Egy majdnem büszke város krónikája

Egy év eltöltése egy majdnem büszke városban, egy nagy-nagy ország nagy-nagy folyama mellett.

Friss topikok

  • Abhinanda: Gyorsan kimentem a tetőteraszra megnézni, lemaradtam-e valamiről. De nem, India jól hallhatóan és ... (2009.08.06. 18:18) Kína egy újonc szemével
  • felegar: A múltkor, hála a Facebooknak, elgondolkodtam rajta, hogy mi az az 5 város, ahová önszántamból nem... (2009.08.05. 16:20) Ahh, szabadság!
  • ssüni: @felegar: Rob, nem csak te vagy irigy! :-) (2009.08.01. 19:11) Selyem
  • Abhinanda: Nézze, én nem értek se Tibethez, se a gazdasághoz, úgyhogy nem is tudok olyan nagyívű következteté... (2009.07.13. 21:36) Tibbat
  • orangeman: Az én Jótevőm fia egész tisztelettudó. Bár az édesapja így is problémázik, hogy nem 听话, de az apák... (2009.06.27. 15:10) Templom és a gyerekek

HTML

Újra Délen

2009.07.24. 08:53 | Flotador | Szólj hozzá!

Tényleg jó érzés volt a por, szárazság, és az általam nemigen ismert nagy-nagy országrészek után visszatérni a jó öreg Délre. Zöld, dzsungel, bambuszok, örök nyák, sosem kék ég, nem értett nyelvjárások, köd és hegyek, jó hely ez, ez az én nagy-nagy országom.

Még a Nyugatról Dél felé tartó több ezer kilométeres és több napos vonatút alatt beiktattunk egy megállót, megnéztünk egy nagy buddhista hegyet barlangokkal, szobrokkal. De igazából a sokadik buddhista szent egy és a sokezredik Buddha-szobor után az ember már nemigen tud ezeken mit nézni. Viszont a hegy mókás formájú volt, a táj végre zöld volt a sok homok után, meg jó volt felállni a vonatról.
 
Aztán egy napal később tényleg beértünk az örök nyák és ködhegyek vidékére, Délre. Pandafölde volt az első itteni tartományunk. Pandaföldén él a legtöbb nagy-nagy, még úgyis, hogy kiszakadt belőle a 30 milliós Újra Ünneplő Város. Ezen kívül tipikus déli tartomány, bambuszok, hegyek, gyilkos páratartalom, ragadós forróság, érthetetlen nyelvjárás. A tartományi székhelyről sokan ódákat zengedeznek, hogy az egyik legélhetőbb város, meg milyen hangulatos, blablabla. Hát nem, ugyanaz a nagy szürke kocka, ahol sosem látni a Napot, felhőkarcolókkal, szokásos növényzettel, semmivel sem extrább a majdnem büszke városnál. Annyi plusz azért van benne, hogy van egy kisebb megőrződött régi rész, de a majdnem büszke várost meg a nagy-nagy folyó dobja fel, meg különben is a majdnem büszke város számomra az etalon, meg a nagy-nagy világ közepe, így Pandafölde székhelye a lelkemben a nagy jellegtelen semmivé silányult.
 
Láttunk pandákat. Aranyosak. A város mellett van a legnagyobb szaporítóközpontjuk, borsos belépővel és rengeteg amerikai turistával. Igazából nem egy mozgalmas állat (a panda), egész nap eszik és alszik, tehát nagyon nincs mit rajta nézni. Az etetés idejére érdemes érkezni, mert akkor legalább mozognak. Mi nagyon siettünk reggel, de a Lonely Planet valami lehetetlen módon írta le az odajutást, mi meg hittünk neki (mindig elfelejtem, hogy pedig tilos utánakérdezés nélkül), emiatt fel-alá kavartunk a tízmilliós városban, így aztán kicsit később értünk oda, a nagy pandák kint már a fákon döglődtek mozdulatlanul. Csalódtunk hát nagyot. Aztán rátaláltunk a kamasz pandákra, akik viszont nemigen akartak aludni, meg eleve még épp a bambuszukat rágták hatalmas sebességgel (egy levél / 5 perc), úgyhogy ott kiélvezhettük magunkat. A pandák annyira nem is nagyok, mint az ember képzeli, járni nemigen tudnak, csak fel-alá gurulnak, igazából hatalmas elemes plüssállatok. De tényleg nagyon aranyosak, remek marketingjük van, különben már rég kipusztultak volna. De mivel édik, meg WWF, meg aztán nagy-nagy ország egyik nemzeti kincse lett, így aztán egy kis emberi segítséggel még szaporodni és sokasodni is képesek. Mi értékesebb az emberéletnél? A pandaélet. Ha lelősz egy pandát, akkor kivégeznek. A pandák nagy diplomáciai ajándékok is, a világban csak nagyon kevés állatkertnek van egy-egy példánya, az is rengeteg pénzbe kerül a fogadó államnak, meg hatalmas gesztusértéke is van a dolognak, ha a nagy-nagy ország átenged egyet. Nemrég Tajvan azt hiszem kapott egyet. Láttunk hát mozgó pandákat, lelkünkbe béke áradt, aztán szöktünk tovább a tartományi székhelyről.
 
Hegyet mászni teljesen értelmetlen dolog. Na jó, azért az ember tényleg kap jó kilátást bizonyos hegyeken, de a sokadik alpesi csúcsot megmászni, meg azon gizdulni, hogy felmászik az ember x ország legmagasabb csúcsára és vuhuhúú, x-ezer méteren állok, tényleg tök nagy hülyeség. De én ettől függetlenül baromira szeretek hegyet mászni. Igazából a mászás folyamatát utálom, a csúcson sem túl izgalmas, de az, hogy hegyek, meg természet, meg távol a világtól, az mindent ver. Itt azonban tényleg egy szuperértelmetlen és szupernehéz hegymászást vállaltunk be, megmásztuk az Emei Shant. Az Emei Shan egy buddhista szent hegy egy rakás kolostorral (hatalmas újdonság), 3100 méter magas, és igazából egész évben teljes nyák, köd, felhő és eső borítja, 1500 méter fölött tényleg csak a következő tíz lépcsőfokot látja az ember. A csúcson meg már semmit sem látni. Tehát teljesen értelmetlen az egész. Arról meg már regéltem, hogy a világon a legnehezebb a nagy-nagy országban hegyet mászni, mert csak lépcsőből áll az egész. Annyira nem kellemes több ezer métert felfele lépcsőzni, egy sziklás-köves-szakadékos alpesi ösvény sokkal kevesebb fizikai- és állóképességet igényel, mint egy itteni hegy. Mi valami rejtélyes oknál fogva mégis megmásztuk. Igazából mi sem értettük, hogy miért is tettük. Kilátás nincs, 3000 métert lépcsőzni tizenegy órán át 90%-os páratartalmú 35 °C-os esőerdőben annyira nem kellemes, de valahogy megcsináltuk. Nemigen kérdeztük meg magunktól, hogy miért tesszük, megtettük. A pólóm a lentebbi szakaszokon úgy átizzadt, mintha beledobtam volna egy lavór vízbe, a gatyám szintúgy, egy botlás során lejött a nagylábujjam alsó feléről egy adag bőr, ami jelentősen megnehezítette a mászást, felfele már hidegebb volt, így a szétizzadt csurom pólóban már jó hideg volt, a térdem szétment, meg eleve, tizenegy órán át folyamatosan felfele lépcsőzni, 3000 métert megmászni egy nap alatt iszonyat nehéz, főleg úgy, hogy fönt igazából semmi jutalom nem vár, csak áthatolhatatlan köd, meg egy nagy vihar, csak hogy még nyomorúságosabb legyen a helyzet. Éjjelre felértünk, a kolostorszállások addigra már megteltek (senki se mássza meg a hegyet alulról egy nap alatt, mindenki buszozik vagy libegőzik, így a nép korán odaért), de hála Istennek a vihar elől pont egy olyan hotelszerűségbe menekültünk be, ahol még volt két ágy a padláson levő tömegszálláson, azt jó pénzért hát kivettük, s kidőltünk.
 
Az Emei Shan napfelkeltéje állítólag gyönyörű, de igazából csak pár nap van az évben, amikor látszik is. Hát, mi nem fogtuk ki. Azért beállítottuk a vekkert hármed 5-re, hátha, de csak az eső kopogását hallottuk, így teljes békében aludtunk tovább. És sok ember csak azért alszik fönt a hegycsúcson, hogy láthassa a jelenséget. A buták, nem jött nekik össze, nekünk meg igazából mindegy volt. Persze, azért kis jutalom jöhetett volna, ha már megmásztuk, de nem. Az még tovább fokozta a dolgokat, hogy egy teljes napfogyatkozás is átment fölöttünk. Ebből annyit érzékeltünk, hogy az áthatolhatatlan sötét köd egy pár percre még sötétebb lett, majd hirtelen újra világosabb. De persze mindegy volt, nem dühöngtünk, hogy egy hülye felhős hegy miatt kihagytuk a világ egyik legszebb természeti jelenségét, mert a napfogyatkozás pont Délen vonult át, ahol sose látszik a Nap, úgyhogy igazából senki se látta szerintem az egész országban. Megnéztük a hegycsúcson levő kolostort, amiből annyi látszott, hogy valami kis falszerű izé, mely két méter után eltűnik a szürkeségben, biztos magas, és biztos szép, de szerintem még nem látta igazából senki sem teljes valójában. Aztán boldogan indultunk lefele. Lefele lépcsőzni 3000 métert sem annyira szuper dolog, főleg, miután felfele már az ember teljes lábizomzata legyilkolódott. Valahogy mégis lebotladoztunk. Annyi öröm a teljesen értelmetlen hegymászás vége felé ért minket, hogy egy szebb útszakaszon jöttünk, ahol már nem volt olyan sűrű a nyák, így láthattunk szokásos déli ködhegyeket esőerdővel, majmokkal, mély völgyekkel, vízesésekkel. Ez olyan fajta táj, amit úgyse lehet leírni, ez Dél, a ködhegyes dzsungel, gusztustalan és baromi gyönyörű. Lassan leértünk egy fő parkolóba, ahonnan valami elképesztő drágán vitt volna busz lefelé a faluba (más úton jöttünk le mint föl), így sétálni kezdtünk az úton. Végül potom összegért motoron robogtunk le a fantasztikus tájakon át a célba, és megfogadtuk, hogy a következő hetekben igyekszünk elkerülni a hegyeket.

A bejegyzés trackback címe:

https://majdnembuszkevaros.blog.hu/api/trackback/id/tr201264454

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.