Egy majdnem büszke város krónikája

Kreativ emberek vagy robotok?

Dani megkért, hogy mint utazótárs, de leginkább, mint "szűz szemlélő" írjam meg benyomásaimat a nagy-nagy országról. Nehéz feladat, az ember itt tényleg úgy érzi magát, mintha egy párhuzamos világba csöppent volna, amely térben, időben, kultúrában teljesen független nyugattól, egyfajta sokkhatást váltva ki ezáltal. Annak ellenére, hogy - főként ennek a blognak köszönhetően - kaptam némi előképet az általános sztereotípiákon túl is, és utazásunk során Dani vezetésével rutinosan mozogtunk a nagy-nagy hétköznapok útvesztőiben, nekem is kellett majd' öt hét, hogy össze tudjam szedni legalább a fő benyomásaimat.

Ha egy szóval kellene jellemeznem az országot azt modanám, ellentmondásos. Persze ez közhelyes, külső szemlélő a legtöbb hazajától távoli kultúrkörbe tartozó országot ellentmondásosnak látja. Ám Kínára ez fokozottan igaz, kicsit kapargatva a felszínt (például egy utazással), az egyértelműnek hitt sztereotípiák is meginognak, vagy legalábbis árnyaltabbá válnak. A továbbbiakban néhány ilyen átértékelt sztereotípiát veszek sorra. 

Diktatúra vagy sem?

Kívülről ez a kérdés tűnik a legkönnyebben megválaszolhatónak. Magukért beszélnek az egypártrendszer, a sajtószabadság hiánya, az internet korlátozása, az országon belüli szabad költözés indirekt korlátozása (bár ez praktikus, mindenki keletre vándorolna), a külföldi utazás korlátozása, a vallásszabadság hiánya, a valódi önrendelkezést kívánó kisebbségek elnyomása és a területük etnikai arányának megváltoztatása, valamint a túlzott bürokrácia mint klasszikus ismérv.

Ami valamelyest árnyalja a képet, azt azonban csak az országban járva lehet megtapasztalni. Kínában a hétköznapok szintjén látszólag mindent szabad, nem éppen egy rendőrállam (vö. USA). A kisebbségi területeket kivéve alig láttunk a városokban rendvédelmi erőket, és akik voltak, azok sem épp a köznép regulázásával töltötték idejüket. (Egyedül Xinjiangban, egy héttel a zavargások után, ott viszont nagyon is.) Ennek ellenére a közbiztonság hihetetlenül jó, egészen lepukkant helyeken sem éreztem magam még éjjel sem veszélyben egy percig sem, ami pedig a dolgok rendzett működését illeti, ez a fajta szabadság csak egyfajta fokozott balkáni káoszt eredményez, nem indiai működésképtelenséget.

Lehet az olimpia miatt, de a külföldieket sem cseszegetik, épp ellenkezőleg, még azt néhány létező szabályt is lazábban kezelték velünk szemben. (Igaz nem lengettünk tibeti zászlót.) Ez egyáltalán nem természetes, az orosz szervek például sportot űznek a külföldiek lehúzásából, ott célszerű kerülni minden egyenruhát.

Harmadik világ vagy viszonylagos jóléti "nagytigris"?

Az olimpia óta valószínűleg az egész világ kínaképe gyökeresen megváltozott. Bennem például, egy fejlett, nyugatiasodó életformájú, rendezett ország benyomása alakult ki, aminek egyes területei viszont rendkívül elmaradottak. A területi különbségekben nem tévedtem, azonban a harmadik világ és a fejlett ország együtt él, függetlenül attól, hogy egy gazdag tartomány székhelyét, vagy egy északi szénvárost veszünk gorcső alá.

   Vegyük először a fejlett Kínát.

• Közlekedési infrastruktúra: az utak mindenhol nagyon jók, a hálózat folyamtosan bővül. Általánosan igaz, hogy bőven a kapacitás felé teveznek, gyakori látvány a 2x3 sávos út kisvárosokban, vagy a semmi közepén, a leendő városrésznyi építkezés tervének hirdetőtáblájával. A vasút gyors pontos, nagy kapacitású, jól szervezett.
• Általános életszínvonal: a városokban kicsit a magyarországi szint alatt van, de alapvetően – nyilván az olcsóság miatt is – mindenük megvan, amit a kínai ipar megtermel, és mint tudjuk, mindent a kínai ipar termel meg ( igaz olyan minőségben amilyenben).
• Szervezettség működés: bár kínai módra, de az ország működik. Ha az ember beletanul, teljesen kiszámítható.
• Gazdasági teljesítmény: a fejlődés szembeötlő, mindenhol építkezésekbe, útépítésekbe, új fejlesztési területekbe botlik az ember. Jól mutatja ezt, hogy a mongol és kazah jurtákat kivéve nem volt olyan szállásunk, ahol ne fúrásra vagy kopácsolásra ébredtünk volna. Mindazonáltal elég nagyarányban felzárkózásról van szó, a legtöbb építkezés a hiányzó infrastruktúra előrelátóan túltervezett pótlása, a hervatag lakásállomány feljavítása, vagy a nyugathoz képest megkésett, de annál intenzívebb urbanizáció feltétele vagy folyománya. (Nota bene, valószínűleg Kína az egyetlen fejlődő ország, aki ezt a városba áramlást kordában tudja tartani.)  

 Mik az árnyoldalak?

• Fejlettség: a vidék, a falvak nagyon elmaradottak, a fent felsoroltak egyike sem igaz rájuk. A városból hazahordott olcsó kütyüket, és motorokat, valamint az általános kínai optimizmust és szorgalmat nem nézve, kinézetük alapján kinézetre bármelyik harmadik világbeli országba beillenének.
• Wc: A közhasználatú vizesblokkok tragikusak, a klasszikus a taposós, de sokszor csak egy luk, vagy egy közös hosszú vájú áll rendelkezésedre, mindenre. A szeparálás ritka. Szállásainkon a betonluktól az angolvécéig minden előfordult, persze utóbbi jóval ritkábban. A wc-luk legtöbbször univerzális, zuhanylefolyó is egyben, ezt egy sampon bánta. Ami az egészet betetőzi, az a kínaiak wc-használata, nem részletezném, mindenki képzelje el. Ide tartozik még, hogy a kisgyerekek nincsenek pelenkázva, fel van vágva hátul a gatyójuk, így ha rájuk jön a szükség, bárhol elvégezhetik dolgukat a társadalom nagy megelégedésére, és szüleik dicséretét kiérdemelve. Szélsőséges esetben pédául a vonat közepén, háromszor egymás után.
• Higiénia: Az ÁNTSZ minden bizonnyal az egész országot bezáratná. Itt az utcán pucolják a halat, de a fogakat is, az utcai kifőzdék alatt is rezeg a léc, de ettől még sokkal finomabbak, mint az itthoni gyorskaják, és betegek se lettünk tőlük. Ide tartozik még a hulladék is. Bár vannak utcai kukák, sőt külön újrahsznosítható fakk is, de a szemét nagy része az utcán landol, legyen szó csomagolásról, gyümölcshéjról, kajamaradékról, vagy bármelyik utcára kitelepített tevékenység hulladékáról (a legtöbb tevékenység ilyen). Viszont folyamatos az utcasöprés, éjjel pedig lehet valami nagytakarítás, mert reggelre minden csillog-villog. Ezt neveztem el önként reaktív hulladékkezelésnek, amivel Kína valahol félúton jár a harmadik világ és nyugat között.

• Általános viselkedéskultúra: Krákogás-köpködés, tolakodás, lökdösődés, ordibálva beszélés, idegesítő hangos csengőhang végighallgatás, mobilon hangos zenehallgatás függetlenül attól, hogy ezt hányan teszik 3 méter sugarú körben, nyilvános "szépítkezés" és folytathatnánk a sort: a kínaiak egyfelől rém bunkók és kulturálatlanok, másfelől egyáltalán nincsenek tekintettel egymásra. Ez az eljén szórakoztató egzotikum, a közepén rettenetesen zavaró, a végén pedig megszokja az ember. Sokáig elfogadtam azt a magyarázatot, hogy mivel ennyien vannak, kényelenek egymás szájában élni, ilyen formán. Aztán megérkeztünk Hongkongba, ahol ugyanez az emberanyag sokkal jobban összetömörödve, igaz a maga műanyag módján, de képes civilizált ember módján létezni. Immáron egy ország, lehet tanulni.
• Közlekedési kultúra: Kaotikus. A kettős záróvonal csak jelzésértékű, a gyalogos átkelőhely és a jelzőlámpák is csak ir elemek, mindenki ott kel át és akkor amikor akar, de az erősebb kutya baszik a (nagyobb tömegű) járműnek van elsőbbsége. A sávokat többnyire tartják, amiket előnyösen jó szélesre alakítottak ki, így akkor is lehet előzni ha egyébként jönnek szembe. Ezt előszeretettel gyakorolják, kanyarban is, a gyorsabb járművek pedig permanensen előznek az út közepén haladva. A jármű legfontosabb alkatrésze a duda, minden egyéb műkődése nem szükséges a sikeres közlekedéshez. A dudálás itt azt jelenti, "vigyázz jövök": dudálni kell az előzéskor, a kereszteződésekben, beláthatatlan kanyarok előtt, az átkelő gyalogosoknak, de akkor is ha csak szimplán közeledünk egy lassabb járműhöz. Szólni kell még a tömegközlekedésről, elsősorban a buszokról. A rugalmas megállás elve működik, integetni kell. A városokban fixebbek a megállók, amik amolyan megálló "térségek". Mivel a legtöbb helyen kizárólag buszok vannak, rengeteg a járat, egyszerre 5-6 busz áll benn. A kalauzok a könnyebbség kedvéért kiordibálják az ablakon, hogy merre is megy a busz. Leszállás hasonló, oda kell kiabalni a kalauznőnek, aki az igényeket optimalizálja és továbbítja a sofőrnek. A vidéki buszok egyben csomagküldő szolgálatok is, az intéző itt is a kalauz.

Látható, hogy jóval többet írtam a harmadik világ-beli Kínáról. Ennek egyszerű oka van, ez az izgalmasabb fele, ezért jöttem többek között ide. Ha a fejlett nagyvárosok érdekelnénk inkább, sokkal jobbakat talál az ember a közelben, és még útlevél se kell.

Ezen a ponton sajnos felbe kell hagynom a bejegyzest, mert a blog szabalyzata nem engedelyez napi kettonel tobbet, marpedig, ha a ma ejjel befejezendo masodik resszel egyutt kerulne fel ez, akkor osszetorlodna a Hainanrol szolo bejegyzessel, ami csorbitana az olvasottsagot (vagy valami ilyesmit vettem ki Dani magyarazatabol). Tehat hamarosan jon a folytatas, tovabbi temaink: Kreativ emberek vagy betanitott robotok?; A kinai konyha ellentmondasai; Kontinens vagy orszag?

Egy adag kep elvileg itt.

Egy ország, két rendszer. Furcsa, hogy az ember milyen más világba tud eljutni pillanatok alatt. Anno ilyen lehetett otthon is Bécsbe utazni. Az érdekesség az, hogy igazából ugyanabban az országban maradtunk. A Déli Kikötő 1997-ben lett nagy-nagy ország része, de igazából nem része a diktatúrának. Kaptak 50 év haladékot, a kormány teljesen békén hagyja őket, a szabadság szigete egy diktatúrában. A szárazföldiek csak spéci papírokkal utazhatnak oda, és igaz ez fordítva is.

Igazából nehéz erről a városról írni. Túl sok teljesen különböző benyomás ért minket, és nehéz ezeket értelmesen összefoglalni. Kezdjük azzal, hogy a Déli Kikötő jó hely. A maga módján. Nem része a párhuzamos univerzumnak, melyet nagy-nagy ország képvisel, nincs meg benne az a varázs, amit én szeretek az országban, nem jelent végtelen kalandokat, káoszt és furcsa élményeket, egyszerűen egy pöpec, kulturált szuperváros egy teljesen elmebeteg életmóddal.

Drága a város, ezért Couchsurfing segítségével szereztünk szállást, e nélkül igazából nemigen értettük volna meg ezt a helyet. Pedig nem egy bonyolult város. Szállásadónk egy tipikus helyi srác volt, 37 éves, egy kisebb cégnél van vezető beosztásban, és élete abból áll, ami minden helyi lakosnak: a kis pici lakásából leliftezik 50 emeletet a földszintre, elsétál a legközelebbi metrómegállóhoz (ha szerencsés, akkor százemeletes apartmantömbjében pont van metrómegálló, tulajdonképpen ki se kell menni a szabadba). A metrómegállók mind egyben föld alatti plázarendszerek is, itt hősünk elfogyasztja kis reggelijét, felpattan a metróra, berobog a felhőkarcolók közé, megtalálja kis irodáját, dolgozik este 10-ig, majd hazamegy ugyanazon az úton. Így él minden lakos.

A város életmódja olyan, mint hasonszőrű társaié, New York, Tokió. Buli hely, de igazából iszonyat sokat kell dolgozni ahhoz, hogy fenn maradj, időd nem marad semmire, se élni, se szórakozni, se aludni nem tudsz, élsz egy jó helyen, de tulajdonképpen nem élsz, csak modern rabszolga vagy. Juppiszerű lét ez, de igazából csak minimális szórakozással, tehát mégsem juppi. Ettől függetlenül a város szép, jó, izgalmas, tök jó hely, csak élni ott nem éppen a legkellemesebb. Amúgy jobban belegondolva, az élmény kedvéért eléldegélnék itt egy rövid ideig, míg ifjúságom és stressztűrőképességem engedi, de ilyen helyen megöregedni egy élet teljes elvesztegetését jelenti.

A Déli Kikötő szép. Én szeretem a felhőkarcolókat, a magas apartmanépületeket, és az egész egy trópusi szigetvilágban van elhelyezve. És ami még csodálatosabb, igazából a városnak csak 20%-a lakott terület, a többi hegy, völgy, dzsungel, nemzeti park, lakatlan sziget. A vándor fél nap alatt ráun a felhőkarcolókra és a lehetetlen gyalogosközlekedésre, de komppal pillanatok alatt el lehet jutni távoli szigetekre kis halászfalvakkal, ahol gyufásskatulya méretű házikókban laknak az ember, madzsongoznak, a házikóik előtt üldögélnek, megmaradt a jó régi kis élet. Van egy csomó nyugati, aki bent dolgozik az őrületben, aztán este hazakompozik a kis halászfalujába. Így boldogan elélnék itt!

Az utcai élet viszont halott. Mindenki bent ül ugyebár az irodában, de este is a plázákban, metrómegállóplázákban szórakoznak, vagy egyéb zárt terekben. Van egy kis terület, a Soho, ott vannak bárok, jobb beülős helyek, de ez csak egy piciny része a városnak. Nincs itt igazi nagy-nagy élet, nem árulnak minden sarkon mennyei kajákat, a járdán való közlekedés lehetetlen, mert állandóan zsákutcába vagy kordonba fut az ember, hiányzik itt az, ami a szárazföldön megvan, a lazaság, evészet, utcai élet. A Déli Kikötő a jövő városa. Az emberek már ki se mennek a napfényre, a felhőkarcolókban és a metrókban élnek, na meg százemeletes tornyaik kis lyukaiban, miközben csúcstechnológiás kütyüiket nyomkodják. Jó ez?

Sok a külföldi. Mindenhonnan. A filippínók a helyi bejárónők, belőlük van a legtöbb, sok az indiai, pakisztáni, fekete is. Nyugati is millió van, sok szőke angol. Persze mi kilógtunk, mert a helyi ruha az öltöny-nyakkendő, mi meg rövidgatyában voltunk, mindenki levágta, hogy csak béna turisták vagyunk.

Rendkívül sokat köszönhettünk a szállásadónknak, mert bevezetett minket a helyi életbe. És meghívott sokszor enni. A kantoni konyha a szárazföldön nem annyira elterjedt, de híres. Még a messzi majdnem büszke városban azt tanultam róla, hogy szépen elrendezett tálakról esznek, bármit megesznek (kígyó, béka, kacsanyelv, kutya, macska, medúza, teknőskocsonya stb.) - ezért indul innen minden világjárvány -, és kicsit minden édeskés. Amit tanultam, tényleg így volt. Nekem annyira nem jött be, egyszerűen nincs olyan karakteres ízvilága, mint Pandafölde, vagy akár csak a majdnem büszke város konyhájának. De a tengeri herkentyűk, halak, rákok irigylésre méltó alapanyagok.

Amúgy ugyanolyan nyákos város, mint a többi ott fent. Amikor megérkeztünk, épp tisztább idő volt, de a későbbi napokon ellepte a nyák. Így például amikor a szomszéd szigetek hegyein kirándulgattunk, csak valami szürke sejtelemnek tűnt az előttünk elterülő tenger. Ja, és mit is csináltunk? Kezdetben fel-alá csavarogtunk a felhőkarcolós negyedben, de ott a gyalogos közlekedés lehetetlen, az a legegyszerűbb, ha aluljáróban vagy a felhőkarcolókat összekötő hídrendszereken haladunk. Kompoztunk sokat, mert kompozni jó, főleg ilyen helyen. Jártunk kis szigeten, kifeküdtünk a partra, kirándultunk, néztünk Buddha-szobrot. Felsiklóztunk a Hegyre éjjel, ahonnan felülről láttuk az éjszakai várost. Sokat voltunk a szállásadónkkal, szombat reggel még az anyukájával és a húgával is megismerkedtünk egy helyi ebéd keretében. Az anyuka angolul nem, de köznyelven viszont jól tudott, így adódott az alkalom. (Amúgy a déli kikötőben a kantoni a nyelv, köznyelven alig-alig tudnak, láttunk reklámot, ahol teljesen hibás nyelvtannal próbáltak valami alkotni.)  

Érdekes, hogy a lakosság alapanyaga ugyanaz, mint fent a szárazföldön, mégis ég és föld, egy kis brit hatás, és teljesen megszelídül több millió köpködő és krákogó paraszt. De talán épp ezért, már a második nap elkezdett hiányozni a gonosz diktatúra szárazföld. Mi lesz velem otthon???

Kep van rengeteg, csak olyan helyen vagyok, ahol nem tudom feltolteni oket. Igyekszem!

Cukorsüveghegyekről képeket már mindenki látott. Ne úgy képzelje az ember, hogy van a folyó, mellette öt hegy, és ennyi. Ez egy hatalmas tájegység, napokig lehet úgy biciklizni és kirándulgatni, hogy csak cukorsüveghegyeket lát az ember mindenfelé. Jó vidék, tényleg arra van, hogy az ember kipihenje négy hét agyi és fizikai fáradalmait. Persze a végtelenségig maradni is unalmas, mi három napot adtunk magunknak.

Megtaláltuk a tökéletes szállást is. Jó áron kétágyas szobát, beépített fürdővel, ANGOL WC-vel, és a világ legaranyosabb házi nénijével, aki még puszta szeretetből a hideg és édes vörösbablevesével is gyilkolt minket. Az meg már csak hab volt a tortán, amikor második nap megjegyezte, hogy ja, látta a szobánkban a laptopot, van itt WIFI is. Az utolsó nap meg már kijelentkeztünk, csak a cuccaink voltak még megőrződve, de este elmentünkkor még lefürödhettünk. És a végén még titkos szoftvert is találtunk, amivel a Youtube és a Facebook is gond nélkül használható. Hála a Falun Gongnak. Úgyhogy teljes happy end volt.

De az út még nem ért véget. Folytattuk utunkat egy furcsa vidék felé, a Déli Kikötőbe, ahol gazdagok az emberek, bal oldali a közlekedés, szabadság van minden téren, más a pénznem és útlevélellenőrzésen is át kell jutni, mégis nagy-nagy országban van az ember.