Regen jelentkeztem, de hat ezert szeretjuk a diktaturakat, ha valahol lazadnak, akkor siman elzarnak egy 17 Magyarorszagnyi teruletet az internet elol.
Mindig is hihetetlenül izgatta a fantáziámat Közép-Ázsia, a Selyemút oázisvárosai, Üzbegisztán és az összes -sztán az első helyen szerepelt a „hova szeretnék legszívesebben a
kalandozni” listámon. Szamarkand, Bukhara, Khiva, egy letűnt kor muszlim oázisvárosai valahol a sivatag közepén. Oké, persze, jöttek a szovjetek, tehát ezek a városok igazából nagy szürke sokszázezres kockákká váltak, de a jó részek azért még meg vannak őrizve néhány helyen.
A Selyemút keletebbi végei viszont nagy-nagy országban találhatóak. Úgyhogy idei kalandozásom csúcspontjának, meg igazából egész nagy-nagy országbeli tartózkodásom betetőzésének a Nyugati Határvidéket tartottam. A Selyemút persze nagy-nagy, han vidéken ér véget, a Nyugati Béke városában, mely agyaghadseregéről híres, de ez az a város, ami egyáltalán nem érdekel. Viszont azóta nagy-nagy ország jelentősen nőtt a messzi Nyugat, Belső-Ázsia felé, úgyhogy adott volt, hogy amennyire időnk engedi, mindenképp belépünk a Nyugati Határvidékre. A Nyugati Határvidék az ország legnagyobb tartománya, lakossága azonban nem nagy, mert igazából nagy része végtelen sivatag meg gigantikus hegység, itt van a Karakorum, a Taklamakán, Dzsungária, Tianshan, Pamír, Altáj, Kunlun, a szomszédban már itt van Afganisztán, Pakisztán, India, Tádzsikisztán, Kazahsztán stb. Igazából egész nyári kalandozásom lehetett volna ebben a tartományban, mert mindig hihetetlenül vonzott. Ide nem kell kismillió vízum, hogy bejussak, nem kell oroszul tudni sem. A Selyemút fele tehát nyitva állt előttem.
Persze a kalandozásunk jelenleg nem a Selyemútra koncentrálódik, hanem előbb nagy-nagy országra, így igazából útitervünkből csak pár nap jutott a tartományra. Mivel óriási területről van szó, ezért csak a közepéig merészkedünk el. Vonzott volna minket Kashgar és Khotan is, de azok még pár ezer kilométerrel nyugatabbra vannak. Majd máskor. Most egy kis íz mindenből, hogy később tudjam, hogy hova érdemes hosszabb időre is visszatérni.
Annyi szívás történt, hogy ahogy mindenki tudja, egy héttel az érkezésünk előtt az ujgurok a tartományi székhelyen, Ürümqiben éppen lázadozni kezdtek a han uralom ellen. Mi iszonyat befostunk. Nem azért, mert húú, balhé van, hanem azért, mert ilyenkor a nagy-nagy kormány általában hermetikusan elzárja minden külföldi elől az érintett tartományt. Nagy álmunk összetörni látszott. És mégis, valami meglepő módon, hála az Úrnak, a kormány nem zárta le a tartományt. Ürümqiben kijárási tilalmat rendeltek el, egyedül Kashgarban kérték meg a külföldieket, hogy jobb, ha távoznak, mert ott még lehet, hogy kirobban valami. Úgyhogy akadály nélkül bejutottunk.
Selyemutas első városunk még az eggyel keletebbi tartományban volt. Dunhuangba igazából csak azért mentem el, mert magyar indológus-sinológus hallgatóként kutya kötelességem volt megnézni, ha már 1000 km-es közelségben járok. Dunhuang egy kis oázis porfészek a sivatag közepén. Híres arról, hogy a közelében, egy sziklahegyben több száz barlang van tele több mint ezer éves buddhista festményekkel és szobrokkal. (A selyemúton régebben a buddhizmus és egyéb perzsa vallások virágoztak, később szorította ki ezeket az iszlám.) Másrészt meg a 20. század elején egy titkos falüregben egy nagy-nagy rengeteg ősi szöveget talált az akkori közép-ázsiai nyelveken. Sok szanszkrit szöveg is előkerült, ami Indiában már rég elveszett, vagy szétfoszlott az ottani éghajlaton. Azonban a sivatag mindent megőrzött. És eleve rengeteg indiai hatás van a barlangfestményeken. A magyar kapcsolat az ügyben annyi, hogy Stein Aurél volt az, aki egy francia régész-kalandorral egyetemben nyugatiként elsőként rátalált a barlangokra, és rájött az értékükre. Egy nevetséges összegért rátette a kezét a szövegekre, és rengeteg falfestményt leszedtek, azokat máig a British Museumban és a Louvre-ban őrzik. Aztán jött még egy rakás nyugati és orosz, akik csomó mindent elvittek, csak utána kaptak észbe a nagy-nagyok. Steinnek és társainak azért annyi mentsége van, hogy így viszont csomó mindent megőrződött Mao ámokfutása elől. Másrészt furcsa nézni a barlangokban, hogy van egy csomó lekapart rész a festményeken, és tudni, hogy huppsz, ezt egy honfitársam szedte le. Persze a nagy-nagyok utálják őket, már az első barlangnál a nagy-nagy nyelvű idegenvezetésnél kitértek arra, hogy a barlangokat sok kár érte az elmúlt másfél ezer évben, de a legnagyobbat a műkincsrablók okozták, két főkolomposként a magyar Stein Auréllal és a francia XY-nal. Szerencsére nem kérdezték meg, hogy honnan jöttünk.
Dunhuang másik nevezetessége, hogy óriási homokbuckák érnek véget pont a város mellett. Messze keleten még voltunk egy homokbuckás sivatagban, de ez most más volt. Itt is volt persze hatalmas összegű belépő (az országban nevetségesen magasak a belépő árak, 6000 Ft például megmászni a Sárga-hegyet), úgyhogy jobbnak láttuk megkerülni a dolgokat. Csak nem kerítették be az egész sivatagot. Addig mendegéltünk, míg beértünk a szomszédos falucska főútjára. A poén az volt, hogy a falun este nem a tehenek mentek haza, mint pl. Erdélyben, hanem a tevék. A sivatagi szórakoztatóközpontban van rengeteg teve, s minden kis házikó nevel párat. A falusiak meg mentek este a központba hazavinni a tevéiket, ki sétálva, ki biciklivel, ki motoron vezetve őket haza egy kötélen összefogva. Annyira szürreális volt sétálni egy tipikus kis falusi úton, mely bárhol lehetne a világban, s galoppoztak el mellettünk a tevecsoportok. Mentünk el a házak mellett, és nem tehenek, vagy disznók voltak az istállóban, hanem tevék. A teve annyira aranyos és békés kis állat. A sün mellett a kedvencem. Végül megtaláltuk a kerítés végét, nagy nehezen felmásztunk egy hatalmas buckacsúcsra (a legmagasabb homokbuckacsúcs 1500 méter magasságra megy fel), beesteledett, majd visszaindultunk. Visszafele mentünkkor még mindig jöttek haza tevecsoportok a gazdijukkal az úton, így aztán megkértünk egy menetet, hogy hadd üljünk fel két tevére, megyünk amerre a gazdinak jó. Így aztán tevegeltünk egy adagot az éjszaka egy mókás kis faluban, majd boldogan szállásunkra tértünk. (Ázsiában kétpúpúak a tevék, Afrikába vannak az egypúpúak)
Következő állomásunk, Turfan már a Nyugati Határvidéken volt. Itt már nagyok voltak az elvárásaim. Turfant mindig valami olyan városkának képzeltem, ahol a sivatagban vannak a sárból tapasztott házak, meg kis minaretek és közép-ázsiai jellegű mecsetek virítanak minden felé. Nagy volt a pofára esés, amikor egy egész éjszakai vonatozás meg hajnali buszozás után megérkeztünk egy szokásos kocka nagy-nagy városba. Oké, han igazából kevés élt ott, szinte mindenki ujgur, de ez csak tovább növelte zavarom, mert a legtöbbjük nem akart, vagy nem tud köznyelven. Az ujgurokról még annyit, hogy török nép, nem húzott szeműek, gyerekként még akár szőkék is lehetnek (láttunk többet is), török nyelvet beszélnek, arab betűkkel írnak, muszlimok, asszonyaik szépek, fejkendőt és virágmintás lebernyeget hordanak, egy dinamikus és viszonylag értelmes nép, és rendkívül üdítő látvány annyi han után. És ahhoz képest, hogy ugyanúgy han gyarmatosítás alatt állnak, mégis sok minden az ő kezükben van, Turfanban a rendőröktől kezdve a hotelvezetőkig mindenki ujgur.
A város utáni csalódás után még a szállástalálással gyűlt meg a bajunk. Elvileg az országban csak puccos hotelek fogadhatnak külföldieket. Ezt a rendszert igazából senki se tartja be, de itt valamiért mégiscsak sokkal elővigyázatosabbak a szállásadók, ezért kénytelenek voltunk egy Lonely Planet ajánlotta hotelben megszállni. Pedig végigjártam a város szinte összes szállását. Aztán végül így is a Turfan Hotelben kötöttünk ki. Hová süllyedtünk! Persze igazából sikerült egy kellemes szobát szereznünk tök olcsón, de akkor is.
Harmadik negatívum meg az volt, hogy tudatosult bennünk, hogy minden látnivaló a várostól 10-40 km-es körzetben van, de buszok nem járnak oda ki, ezért vagy a főellenséggel, a gonosz átverős lenemkopós taxisokkal kell szövetkezni, vagy lenemkopós „körbeviszünk mindenhol rengeteg pénzért” csoportos utakat szervezőkkel, akikből én néggyel is találkoztam. Hiába, netes források szerint kábé 350 külföldi tartózkodott akkor a gigantikus tartományban, tehát mindenhonnan ugrottak ránk, a két vándorra. De belőlünk persze nem kaptak. És bár igaz, hogy a legegyszerűbben velük tudtuk volna a legtöbb dolgot megnézni, de nem élveztem volna őket, miközben tudom, hogy lehúznak, mint a szart; meg eleve jobban szeretem, ha szabad vagyok utazás közben. Úgyhogy nem tudtuk, hogy mit csináljunk, ott vagyunk egy nagy kockavárosban, miközben a jó látnivalók elérhetetlen távolságban vannak.
A legmesszebbi látnivaló a Tuyoq-völgy volt amit kinéztünk, ez 40 km-re volt. Elmentünk a buszpályaudvarra, ahol a Hölgy azt mondta, hogy van busz oda, napi egy, de persze már elment. Úgyhogy reményünk sem volt, ezárt úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk elsétálni akkor a sivatagban a 10 km-re levő látnivalóhoz. A gond csak a 41 fok volt volt, ami kint tombolt. (De jelentem, a száraz 41 fok még mindig sokkal-sokkal jobb, mint a majdnem büszke városi 35.) Meg az utat se tudtuk. Teljesen reménytelenek voltunk, úgy tűnt, egész Turfan egy nagy szívás lesz, meg majd Ürümcsi is, ahol még kijárási tilalom is van, nagy álmaink kudarcba fulladtak.
De hála Istennek amilyen szarul telt el a nap kétharmada, annyira tökéletesen ért véget. Rájöttünk, hogy a térkép alapján megy egy főbb út a 40 km-re levő Tuyoq-völgy mellett, hátha meg tudjuk beszélni a Hölggyel, hogy majd ad valahova a sivatag közepébe két jegyet, mi majd odasétálunk onnan a látnivalóhoz. A Hölgy értette problémánkat, s mint mondta, igazából átmegy egy húsz perc múlva induló busz Tuyoqon, csak más a végállomása. Nem értettük, hogy akkor miért nem mondta korábban, hogy van busz Tuyoqba? Lehet, hogy nem tudta összekapcsolni a dolgot, hogy ami átmegy Tuyoqon, de nem az a végállomása, azzal is el lehet jutni Tuyoqba? Nekünk viszont sikerült rávilágítanunk erre a megoldásra, a Hölgy vette is a lapot, így aztán adott két jegyet X városba, s ráírta ujgurul a jegy hátára a vezetőnek, hogy pottyantson ki bennünket Tuyoqban. Ekkor már este 6 volt, de ahogy még anno írtam, Nyugaton sokkal később megy le a Nap, így nem féltünk, hogy ránk sötétedik. Mondták, hogy busz vissza nem lesz, de stoppos vándorokként igazából erre csak még jobban megcsillant a szemünk, végre valami nekünk való kaland!
Sikerült eljutni tehát gond nélkül Tuyoqba, gonosz taxisokkal való szövetkezés nélkül. Nesze neked Lonely Planet, te sem vagy tökéletes! Álmunk teljesült. Már eleve igazi ujgur sivatagi falvakon keltünk át, de a völgy beteljesítette minden álmomat, amit Közép-Ázsiáról dédelgettem. Sárból tapasztott házak, turbános, nagyszakállú bácsik, fejkendős kislányok a porban, dinnyék és szőlő potyognak az égből, kupolák és mecsetek láthatóak a láthatárban, a távolban meg gigantikus kőhegyek, sivatag és zöld oázisföldek. Erről többet nem is áradozok, fantasztikus volt, pont, mint ahogy elképzeltem, a képek többet mondanak. Egy ujgur kissrác még be is szaladt nekünk a csűrbe, s átadott nekünk egy sárgadinnyét. Annyira aranyos volt! Igazából közép-ázsiai álmom ez alatt a pár nap alatt úgy tíz évre teljesen kielégült, úgyhogy Üzbegisztán és társai kicsit lejjebb csúsztak a listámon. (Gratulálok Kaukázus és Latin-Amerika!)
Tökéletes helyünkön azért este 10-kor besötétedett. Visszajutásunkhoz annyi reményünk volt, hogy az úton három kilométerre volt egy rendőrkordon. Mindenhol ellenőrizték az utakat, hogy ki hová megy, személyiket néztek, útlevelet, minden ujgurról tudni akarták, hogy hol tartózkodik. Külföldiekkel nemigen foglalkoztak. Egy ilyen rendőrkordonhoz sétáltunk vissza, hogy „nekünk Turfanba kellene visszajutnunk, messze vagyunk, brühühűű, itt állunk a sivatag közepén, rendőr bácsik, segítsetek! De ne taxit hívjatok, mert arra nincs pénzünk, ha leállítotok egy buszt, arra rakjatok majd fel!” A négy rendőr vette a lapot, leültettek kis kunyhójuk elé székekre, megkínáltak egy rakás dinnyével, sőt, még bele is tettek egyet a táskánkba, adtak vizet, elcsevegtek velünk, sőt, ajánlották, hogy ne menjünk vissza Turfanba, a szomszéd faluban laknak, nyugodtan megszállhatunk náluk. Igazi meserendőrök voltak. Ujgurok. A vicces végül az volt, hogy végül egy üres taxist állítottak le, akinek azt a felsőbb utasítást adták, hogy a két külföldit vigye be a 40 km-rel arrébb levő szállodájukig egy nevetséges összegért (még a busznál is olcsóbban). Jó, a taxis eleve Turfanba tartott haza üresen, de akkor is, felsőbb hatalom nélkül tízszeresébe került volna nekünk a dolog.
Visszaértünk tehát kalandosan, dinnyéztünk ujgur rendőrökkel az éjszakai sivatag közepén, majd még Turfanban megfejeltük egy szokásos kis kajálással. Amilyen szarul indult Turfan, olyan fantasztikusan folytatódott.
Másnap megnéztünk egy régi romvárost (állítólag az egyik legrégebbi, legnagyobb és legjobban fennmaradt), bicikliztünk 42 fokban, majd továbbálltunk Ürümqibe. Ürümqiről most már mindenki hallott, úgyhogy nagy bemutatást nem kell tartanom. Azt hiszem Közép-Ázsia legnagyobb városa, benn, a sivatag közepén, körülötte meg nagy hegyek. Ürümqiben igazából semmi néznivaló nincs, szokásos tipikus felhőkarcolós nagy-nagy város. Annyi poén van benne, hogy mégis csak Közép-Ázsiában van (ahol minden más nagyváros szürke szovjet betoncucc), meg persze tele van ujgurokkal, kazahokkal és oroszokkal. A városban viszonylag nagy volt a béke. A déli oldalára érkeztünk meg, ami feltűnően ujgur rész volt, majd átszánkáztunk az északi oldalára, ami meg feltűnően han volt. Ezekben a külön részekben ugyanúgy zajlott az élet, semmi sem utalt a másfél héttel ezelőtti eseményekre. Ellenben a két terület között, a város központjában viszont tényleg minden sarkon állt egy rakás felpajzsozott katona.
Utolsó nyugati állomásunk egy kis hegyi felüdülés volt. Ürümqi mellett ott van már a Tianshan. A sivatag közepén emelkedik a hegyvonulat a maga 5000 méternél is magasabb csúcsaival. Vicces, hogy egy rövid buszút alatt a sivatagból az ember alpesi réteken és hűs hegyi tavak mellett találja magát. A hegyekben már kazahok élnek, teheneket és birkákat terelgetnek és jurtákban laknak. Egy ilyen kis jurtás helyen szálltunk meg. Egy okos kazah, Rashit szállást kínál külföldieknek, ő közben megtanult tőlük angolul, a feleség főz (a hegyi kazah konyha monoton és íztelen), minden idilli. Úgyhogy Rashit egyik jurtájában szálltunk meg. Ez már igazi jurta volt, jó hideg volt odabenn (2000 m-en voltunk), de volt kis kályhácska meg egy rakás dunyha, úgyhogy túléltük. Hegyet másztunk, naptártájakon jártunk, felfrissültünk. Majd visszatértünk a sivatagba, Ürümqibe, egy rakás motozás, cuccturkálás után bejutottunk a pályaudvarra, és a sivatagból végre a zöld Dél felé vettük az irányt.
Sivatag rengeteg fajta van, a két és fél hét itt tartózkodás során láttunk barna kősivatagot, szürke kősivatagot, kis kavicsos sivatagot, buckás sivatagot, dimbes-dombos kórós sivatagot, hatalmas sziklahegyes sivatagot, többfajta homoksivatagot, fekete dombokból álló zölden csillogó sivatagot, nagy végtelen pusztaságokat, sivatagot távolban havas hegycsúcsokkal stb. Jó lesz újra Délen.
