Egy majdnem büszke város krónikája

Egy év eltöltése egy majdnem büszke városban, egy nagy-nagy ország nagy-nagy folyama mellett.

Friss topikok

  • Abhinanda: Gyorsan kimentem a tetőteraszra megnézni, lemaradtam-e valamiről. De nem, India jól hallhatóan és ... (2009.08.06. 18:18) Kína egy újonc szemével
  • felegar: A múltkor, hála a Facebooknak, elgondolkodtam rajta, hogy mi az az 5 város, ahová önszántamból nem... (2009.08.05. 16:20) Ahh, szabadság!
  • ssüni: @felegar: Rob, nem csak te vagy irigy! :-) (2009.08.01. 19:11) Selyem
  • Abhinanda: Nézze, én nem értek se Tibethez, se a gazdasághoz, úgyhogy nem is tudok olyan nagyívű következteté... (2009.07.13. 21:36) Tibbat
  • orangeman: Az én Jótevőm fia egész tisztelettudó. Bár az édesapja így is problémázik, hogy nem 听话, de az apák... (2009.06.27. 15:10) Templom és a gyerekek

HTML

Észak

2009.07.01. 17:55 | Flotador | Szólj hozzá!

A vándorút első pontja a főváros volt. Az a hely, ahonnan elindult nagy-nagy életem, és ami egyáltalán nem tetszett meg. Egy kellemes éjszakai ülős vonattal mentem fel. Nehéz volt. Nehéz volt otthagyni a városomat, elbúcsúzni a barátoktól, beülni egy taxiba (idáig süllyedtem), s tudni, hogy utoljára látok mindent. A vonatút első pár órájában teljes kétségbeesésben ültem, de ahogy távolodtam mindentől, úgy csökkent bánatom.

Furcsa Északon lenni. Ez előtt egy napot töltöttem az országnak ezen a részén. Az emberek karaktere is más, a tájak is, a növényzet is. Olyan, mintha nem is nagy-nagy országban lennék. Az idő kellemesen hűvös a déli pokolhoz képest, nem ragadok, a szám folyamatosan száraz (elfelejtette a nedvességben, hogy hogy kell magától pótolnia a nedvességet), láttam szikkadt földeket, száraz bozótokat, kukoricát, sőt még napraforgót is! Tisztára, mint otthon. Már örültem, hogy elhagyhatom Delet, ahol mindig minden iszonyat zöld, a hegyek mindig ködben s nyákban úsznak, egy növényfajta sem emlékeztet az otthonra stb. Pusztára, szárazságra, ismerős vidékre vágytam. Most ez nagyon jól esik. Persze pár hét után majd boldogan térek vissza a porból, szárazságból és sivatagból az élettől duzzadó Délre.

A főváros nem változott azóta, hogy itt jártam. Nem lett érdekesebb hely. Viszont rendkívül civilizálatlannak érzem magam. Olyan érzés itt, mintha Nápolyban ismertem volna meg Európát, és egyszer csak Stockholmban találnám magam. Itt az emberek sorban állnak a metrómegállóban, a mozgólépcsőn a jobb oldalra állnak, a tömegközlekedés jól szervezett, gyors és hatékony, élve átjutok az utca túloldalára, az emberek nem köpködnek, tisztára civilizált vidék. Már várom, hogy szabaduljunk innen érdekesebb vidékek felé.

Annyi programom volt, hogy össze kellett szednem vándortársaimat. Azt hittem még régebben, hogy amikor majd kimegyek a repülőtérre, akkor hatalmas hazavágyásom lesz, hisz onnan egy rövidebb vonatútnyi idő alatt otthon találnám magam, az a kapu haza. De nem, remek érzés volt, hogy még nem jött el az én időm, hogy még maradhatok, és semmi kedvem sincs jelenleg hazamenni. Hisz most kezdődött el végre a kaland!

Megnéztük a Falat. A nagyot. Ami annyira nem nagy, meg közel sem hosszú. Azt senki se higgye, hogy egy folytonos falszakasz fut át a fél országon. Nem, ezek rövidebb kis falszakaszok teljes összevisszaságban, melyeknek nagy része már annyira szétesett, hogy csak pár járhatatlan kőhalom maradt meg belőle. A főváros közelében négy járható szakasz van. A legközelebbi van a nagy-nagyoknak, műanyagra felújítva, sok-sok árussal, hatalmas tömeggel, az autópálya elmegy a fal alatt, nyomasztó, unalmas és még rövid is. Mi kinéztük magunknak a legmesszebbit, mely már másik tartományra esik. Kijutni nem volt könnyű, el kellett buszozni egy Debrecen-méretű elővárosig, s onnan lehetett volna talán valami kisbuszt fogni a messziségbe. De a dolgok úgy alakultak, hogy egyszercsak a semmi közepén találtuk magunkat egy rakás levakarhatatlan taxis között. Az egyikük végképp eltávolíthatatlan volt. Végül hármed órányi küzdelem, makacskodás, kiabálás, veszekedés után sikerült egy igen baráti árat kiharcolnom magunknak, így végül elvitt a messziségbe. Még meg is dicsért, hogy ilyen alacsony áron még senkit sem vitt el. Őszintének tűnt. Haragudott rám, de talán tisztelt is. A falnak az a része egy hosszabb szakasz, egyik végéből a másikba simán öt órát is lehet sétálni. De nem hinném, hogy sokan végigmennének rajta. Nagy Falat mászni fárasztó. Hegyre föl, völgybe le, hegyre föl, völgybe le. Mindezt nagy-nagyon sokszor, meredek lépcsőfokokon. A mi szakaszunk meg annyira nem volt felújítva, néha a közeli bozótban kellett haladni. A végén ha befizetett az ember rá, le lehetett kötélpályán csúszni egy völgy túloldalára. Mi befizettünk rá. Jó volt. 

A nagy bőröndömet sikerült lepasszolni egy nagyon aranyos családnak.

A fővárost tehát újra kilőttem. Még mindig nem láttam a Tiltott Várost, a Nyári Palotát és ezer másik kötelezőnek minősített dolgot. De egyszerűen egyáltalán nem érdekel. Már túl sok időt töltöttem ebben az országban, hogy még egy tó és pár csarnok fellelkesítsen. Ha egyszer itt fogok élni, akkor majd időt szakítok rájuk.

Elkezdődött a kaland. Eddig minden jól indult. Most indulunk Nyugat felé, mindenféle furcsa népek, puszták és sivatagok közé.

Fotók majd lesznek, de csak később. Aki fenn van a Facebookon, az már láthatja őket, oda folyamatosan fogom töltögetni őket, de a Picasa most bonyolult, arra még várni kell.

A bejegyzés trackback címe:

https://majdnembuszkevaros.blog.hu/api/trackback/id/tr1001220479

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.