Egy majdnem büszke város krónikája

Egy év eltöltése egy majdnem büszke városban, egy nagy-nagy ország nagy-nagy folyama mellett.

Friss topikok

  • Abhinanda: Gyorsan kimentem a tetőteraszra megnézni, lemaradtam-e valamiről. De nem, India jól hallhatóan és ... (2009.08.06. 18:18) Kína egy újonc szemével
  • felegar: A múltkor, hála a Facebooknak, elgondolkodtam rajta, hogy mi az az 5 város, ahová önszántamból nem... (2009.08.05. 16:20) Ahh, szabadság!
  • ssüni: @felegar: Rob, nem csak te vagy irigy! :-) (2009.08.01. 19:11) Selyem
  • Abhinanda: Nézze, én nem értek se Tibethez, se a gazdasághoz, úgyhogy nem is tudok olyan nagyívű következteté... (2009.07.13. 21:36) Tibbat
  • orangeman: Az én Jótevőm fia egész tisztelettudó. Bár az édesapja így is problémázik, hogy nem 听话, de az apák... (2009.06.27. 15:10) Templom és a gyerekek

HTML

Angoltanítás

2009.04.26. 21:07 | Flotador | Szólj hozzá!

Réges-rég történt, és egész érdekes élmény volt, mégsem írtam korábban le. Elvileg illegális a külföldi diákoknak a nagy-nagy országban dolgozni, de persze ez senkit se gátol. Minden valamirevaló külföldi, aki tud kicsit is angolul angolt tanít. Mert megéri, jól fizet. Az, hogy elvileg nem szabadna, senkit se izgat, például már az első itt töltött napomnál rögtön leakasztott egy nő, aki a kolesz előtt várt gyanúsan nem nagy-nagy kinézetű emberekre, s adott egy névjegykártyát, hogy ha akarok angolt tanítani, akkor hívjam fel.

Nem hívtam fel. Nem akartam angolt tanítani. Egyszerűen nem érdekelt a dolog. Egyrészt annyira nincs szükségem pénzre, kényelmesen megélek az ösztöndíjból, másrészt meg egyáltalán nem érzem olyan szupernek az angoltudásom, hogy tanítsam. Aztán később mégis csak tettem egy próbát, egy ismerősöm ismerőse írta, hogy van egy ismerősének egy ismerőse, akik keresnek angoltanárt, s ha akarom, hívjam fel XY-t. Ez decemberben volt, s akkor épp úgy voltam, hogy egye fene, ha már itt van egy ilyen lehetőség, akkor kipróbálom. Úgyhogy felhívtam XY-t, akiről kiderült, hogy egy messzi egyetem távoli mellékkampuszának egy tanára (természetesen ez nem jelentette azt, hogy tudott is köznyelven). Lefixáltunk egy időpontot, s kimentem a messziségbe. Na jó, annyira nem volt messze, a folyónak még ezen az oldalán, még rajta a térképen, és egy óra alatt el lehetett buszozni odáig, mégis már falujellegű vidék volt. Az út egyik oldalán kampuszok (ebben a városban mindenhol kampuszok vannak), a másik oldalán disznók, szántóföldek, kis viskók. Szürreális vidék volt, tetszett. XY-nal való találkozásomkor megtudtam, hogy annyi lenne a feladatom, hogy az egyetemistáknak beszélt angol órát tartsak, azaz csak beszéljek, beszéltessem őket. A meglepő az óramennyiség volt, legszívesebben annak örült volna, ha hétfőtől péntekig bent lettem volna, de aztán megegyeztünk egy kedd-szerda délelőttben, ami mindkét nap három órát jelentett.
 
Úgyhogy december 23-án és 24-én hát elkezdtem tanári pályám. Féltem attól, hogy biztos tök jól fognak beszélni, vagy kínosakat fognak kérdezni, amire nem tudom a választ. Persze feleslegesen aggódtam, sajnos épp ellenkezőleg történt a dolog, végre teljesen megtapasztalhattam, hogy mennyit ér a nyelvoktatás nagy-nagy országban. A két nap alatt összesen öt osztályt tanítottam, mindegyik úgy 80-100 diákból állt. Olyan kérdésekre nem tudtak válaszolni, hogy „what’s your name?”, „how old are you?”, s amikor nagy-nagy nyelven kiderítettem, hogy mióta tanulnak angolul, akkor kivétel nélkül mindenki hét-nyolc évet mondott. Hét-nyolc év nyelvtanulás után halvány lila gőzük sem volt arról, hogy mit jelent az a kérdés, hogy „how old are you?”! Ez teljesen ledöbbentett, s igen hamar rájöttem, hogy én teljesen felesleges vagyok ott. Egy középszinten angolul tudó osztállyal remekül elcsevegtem volna, de az, hogy három órán keresztül próbáljak dumálni, miközben tudom, hogy az ég világon senki sem ért, az semmilyen pénzt nem ér meg. (Mellesleg nagy-nagy nyelven annyiféleképpen meg lehet kérdezni, hogy hány éves vagy, hogy még most is nekem tudják szegezni úgy, hogy nem értem, mit kérdeznek. Legtöbbször tippelek, hogy a szokásos kérdések sorában most következne a „hány éves vagy?” kérdés, s mivel ezen a kérdésen kívül a többi kérdést szoktam érteni, hát benyögöm a korom. Általában elégedettek a válasszal.)
 
A helyzetemen még legalább javított az, hogy mellettem volt egy nagy-nagy angoltanár is. Egy ifjú lányka, aki épp most diplomázott le angolszakon. Természetesen angolul egyáltalán nem tudott beszélni, bevallotta, hogy sokszor engem sem értett, s amikor éppen ő vette át a stafétabotot órán, egy szót sem szólt angolul az osztálynak, csak nagy-nagy nyelven nyomta. Benyomott pár Jóbarátok részt, azzal legalább eltelt az idő. Nekem meg mindenféléről kellett dumálnom, karácsony napján bemutattam a karácsonyi szokásokat, stbtb. Ettől függetlenül szexuális felvilágosítást is tarthattam volna, senki se jött volna rá. Na jó, volt egy osztály, ahol láttam valami minimális reakciót, az első sorban értelmesebb arcok ültek, akik hihetetlenül örültek nekem, hogy végre jött egy külföldi, aki angolul nyomja, s sokat segítettek nekem. Ott még élveztem is a tanítást. A végén még meg is tapsolt az osztály.
 
Amúgy nem tudom, hogy hogyan bírják ki az itt élő szabadság földjei angoltanárok? Mondta is nekem az egyik ilyen ismerősöm, hogy rettenetesen unalmas, de baromira megéri. Könnyű munka, kapsz lakást, ellátást, mindent a segged alá, s még mellé egy itt igen magasnak számító fizetést heti pár óra munkáért. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy hagyok csapot papot, s itt maradok az országban, jól megélnék angoltanításból. De nem, iszonyat unalmas élet várna rám, poén lenne kis ideig, de az ember élvezze azt, amit csinál. Ez a tudat segít abban, hogy még kibírjam otthon azt az egy-két évet, ami vár rám az iskolapadban, és ne adjak mindent fel.
 
Vegyes érzelmekkel telt el a két nap, s mivel az volt az utolsó tanítási hét a félévben, ezért aztán megbeszéltem XY-nal, hogy majd a következő félévben újra megyek. Hát nem mentem. Úgy voltam vele, hogy ha XY hív, akkor igent mondok, s megyek újra, de én magamtól nem fogom felvenni újra velük a kapcsolatot. Legyen ez a jel. Végül nem hívtak, úgyhogy szívemben teljes békével kipipáltam ezt a területét is a „külföld diák nagy-nagy országban élet”-nek. Pénznek jó, de mivel annyira nincs szükségem pénzre, ezért inkább csak árt, mert rengeteg időt elvesz. Értékes ez az idő, s így is úgy folyik ki a kezeim közül, mint a … (ide mindenki találjon ki valami  jó hasonlatot, nekem nem jut eszembe semmi frappáns), nem kell, hogy a pénzhajhászás még abból a kicsi időből is elvegyen, amit nyelvtanulással töltök.
 
Ha élveztem volna a tanítást, akkor amúgy maradtam volna. De én nem az a birka türelmű tanár vagyok, akit nem zavar, ha az ég világon senki se ért semmit. Én hihetetlen boldogsággal és hivatástudattal tanítottam volna őket alap angol nyelvtanra és beszélt nyelvre, mondjuk ötfős csoportokban, úgy, hogy én határozom meg, hogy miről és hogyan beszélek. De 500 gyereknek arról dumálni, amire másvalaki megkér, hogy dumáljak, nem ez, nem az én műfajom. Pedig valamiért azt hiszem magamról, hogy jól tudnék tanítani. Ez nem jelenti azt, hogy jó tanár lennék, nincs nekem türelmem a gyerekekhez, s minden évben ugyanazt ugyanúgy elmondani ugyanolyan értetlen diákoknak elég kegyetlennek tűnik. De ha olyan emberek között lennék, akiket tényleg érdekel valami olyan dolog, ami engem is érdekel, és elhivatott vagyok annak továbbadására, szerintem abban jó lennék. Vagy ilyenben bárki jó lenne? Nem tudom. Korrepetáltam úgy csoporttársamat, hogy a „gőzöm sincs mi az a makroökonómia”-szintről egy délután alatt eljutottunk odáig, hogy másnap jobb jegyet kapott, mint én. Egyetemi tanárnak kellene mennem? Tanítsak nagy-nagy nyelvet? Amúgy volt, hogy elgondolkoztam erről, de valahogy látva szétesett és fásult tanáraimat egyáltalán nem egy olyan jövőkép, amiről álmodok.
 
Két napra egyetemi tanár voltam nagy-nagy országban, ráadásul olyan mennyiségű diákot oktattam két nap alatt óriási lépcsős előadótermekben, amivel nem sokan büszkélkedhetnek el. Jó móka volt, elég volt.

A bejegyzés trackback címe:

https://majdnembuszkevaros.blog.hu/api/trackback/id/tr171088062

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.