Egy majdnem büszke város krónikája

Egy év eltöltése egy majdnem büszke városban, egy nagy-nagy ország nagy-nagy folyama mellett.

Friss topikok

  • Abhinanda: Gyorsan kimentem a tetőteraszra megnézni, lemaradtam-e valamiről. De nem, India jól hallhatóan és ... (2009.08.06. 18:18) Kína egy újonc szemével
  • felegar: A múltkor, hála a Facebooknak, elgondolkodtam rajta, hogy mi az az 5 város, ahová önszántamból nem... (2009.08.05. 16:20) Ahh, szabadság!
  • ssüni: @felegar: Rob, nem csak te vagy irigy! :-) (2009.08.01. 19:11) Selyem
  • Abhinanda: Nézze, én nem értek se Tibethez, se a gazdasághoz, úgyhogy nem is tudok olyan nagyívű következteté... (2009.07.13. 21:36) Tibbat
  • orangeman: Az én Jótevőm fia egész tisztelettudó. Bár az édesapja így is problémázik, hogy nem 听话, de az apák... (2009.06.27. 15:10) Templom és a gyerekek

HTML

El - 11. rész: A visszatérés

2009.02.15. 17:27 | Flotador | 1 komment

A történet az utolsó fejezetéhez ért, gondolom az unatkozó olvasók legnagyobb örömére. De azért nem örülni! A krónika még javában tart, szándékosan nem „Hazatérés” címet adtam ennek a résznek. De most már befejezem a szappanoperát, extra hosszú záró résszel.

Az útból már csak annyi volt hátra, hogy Xishuangbannából valahogy hazajussak a légvonalra 1650 km-re fekvő majdnem büszke városba, s ez egy igen félelmetes útnak ígérkezett. Úgy vagyok vele, hogy addig nem akarok országon belül repülőre ülni, amíg az adott útvonalat nem tettem meg szárazföldön is. Lent izgalmasabb az élet és sokkal több mindent látni. Úgyhogy az 1650 km így jócskán lett 2500 km is. A távolságon kívül még egy hatalmas árnyoldala volt a vonatozásnak, mégpedig az, hogy pont akkor szándékoztam az ország sarkából visszatérni a közepén elhelyezkedő egyik gigavárosba, amikor ugyanezzel a szándékkal sokszámillió vidéki ember indult vissza a gigavárosi munkahelyére. A tavaszünnep előtti és utáni vonatozást a wikipédia csak egyszerűen a világ legnagyobb népvándorlásának nevezi, és ez minden évben lejátszódik. És most az a csodálatos megtiszteltetés ért, hogy ezzel a többszázmillió emberrel próbálkoztam visszajutni a gigavárosomba.
 
Az első problémám az volt, hogy hogy fogok jegyet szerezni. Nagy-nagy országban az a vándorellenes rendszer él, hogy vonatjegyet csak a kiinduló városban vehet az ember, és leghamarabb 10 nappal korábban. Úgyhogy Az Örök Tavasz Városában kellett volna megvennem a vonatjegyem vissza, de mivel két hetet lent voltam Xishuangbannában, ezért időben nem tudtam megvenni. Ezért is volt nagy csoda, hogy a síkvidéki leány úgy döntött, hogy lejön a télből a nyárba, s így át kellett mennie az Örök Tavasz Városán, a tartomány székhelyén. Így előre meg tudta venni a jegyeket, habár még pluszban korlátozták a népvándorlást azzal, hogy csak maximum 5 nappal előre lehetett jegyet venni, úgyhogy szegény síkvidéki leánynak nem volt sok ideje lent lenni a nyárban, de ez volt az ára annak, hogy egyszer haza tudjunk jutni. A másik döntés meg az volt, hogy keményülőt vagy fekvőt válasszunk-e? A keményfekvő viszont piszok módon drágább, annyival, hogy abból a plusz pénzből öt napig megszállhatna az ember simán egyágyas szobában, tévével, saját fürdővel. Úgyhogy én úgy voltam, hogy végigseggelem az utat, amúgy sem szeretek egy ágyhoz kötve lenni, a síkvidéki leány meg nyugodtan válassza a fekvőhelyet. Végül ő úgy volt vele, hogy „ahh, bevállalja”. Igen bátor volt, mert azelőtt még nem látott keményülőt, én meg már mély tapasztalatokat szereztem ilyen téren. (Amúgy az ülés kényelmesebb, mint egy normál MÁV, egyszerűen az ember több, meg persze az emberek minősége is egzotikusabb. Na meg a sok idő. ) Az meg csak később tudatosult bennünk, hogy a távolság nagyobb, mint képzeltük, és egy harmincórás vonatút vár ránk…
 
De persze első lépésként fel kellett jutni Xishuangbanna székhelyéből az Örök Tavasz Városába, ami szintén egy nyolc-kilencórás buszutat jelentett. Vettünk jegyet a legkésőbbi járatra, így éjszaka robogtunk végig a fél tartományon, én még aludni is tudtam. Ja, amúgy fekvőhelyes busz volt, de már van egy rakás ilyen tapasztalatom is, nagy meglepetés nem ért. Örök Tavasz Városában meg el kellett töltenünk egy fél napot, de kiderült, hogy az ELTÉ-s csoporttársam, aki ott tanul, épp ott is tartózkodik, úgyhogy felmentünk hozzá. Éppen betegebb állapotában volt, mi sem vágytunk kimozdulásra, úgyhogy csak ültünk, és dumáltunk. Jól esett öt hónap után egy második magyarral beszélgetni (Skype nem számít). Az ilyen vonatutak meg egyéb stratégiai felkészülést is igényelnek, igyekeztünk úgy alakítani biológiai működésünket, hogy ne kelljen a harminc óra alatt egyszer se komolyabb akciókat végrehajtani a wc-n. Ez amúgy hála az Úrnak össze is jött. Az ember bele sem gondol, hogy milyen felkészülések előznek meg egy ilyen utat.
 
Aztán lassan elközelgett a felszállás baljós órája. Ennyi embert még nem láttam vonaton, pedig korábban volt, hogy három órát kellett állnom, mire helyet találtam. Alig bírtuk beverekedni magunkat a helyünkre. Hihetetlen luxus ilyenkor egy hely. Én pont úgy ültem, hogy két ember közé kerültem, az egyik persze egy anyuka volt, aki egy négyévesforma kölyköt is tartott csomagként, úgyhogy igazából négyen ültünk a háromfős helyen. Aztán volt, hogy egy másik apuka került a másik oldalamra, s akkor még egy gyerek érkezett a másik oldalamra is, úgyhogy jól elvoltunk. Főleg, hogy szegény síkvidéki leány utálja a tömeget és a gyerekeket. Azt meg a vonaton megkapta rendesen. A vonat persze óránként-kétóránként megállt, s folyamatosan szálltak fel az emberek, pedig minden alkalommal azt hittük, hogy többen már nem férnek fel. Amúgy úgy képzelje el az ember a helyzetet, mint mondjuk egy reggeli tömött buszt, mindenhol állnak vagy ülnek a csomagjukon. Kijutni a vécére például mindig külön kaland volt, s érzelmes búcsút vettünk mindig egymástól magyarok, mert kijutni is eltartott tíz perc-negyed óráig, ahogy az ember próbálja áttuszkolni magát a folyosón az emberek között, közben a földön ülő-alvó emberek fejét próbálja nem lerúgni, ahogy megpróbálja átugrani őket, aztán kiér az előtérbe, ahol várnia kell öt percet, hogy átrendeződjön úgy az embermassza, hogy nekidurálja magát az ember, majd ha sikeresen eljut a vécéig, akkor persze ott is sorba kell állni, s ügyeskedni, hogy amikor az ajtó kinyílik résnyire (jobban nem lehet kinyitni az előtte nyomorgó tömegtől), akkor pont be tudjon csusszanni, hogy közben az előtte levő valahogy ki is jusson, s véletlenül ne lökődjön be még öt ember a vécébe. Utána meg a kijutással is el kell játszani ugyanezt, majd a visszakaland. Félórát, hármed órát mindig elvett egy ilyen projekt. A harminc óra közben meg persze valahogy telik. Csigalassúsággal eltelik egy éjjel, felkel a nap. A szürke szutyok elméletem, mi szerint szutyok csak a városokban keletkezik a szmog és a pára keveredésével tévesnek bizonyult, mert az egész szubtrópusi vidékre szürke szutyok borult, s csak egy héttel később láttam újra a napot. Amúgy biztos sok ember ámulva szemlélte volna a tájat, mert végül is érdekes, de én már megszoktam a szubtrópusi tél látványát, és szerintem kívülről a legnyomasztóbb fajta tél, ami létezik. Amúgy leírhatatlan látvány, úgyhogy nem próbálkozom, undi dolog, és a szubtrópusi hegyvidékek is ritka nyomasztóak ilyenkor. Persze először megvan a maguk bája, a ködben ülő nedves hegyoldalak, rizsföldek, de pár hónapnyi ittlét után már elveszik az emberben ez a varázs. Szürke szutyok a szép tájon. Szürke szutyok szerintem Európában nem létezik, ehhez kell egy nagy környezetszennyezés meg egy nedves éghajlat, majd aki meglátogat, annak biztos úgyis lesz benne része, és akkor majd megért, hogy miért is rühellem. Úgyhogy nappal ilyen vidékeken haladtunk át, aztán persze újra sötét lett, az emberek meg csak többen lettek, én kifogytam minden olvasnivalómból, úgyhogy az utolsó pár óra már tényleg végtelen lassúsággal telt el. A majdnem büszke város területére megérkezve meg azt játszotta a vonat, hogy 20 km/h-s sebességre lassult, ami a város méreteit tekintve azt jelentette, hogy tényleg egy órát totyogott a vonat a városon belül, mire beért az állomásra. De hazaérni amúgy csodálatos volt. Az ismerős város, ismerős helyek, ismerős illatok, tipikus hazaérés volt, s már nagyon örültem az internettel rendelkező szobámnak, a kis ágyikómnak, a meleg víznek. És a síkvidéki lány dicséretére legyen mondva, hogy meglepően jól kibírta a vonatutat, csak egyszer akart leugrani, de aztán a mélyponton túljutva már megvoltunk. Ezek a vonatutak amúgy is átváltanak egy szürreális, álomszerű élménnyé, ahogy az ember feloldódik a többi emberrel együtt a vonatban. Az meg jó volt, hogy a harminc órát nem egyedül kellett eltöltenem, ketten jól elszórakoztunk a helyzet morbiditásán. Azért nagyon jó volt leszállni, és hagyni, hogy a vonat menjen még harminc órát észak felé…
 
Visszatérni jó volt, nagyon jó. A város még a tavaszünnepi álmát élte, a kampuszon alig volt ember, csomó üzlet, kajálda zárva volt, de bizonyos élelembeszerzési nehézségek ellenére jó hangulata volt, jó volt, hogy végre egyszer nem volt tömeg. A kaland jó volt, nagyon-nagyon jó. Összesen három és fél hétig tartott, amiből majdnem három hetet egyedül utaztam, amiről már írtam korábban is, mindenesetre meglepően jól sikerült. Az külön jó volt, hogy utazási szinten remekül elboldogultam a nyelvvel, el tudtam veszekedni riksással, tudtam alkudozni szobákért, nyelvi nehézségem egyedül akkor volt, amikor senki sem beszélte körülöttem a nagy-nagy nyelvet. Amúgy nem mondhatom, hogy tudom annyira a nyelvet, hogy nem adnának el, mert még majdnem büszke városban is simán elárverezhetnének úgy, hogy nem venném észre. Persze ha köznyelven beszélnek, akkor talán nem… Az utazás tehát jó volt, életemben először jártam a trópusokon, megtaláltam nagy-nagy országnak azt a részét, amit otthon Szlovénia jelent számomra, jártam rengeteg városban, kisvárosban, porfészekben, falvakban, ültetvényeken, földeken, erdőkben, napokat ültem vonaton, buszon, csónakon, riksán, rengeteg emberrel kerültem kontaktusba, fantasztikus helyeket láttam. Persze minden még fantasztikusabb lett volna, ha az ember a legjobb barátaival utazik, de hát ha ők fenemód vizsgáztak éppen egy másik világban, akkor 没办法. De lesz még itt április és nyár…
 
Egy héttel a visszaérkezésem után már nem bírtam a seggemen ülni, épp szép idő volt, így felszálltam a kampusz előtt az első buszra, ami megállt, hogy vigyen, amerre tud. A busz egy órán át száguldozott a város nyolcsávos útjain, aztán lassan elfogytak a házak, csak a pusztaság közepén egy-egy gyógyszergyár meg főiskolai kampusz tűnt fel néha, aztán kirakta a népet a semmi közepén. Onnan még találtam tovább egy másik buszt, ami meg egészen kivitt a szomszéd elővárosba. Amúgy olyasmi lehet a rendszer, mint például Los Angeles, hogy maga a városmag nem nagy (itt mondjuk úgy hatmillió fő), de a mellette található több száz Santa X-szel egybeépülve akkora, mint Magyarország. Itt is ilyen volt a helyzet, nem a magban voltam, hanem valami más nevű, Miskolc-méretű kis törpilla elővárosban, de amúgy a térkép szerint még a majdnem büszke város részét képezte. Eltöltöttem ott egy fél órát, már épp sötétedett, aztán visszaszálltam a buszra, s másfél órával később már otthon is voltam. Nem kell harminc órát utazni, hogy a ember világot lásson, elég felszállni az első adódó buszra, s elrepít teljesen más vidékekre. Komolyan, még a pálmafák is másfajták voltak, úgyhogy abszolút vándorként érezhettem magam. És még csak át sem keltem a folyón, mert az már tényleg olyan, mintha külföldre utazna az ember. Nem is tudom, hány hónapja jártam utoljára a túlparton. Nincs olyan messze, egy-másfél óra alatt simán eljut oda az ember (arányaiban annyit tesz meg, mintha az Erzsébet térről átmenne a Clark Ádám térre), egyszerűen semmi dolgom ott, ez az oldal szebb is, békésebb is.   Ha újra jobb idő lesz, akkor bejátszok még párszor ilyen buszos kalandot.
 
A főhősök összeházasodtak, a főhősnő legjobb barátnője elkapta a csokrot,virágszirmok...
 

F I N

A bejegyzés trackback címe:

https://majdnembuszkevaros.blog.hu/api/trackback/id/tr78944770

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

orangeman · http://chengyu.blog.hu 2009.02.20. 21:12:02

mi??
A főhősök összeházasodtak?
Dániel, erről nekem nem is szóltál!