Egy majdnem büszke város krónikája

Egy év eltöltése egy majdnem büszke városban, egy nagy-nagy ország nagy-nagy folyama mellett.

Friss topikok

  • Abhinanda: Gyorsan kimentem a tetőteraszra megnézni, lemaradtam-e valamiről. De nem, India jól hallhatóan és ... (2009.08.06. 18:18) Kína egy újonc szemével
  • felegar: A múltkor, hála a Facebooknak, elgondolkodtam rajta, hogy mi az az 5 város, ahová önszántamból nem... (2009.08.05. 16:20) Ahh, szabadság!
  • ssüni: @felegar: Rob, nem csak te vagy irigy! :-) (2009.08.01. 19:11) Selyem
  • Abhinanda: Nézze, én nem értek se Tibethez, se a gazdasághoz, úgyhogy nem is tudok olyan nagyívű következteté... (2009.07.13. 21:36) Tibbat
  • orangeman: Az én Jótevőm fia egész tisztelettudó. Bár az édesapja így is problémázik, hogy nem 听话, de az apák... (2009.06.27. 15:10) Templom és a gyerekek

HTML

Mulan

2009.04.19. 20:28 | Flotador | Szólj hozzá!

Két hete hétfőn munkaszüneti nap volt, mert akkor ünnepelte a nép a halottak napját. A rituálét nem ismerem, azt hiszem ki kell ilyenkor takarítani, el kell rendezgetni a sírt, de ennél többet nem tudok az eseményről. De bevallom, annyira nem is izgatott. A halottak napja otthon sem hoz lázba, a szeretteink nem a sír alatt vannak. Ki is találtam még régebben egy csomó romantikus helyet, hogy hol szórják szét a hamvaim, de aztán rájöttem, hogy igazából nagyon energiazabáló dolog a krematórium, úgyhogy a legegyszerűbb, ha elásnak valahova egy mezőre, s ültetnek fölém egy fát, hadd nőjön gyorsabban pár évig. Ezt tekintsék az illetékesek végrendeletnek. Sosem lehet tudni… De ne aggódjatok, nem készülök meghalni.

Visszakanyarodva a bejegyzés elejére, munkaszüneti nap volt, s ki is fundáltam, hogy megvalósítom még egy nagy tervemet a majdnem büszke várossal kapcsolatban: elmegyek a legszebb nevezetességéhez. Ezt már ősszel is kitaláltam egyszer, de beköszöntött a gusztustalan idő, s most lett csak újra olyan jó, hogy végre megvalósíthattam. A legszebb nevezetesség, de nem a leghíresebb. Ez utóbbi egy régi torony, mely a folyó partján magasodik. De igazából olyan régi, hogy lift is van benne, s annyira fekszik szép helyen, hogy alatta húz el a vonat, na meg ott lakik alatta pármillió ember szürke kockaházakban. Úgyhogy  a város szimbólumát nyugodt szívvel kihagytam a néznivalók listájáról, messziről úgyis mindig látni.
 
A legszebb dolog viszont a Mulan-hegy. (Igen, itt történt a Mulan-sztori. De igazából nem ismerem a történetet, egyedül a Disney-feldolgozást láttam úgy tizenöt éve, s annyira emlékszem is, hogy volt benne egy Mulan nevű lány.) A hegyről semmiféle útikönyvben nincs róla szó, s ha a neten angolul próbál rákeresni az ember, nem sok dolgot talál róla. Én is csak véletlenül akadtam rá, mert a várostérképem hátlapján egy kis 2x2 centis kockában volt róla egy kép, ami rögtön meggyőzött, s kis nyomozás után megtaláltam, hogy a város melyik részén lehet. Rettentő messze. A végtelenben. Egy óra netes nyomozásba és három különböző buszpályaudvar felhívásába került, mire kiderítettem biztosra, hogy hogy a csudába is lehet eljutni odáig. Rávettem a szintén a monotonitástól szenvedő síkvidéki leányt, hogy társuljon hozzám, így együtt kerekedtünk fel.
 
Ehhez hajnalok hajnalán, reggel 8-kor el kellett indulnunk. Munkaszüneti nap!!! Kegyetlen, de mégis bevállaltuk. El kellett jutnunk a folyó túlpartjára, ami eleve olyan, mintha az ember külföldre menne. Ott még meg kellett keresni egy távolsági buszpályaudvart, ahol tényleg volt kisbusz a hegy felé. Istennek hála egy gyönyörű hostess leány el is kísért minket az állomás legtávolabbi sarkába, s feltett minket a buszunkra, különben sose találtuk volna meg. Mert persze a busz még a hegy után ment tovább különböző környéki falvakba, kisvárosokba. A kisbusz egy órán át száguldozott a belvárosban, városon belüli országutakon és autópályán. Eljutott egy másik városközpontba (kábé mint Hűvösvölgy), aztán onnan még további hármed órát száguldott egy tök egyenes úton, mire végül tényleg célba értünk. Úgyhogy több mint három óra alatt el is jutottunk a város közepéből a messzebbik szélére. De megérte.
 
Mert minden hegy jó! És a környéken sok hegy is volt. Ami még jobb. Meg persze már vidéki jellegű rész volt, az ember végre a természetben érezhette magát. A Mulan-hegy amúgy érdekes egy dolog. Egy furcsa formájú szikla, a város legmagasabb pontja (ötszázvalahány méter), s félúttól a tetejéig egy kolostor-erődítményrendszer (ez egy jó szó!) vezet fel rá. Teraszos módon. Megy az ember ötven lépcsőfokot, s kiér egy teraszra, ahol van mondjuk három buddhista kis szentély, meg a szokásos dolgok, amik az ilyen szentélyekkel járnak. Aztán megy az ember feljebb még ötven lépcsőfokot, s egy taoista szentély várja, majd még ötven lépcső után buddhista-taoista keverék stbstb. Úgyhogy az egész egy mesebeli kis világ, s ráadásul egy hegyoldalban, lefelé tehát fantasztikus kilátás nyílik mindenfelé. Habár szubtrópusi nyák volt, így nem volt túl tiszta az idő, de legalább kellemes meleg volt.
 
Kikeveredve a külföldiektől hemzsegő egyetemek közelségéből megint a középpontba kerültünk. Ráadásul a Mulan-hegy ismeretlen a külföldiek előtt, így különösen is nagy szám voltunk. Már lent a kapunál is hallani lehetett messziről az őrt, ahogy felkiáltott, hogy „külföldiek!”. Utána meg ez folyamatos volt, mindenfelől hallani lehetett azt a bizonyos szót (két kilométerről meghallom). Érdekes, de a parasztok semmiféle érdeklődést nem mutatnak irányunkba, ellenben a középosztály teljesen megbolondul ilyenkor. Sétálgat a jól öltözött középosztálybeli apuka és anyuka szemük fényével, egyetlen nemzhető gyermekükkel, meglátják a két messziről sugárzó külföldit, felcsillan a szemük, hogy mi sem lehetne tökéletesebb alkalom, hogy fiuk vagy leányuk köszönthessen minket, s megcsillanthassa az oviban tanult angoltudományát. Úgyhogy lassan elénk tuszkolják a teljesen beijedt gyermeket, aki próbál elbújni, de nem tud hová, a szülők meg próbálják súgni a fülébe, hogy mondja nekünk nagy hangosan, hogy „hello!”. A gyerek persze nem meri, nem akarja, fél, nem érti, hogy mi a szar történik éppen. Ilyenkor próbálom oldani szegény kölyökben a feszültséget, s ráköszönök nagy-nagy nyelven, hogy „szia”, utána meg hogy a szülőknek se okozzak csalódást, egy „hello”-t is kinyögök, amitől végül a gyerek is felenged kicsit, s lassan kinyög egy „hello”-t, majd ezután apuka és anyuka is elkezdenek hellózni, majd fülig érő szájjal s egy hétre elengedő boldogsághormonnal tovasétálnak.
Aztán vannak a gonoszabb gyerekek, akik az éppen ajándékba kapott karddal felénk hadonászva ordítják teljes ámulatban, hogy „külföldi, külföldi!!!”. Ilyenkor nincs kegyelem, amikor a közelébe érek, akkor nagy-nagy nyelven közlöm vele, hogy én nagy-nagy vagyok, nem külföldi. Ha a szülők jófejek, akkor még lelkesen bólogatnak is közben, így szegény kis kölyök teljesen megzavarodik, s bizonytalanul megy tovább.  
 
A kolostoregyüttes tetejére végül a síkvidéki leány is sikeresen felvonszolta magát. Nagy vágya volt, hogy kipróbálhassa a libegőt, mert még sosem ült ilyenen. Én mondtam, hogy nyugodtan, aztán lent találkozunk, én elvből ilyen dolgokra nem vetemedek, viszont ő annyira beijedt a nagy-nagy libegő látványától (amúgy tényleg félelmetes!), hogy azt mondta, hogy egyedül nem mer lemenni. Úgyhogy végül beleegyeztem, végül is élmény, úgyhogy együtt libegőztünk le. Visszafele négy és fél óra alatt sikeresen be is robogtunk a város széléről a közepébe. És nem volt dugó, átszállással is csak fél órát vesztegettünk.
 
Jó nap volt. Képek itt.

A bejegyzés trackback címe:

https://majdnembuszkevaros.blog.hu/api/trackback/id/tr721074857

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.