Ezt a bejegyzést sok szeretettel ajánlom az épp "tücsök és a hangya"-válságon keresztülmenő családomnak.

Nagy-nagy országra már Magyarországon is úgy tekintettem, mint egy nagy hangyabolyra. Van egy kis földdarab, ahol rengetegen élnek, s iszonyatos serénységgel állítanak elő termékeket, melyet aztán továbbadnak a többi rovarnak. Például a tücsköknek. Eközben a hangyaboly is folyamatosan épül, fejlődik, bővül, a hangyák egyre jobban élnek, de továbbra is hangyák maradnak. Mind.

A nagy-nagy embereknél senki sem dolgozik többet. Nem tud, mert 24 óránál többet senki sem tud dolgozni egy nap. Mert legyen bármekkora is a nagy-nagy szocializmus, itt nincs gondoskodó állam, nincs alap egészségügyi ellátás, nincs minimálbér, nincs ingyenes felsőoktatás. Itt mindenért keményen fizetni kell, és ezt az embernek magának kell megteremtenie. Kinek jobban sikerül a dolog, kinek csak kevéske jut, de mindannyian iszonyat keménységgel próbálkoznak egyik napról eljutni a másikra. Nagy-nagy országban mindenki hajnaltól estig pihenés nélkül dolgozik. 

Ezen a földön reggel 8-kor kezdődik az élet. Mármint ahhoz, hogy reggel 8-kor mindenhol elkezdődhessen az élet, igazából az emberek már reggel hatkor talpon vannak, az üzletek és kifőzdék kinyitnak, s elkezdődik a napi pörgés, mely egészen éjjelig nem áll meg. Az üzletek egész nap nyitva vannak, ugyanazokat az alkalmazottakat lehet látni hajnalban is, mint este; az árusok és teherhordók kivonulnak az utcára, hogy egész nap ott álljanak, gyerekek milliói indulnak el iskolába stb. És bár nagy-nagy országban van elvileg a nap közepén egy kétórás szieszta, de ez nem olyan, mint a szerencsésebb európai országokban, ahol déltől négyig lehúzzák az üzleteken a rolót, s ki tudja, mit csinálnak az ajtók mögött. Nem, itt minden kis pénzecske számít, ezért a legtöbb ember nem engedheti meg magának, hogy csak úgy pihengessen napközben. Nem ám. Dolgozni kell, mert fenn kell maradni. 

A hétvége napjai semmivel sem különböznek a többi naptól. Igazából a középosztály mindennapjait nagyon nem ismerem, én csak az utcán tudom megfigyelni, hogy hogyan működik ez az ország. Valószínűleg a középosztály, a közalkalmazottak megengedhetik maguknak a hétvégi pihenést (pár éve lett ötnapos a munkahét), de külső szemmel az utcán ugyanakkora élet van, mint bármelyik másik nap. Minden üzlet ugyanúgy nyitva van hajnaltól estig, az ember nem tud úgy elmenni valahova, hogy az ne legyen nyitva. Ez egyrészt rendkívül kényelmes, másrészt meg szomorú is. Annyi álmos és fáradt embert nem látni sehol, mint itt. De nincs megállás, mert meg kell élni valahogy. Igazából soraimból szerintem kiolvasható, hogy iszonyat sajnálom az itteni kisembereket. De küzdenek minden erejükkel és találékonyságukkal, és valahogy sikerül megállniuk a lábukon. Szerintem ha kidobnának ide száz átlagmagyart, hogy valahogy éljenek itt meg kisemberként, akkor belőlük kilencvenöt pár hét alatt elhalálozna. Nem véletlenül tart ott ma nagy-nagy ország, ahol most. Mert hangyaboly. Rengetegen vannak, és mind rengeteget dolgoznak.

A hangyabolyban minden hangyácskának van valamilyen feladata, ez itt is így van. Egyrészt mert a munka nélküliek nemes egyszerűséggel éhen halnak, tehát dolgozni kell. Másrészt munkát mindenki tud találni, mert a munkanélküliség teljesen minimálisra van szorítva, s ennek teljesen érthető okai vannak. Hisz pármillió munka nélkül tengődő ember egy idő után elkezdene csúnya dolgokat csinálni, rosszalkodni, ami nem tenne jót a hangyaboly társadalmának. Le kell kötni mindenkit, hogy a hangyaboly fennmaradjon. Ez a mindenki lekötése a legfeleslegesebb állások betöltését jelenti. Egyrészt minden boltban van ötven eladólány, hisz mit tud mást csinálni a butuskább leányréteg? Az idősebb nőknek viszont olyan felelősségteljesebb posztjuk van például, hogy az áruházban a mozgólépcső mellett állnak. És figyelnek. Igazából ez a legérdekesebb állás, már gondoltam is rá, hogy megkérdezek egyet, hogy igazából mi a csudát kell csinálnia, de valószínűleg ő sem tudná a választ. És ha már áruházas példát hoztam fel, természetesen a férfiak is kapnak felelősségteljes munkát, amivel elüthetik a napot, és megkereshetik a betevőiket. A pénztártól való távozás után két méterrel arrébb oda kell menni egy őrbácsihoz, aki lepecsételi a blokkot. Ezután lehet távozni. Ez még a mozgólépcsőmellettállásnál is stresszesebb munka, hisz mivé válna az ország, ha az emberek csak úgy lepecséletlen blokkok nélkül mászkálnának az utcákon? Nem, kérem, itt rend van!

Amúgy a fentiek a kisemberekről szólnak. De az utcán őket látja a legtöbbet az ember. Mellettük van egy hatalmas középosztály és egy egyre gyarapodó felsőbb réteg is, de velük elég kevés az interakcióm. Mármint persze folyamatosan van, mert végülis egy egyetemen élek, de csak a tanáraimat meg a helyi hivatalnokokat látom ahogyan dolgoznak. A hivatalnokok ugyebár minden rendes országhoz hasonlóan eleresztik magukat, nekik nincs létbizonytalanságuk, de a tanárok nagyon lelkiismeretesek. Ahogy korábban írtam, egy percet sem késnek, mindig rendelkezésre állnak, megadják több telefonszámukat is, hogyha bármi kérdésünk van, akkor el tudjuk őket érni, tehát a munkához való attitűdjüket illetően normális nagy-nagy emberek.