felfogni. A srác vagy öt órán át kísért engem, ami annyiban jó volt, hogy nem unatkoztam, de sokszor sokkal szívesebben folytattam volna a bóbiskolós projektemet. Bejártuk az egész városközpontot, jól elfáradtam fizikailag is, aztán visszatértünk a csodaparkba. Ott aztán sikerült megértetnem a sráccal, hogy egyedül is visszatalálok az állomásra, nem vagyok annyira elveszett ember, így végül egyedül hagyott, s folytathattam a nagy programomat.

A srácnak még annyit köszönhettem, hogy visszaadta a nagy-nagy önbecsülésemet. Mert ugyanaz volt a vezetékneve, mint nekem. A nagy-nagy nép nem tud nagyon mit kezdeni a latinbetűs hosszú nyugati nevekkel, ezért aki nagy-nagy országgal közelebbi kapcsolatban szeretne lenni, mindenképpen kell szereznie nagy-nagy nevet. Nekem ezt a problémát még Magyarországon a nagy-nagy tanárom megoldotta, és adott egy szép hangzású, szép jelentésű nevet. Azonban egy másik tanárom, aki mellesleg magyar volt, lelohasztotta a nevem iránti lelkesedésem, mert hogy ilyen vezetéknév nincs nagy-nagy országban, és ez milyen béna, mert rögtön tudni fogják, hogy külföldi vagyok, aki még nagy-nagy vezetéknévvel sem rendelkezik. (Nagy-nagy országban fix számú vezetéknév van, viszont a keresztnév meg bármilyen szó lehet.) Végülis nem választottam másik vezetéknevet, de erősen gondolkodtam a dolgon. Aztán itt minden papírra a "béna" nevemet írtam, úgyhogy megbékéltem a ténnyel, hogy örökre bénanevű külföldi maradok. Végül ezt a szörnyű érzést oszlatta el a srác a Fei-folyók Találkozásának Városában, mert kiderült, hogy neki bizony ugyanaz a vezetékneve, mint nekem! Önbecsülésem visszatért, itteni identitásom útjába így már semmi sem állhat.  

A Fei-folyók Találkozásának Városa nagyon unalmas hely, de annyi pozitívuma van, hogy rendkívül békés, és van benne rengeteg park. Ráadásul igazi nagy-nagy város nagy-nagy néppel, nem megszelidített vidék, mint a főváros vagy a Bűnös Kikötő. A hely jellegtelensége viszont elég nyomasztó volt, így nagyon örültem, hogy nem oda osztott ki a rendszer. Valahogy eltöltöttem az estét, majd visszabattyogtam az állomásra, ahol persze nyomban lecsapott rám egy újabb, sajnos sokkal fárasztóbb nagy-nagy legény.

Ezennel véget ért első helyi utazásom krónikája. Persze most már újabb szökési kísérletet tervezek...

Képek itt.

A bejegyzés trackback címe:

https://majdnembuszkevaros.blog.hu/api/trackback/id/tr17709785

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

uncle a 2008.10.14. 12:58:32

Hello D, szívesen olvasnék erről a végtelenség dologról. Márminthogy Abaújszántón az embernek az az érzése, hogy van ott 10 néni meg 15 bácsi. De ilyen nagy (izé, nagy-nagy) helyeken, gondolom elfogja az embert a "végtelen tér és végtelen számú ember" érzése, ami feltételezésem szerint könnyedén párosul a hiábavalóság gondolatával. Vagy? Kiváncsi vagyok.

Flotador 2008.10.14. 14:54:36

A végtelen tér és a végtelen ember gondolata tényleg teljesen igaz, igazából itt lenni olyan, mint egy teljesen önálló másik világban. Viszont elveszettnek nem érzi magát az ember, mert megvannak a biztos pontjai, amihez visszatérhet. Ilyen a campus, a szobám, a barátaim. Utazás közben, távol ezektől a pontoktól viszont tényleg a végtelenben voltam. A hiábavalóság gondolata a külföldieket elkerüli, mert a nagy-nagy nép gondoskodik arról, hogy az ember egyedinek érezze magát, hisz mindenki köszön, mindenki beszélgetni akar az emberrel. Ellenben egy nagy-nagy ember, akinek mondjuk nincs jó munkája, tényleg csak egy a másfélmilliárdból, az könnyen érezheti ezt, de szerintem annyit kell dolgoznia ahhoz, hogy ellássa magát és a kis családját, hogy nem ér rá ezzel foglalkozni.