Egy majdnem büszke város krónikája

Egy év eltöltése egy majdnem büszke városban, egy nagy-nagy ország nagy-nagy folyama mellett.

Friss topikok

  • Abhinanda: Gyorsan kimentem a tetőteraszra megnézni, lemaradtam-e valamiről. De nem, India jól hallhatóan és ... (2009.08.06. 18:18) Kína egy újonc szemével
  • felegar: A múltkor, hála a Facebooknak, elgondolkodtam rajta, hogy mi az az 5 város, ahová önszántamból nem... (2009.08.05. 16:20) Ahh, szabadság!
  • ssüni: @felegar: Rob, nem csak te vagy irigy! :-) (2009.08.01. 19:11) Selyem
  • Abhinanda: Nézze, én nem értek se Tibethez, se a gazdasághoz, úgyhogy nem is tudok olyan nagyívű következteté... (2009.07.13. 21:36) Tibbat
  • orangeman: Az én Jótevőm fia egész tisztelettudó. Bár az édesapja így is problémázik, hogy nem 听话, de az apák... (2009.06.27. 15:10) Templom és a gyerekek

HTML

El - 10. rész: Az utolsó napok

2009.02.12. 20:17 | Flotador | Szólj hozzá!

Kalandom vége fele éreztem csak igazán bele a tökéletes pihengetésbe, idilli semmittevő napok következtek. Még korábban sikerült rávennem majdnem büszke városi magyar sorstársamat, hogy nézzen le Délre. Szegény lány a jeges fővárosban tartózkodott éppen, de sikerült repülőjegyet szereznie. Amíg meg rá vártam, addig jártam a kisvárosokat, teaültetvényeken és kaucsukerdőkben kirándulgattam, olvasgattam a természetben, internetbárokban ücsörögtem. Azonban egyre sürgősebbé is vált a hazaút, mert kezdtem kifogyni minden olvasni- és néznivalómból.

Igazából kicsit tartottam attól, hogy csaknem három hét egyedül való utazgatás során, amikor is hozzászoktam a teljes szabadsághoz és kötetlenséghez, milyen lesz majd, hogy egyszer csak mellém csöppen egy másik ember. Ráadásul egy olyan ember, aki nem szeret utazni, aki azt sem tudja, hol van Ausztria, akivel nem igazán lehet merengeni, akivel minden tekintetben különbözünk. Persze, azért nem volt ilyen nehéz a dolgom, mert lehet, hogy teljesen mások is vagyunk és más háttérből származunk, a majdnem büszke városban eltöltött hónapok alatt lassan igen jól összekovácsolódtunk, és jó barátokká váltunk. 
 
Úgyhogy az utolsó napokban már nem egyedül utazgattam, és ez a része is nagyon jól sikerült az utazásnak. A tavaszünnep utáni első héten megötszöröződnek a szállásárak, úgyhogy a régió székhelyére visszatérve gondban voltam. De végigkérdeztem rengeteg szállást, s végül a régi helyemen kötöttem ki. Ott örömmel fogadtak, s 150 pénz helyett 100-ért adtak nekem egy kétágyas szobát, mint régi jó vendégnek, ami még mindig sokszoros ár volt, de nem volt mit tenni. Utolsó éjszakára azért még kisírtuk, hogy csak 50 pénzt kelljen fizetnünk.
 
Még korábban fontolgattam annak a lehetőségét, hogy biciklit bérlek, s kikerekezek valahova vidékre, de aztán mindig kirándulgattam helyette. Sose szerettem biciklizni, Budapest közepén mindig letaroltam az előttem levő járókelőket, vagy szétesett alattam a szerkezet, a város szélén meg nem lehet megtenni úgy tíz métert, hogy ne kelljen felkerekezni öt hegyre. De valahogy kiderült, hogy a síkvidéki leány nagyon szeret biciklizni, úgyhogy eldöntöttük, hogy belevágunk. És az lett számomra az utazás legjobb napja. Tartottam attól, hogy a síkvidéki leány a síkvidékhez van hozzászokva, Xishuangbanna meg hegyes-dombos vidék, s nem fogja bírni. Ezért aztán kifundáltam, hogy a Mekong mellett haladunk, a folyó csak nem megy fel egy hegyre. A választás tökéletesnek bizonyult, gyönyörű pálmás úton haladtunk végig, mellettünk jobb oldalt folyt odalent a kék vizű folyó, balra meg kis falvacskák, hegyek. De amit a legjobban élveztem, az végre a jó kis mozgás volt. Hiányzik itt a mozgás, a futás, de szentül elhatároztam, hogy bármennyire is akarjam, nem fogok semmi kinti sportot űzni a majdnem büszke városban, mert többet ártana a testemnek. Budapest közepén se bicikliznék soha, s a szigetkört se futnám le semmi pénzért, épp elég egészségtelen sétálgatni is a városban, hát még ha mélyeket szív is az ember a levegőből. Majdnem büszke városban meg végképp ez a helyzet. Tiszta időben látni, ahogy a nap nem a látóhatáron megy le, hanem még jóval feljebb eltűnik a házak fölött lebegő szürkés valamiben. Úgyhogy itt mozgásszegény életmódra vagyok kárhoztatva. És mondhatná bárki, hogy űzzek valami benti sportot, de az nekem túl unalmas. Úgyhogy egyedüli nagy mozgásom, hogy a hetedik emeletre mindig lépcsőn megyek. De nem elég. Úgyhogy fantasztikus volt végre tekerni egy jót a természetben, az egyedüli negatívum az volt, hogy pár kisebb emelkedő után a síkvidéki leány jócskán kidőlt. De kitűztem egy célt, egy harminc kilométerre arrébb levő kisvárost, s végül lassan, de biztosan csak eljutottunk oda. Egyetlen problémánk az volt, hogy már késő délután volt, s a leánynak úgyse lett volna ereje visszatekerni. Így abban reménykedtünk, hogy sikerül felsírnunk egy buszra magunkat biciklistül. Pénzünk csak nagyon kevés volt, mert a biciklibérlő helyen szinte a teljes vagyonunkat ott kellett hagyni letét gyanánt, s kis kérdezősködés után az is kiderült, hogy a biciklik szállításáért is külön kellene fizetni, annál meg végképp kevesebb pénzünk volt. Úgyhogy kénytelen voltam bevetni gonosz fortélyomat, ami nem is az én fortélyom, csak használni kell, ami van az embernél. Ahogy otthon is a húgomat vetem be az olyan dolgoknál, amikor az apától kell kisírni valamit, itt is volt egy leányom. S a külföldi leányok mindig megdobogtatják a nagy-nagy férfiak szívét. Úgyhogy amikor találtunk egy indulni készülő buszt, akkor rávettem a leányt, hogy vallja be tört nagy-nagy nyelven, esdeklő tekintettel, hogy nincs elég pénzünk. Össze is jött a dolog, az egyik buszos muftit szíven ütötte kegyetlen sorsunk, s egy kis győzködés után sikerült a vezetőt is rávennie, hogy engedjen fel minket biciklistül kevesebbért. Egyedül tuti nem tudtam volna ezt elintézni, s máig kerekeznék vissza a sötét kivilágítatlan kanyargós úton.
 
Az utolsó nap meg végső búcsút vettem a trópusoktól. Találtam egy szomszéd kisvárosban (szomszéd kisváros alatt az egyórányi autópályán való buszozást értsd) egy jó kis botanikuskertet, amit még a Lonely Planet is megdicsért. A síkvidéki leány inkább a városban maradt, úgyhogy végül egy utolsó egyedüli napot töltöttem mindenféle furcsa növény társaságában. A kert hatalmas volt, egy nappal alatt is csak a felét jártam be. A fő ajándék az Úrtól az volt az utolsó napra, hogy a kertben volt egy őserdő is, úgyhogy utoljára tudtam egyet kirándulgatni kis őserdei ösvények liános labirintusában. Aztán amikor pár óra után kikeveredtem a hűs dzsungelből, akkor meg forró pálmaligetek alatt sétálgattam. Méltó befejezése volt az első trópusi kirándulásomnak.
 
De a hazaúttól mindketten nagyon féltünk, mert félelmetes-rettenetes dologra szántuk el magunkat… És ígérem, a következő már az utolsó rész lesz!

A bejegyzés trackback címe:

https://majdnembuszkevaros.blog.hu/api/trackback/id/tr22939743

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.