Egy majdnem büszke város krónikája

Akartam már írni, hogy milyen keserves is dolog krónikát írni, hogy becsüljétek meg szerény próbálkozásomat, hogy ezentúl minden bejegyzés után írjatok ezer "köszönöm" kommentet stb. Úgyhogy most, a jubileumi bejegyzést ennek szentelem.

Miért is írom e krónikát? Igazából magam miatt. Egyrészt azért, hogy a rokonok, barátok, ismerősök ne nyaggassanak mindig ugyanazokkal a kérdésekkel. Elég egyszer leírni mindent egy helyre, akit érdekel sorsom, az olvassa, akit nem, az nem. Viszont ennek az az ára, hogy hazatérésem után aki olyat kérdez, amiről írtam itt már egyszer, annak nem válaszolok, megsértődök, elirányítom erre az oldalra, hogy tessék újra elolvasni, és megszakítok vele minden kapcsolatot. Ezt vegye mindenki komolyan. Még van majdnem két hónap memorizálási idő. (Olyat idiótaságokat meg senki se merészeljen kérdezni, hogy "Milyen volt?" "Hogy érezted magad?")

De a krónika legfőbb célja az, hogy kiírjam magamból az élményeimet, gondolataimat. Itt nincs az ég világon senki, akivel megoszthatnám ezeket, ezért kellett valami médiumot találnom, hogy ne robbanjak fel. Aki ismer, az tudja, hogy szeretek pofázni, minden számomra rendkívül érdekesnek tűnő dolgot rettentő unalmasan elmesélni (lehetőleg többször is). És mivel itt irgalmatlan mennyiségű élmény, kaland, benyomás ér, ezért ezeket valahogy ki kell adnom magamból. Hát ezért született a majdnem büszke város krónikája.

Megpróbáltam úgy írni, hogy a bejegyzések legnagyobb része ne a "léptem egyet léptem kettőt" kategóriába tartozzon, egyrészt mert roppant unalmas, másrészt meg azok a saját kis dolgaim, ilyeneket nem osztok meg. Persze az úti bejegyzéseknél ezt nem tudtam ezt elkerülni, meg még kapnak a kitartó olvasók egy rakást ebből a nyári vándorút miatt. 

Amit nem tudok, hogy hogy tudnak az emberek hosszú távon blogot írni az életükről? Vagy rendkívül exhibicionistáknak kell lenniük, vagy rettentő sok idejük kell, hogy legyen. A legnehezebb az idő faktor. Nagyon sok időbe telik egy bejegyzés megírása. Úgy szoktam bejegyzést írni, hogy van egy témám, címem, amiről írni szeretnék, amit szívesen megosztok a nagyvilággal (oké, na, azzal a pár emberrel), de a gondolataimat igazából csak a bejegyzés írása közben rendezem. Emiatt viszont igencsak lassan születnek a mondatok, bejegyzések, sokszor átírok részeket, de volt már olyan is, hogy teljesen át kellett írnom egy bejegyzést, mert egyik napról a másikra megváltoztak a körülmények. Úgyhogy bejegyzést írni nehéz, nem jó, és mindig nagy öröm, amikor befejezem, s kis lektorálás után publikálom.

Nagyon sokan bele szoktak kezdeni blog írásába, de aztán szép lassan felhagynak vele. Teljes mértékben meg tudom őket érteni. Rengeteg időt elvesz, sok idő a gondolatokat rendezni, pár hét, pár hónap után könnyedén beleun, belefárad az ember, s sokszor eszébe se jut, hogy miről írhatna. Nekem egy pillanatig se fordult meg a fejemben, hogy abbahagyjam, eldöntöttem, hogy ha elkezdem írni, akkor kitartok, amíg a végéhez nem ér életemnek ez a szakasza. Egyrészt az olvasók miatt, nem akartam cserenhagyni őket (ohhh), másrészt meg a kikellmagambólírniagondolataimat faktor miatt. Meg eleve olyan ember vagyok, hogy ha valamit nagy elhatározással elkezdek, akkor ha törik, ha szakad, be is fejezem, mert különben nem tudnék elszámolni magammal. (Ez az egyetlen oka, hogy még indológiára járok.) Ahogy elnézem, igazából sikerült is tartanom magam a dologhoz. Az elején persze még rengeteg élmény volt, meg azért lelkesebb is voltam krónikaírás terén, ezért gyakran születtek az új bejegyzések, később aztán le kellett lassítanom azzal a szent elhatározással, hogy ha törik, ha szakad, azért összehozok heti két bejegyzést.

Már szeptemberben megijedtem, hogy hamarosan ki fogok fogyni a témákból, amiről írni tudok. Sokszor jártomban-keltemben jutottak eszembe dolgok, megláttam valami érdekeset, ami érdekelhet másokat, épp eszembe jutott valami stb. Így született meg végül a kis papírfecnim, melyre rögtön feljegyeztem az ötletemi. A papírfecni azóta is létezik, s elmondhatom, hogy betöltötte funkcióját. A legtöbb ötletemet nélküle nyomban elfelejtettem volna. A papírfecnin viszont gyűltek a témák, s amikor nem jutott eszembe semmi konkrét, nagy dolog, amiről 专门 írni szerettem volna, akkor előkaptam, s válogattam. Például valamelyik ötletből csak fél évvel később született meg a bejegyzés. 

A majdnem büszke várost egy hét múlva elhagyom, így a papírfecnire nem lesz többet szükségem, utána már a vándorút leírása következik. Pedig még maradt jópár téma. De hazatérésem után a krónika véget fog érni, úgyhogy ezek a témák az örök süllyesztőbe kerülnek. Ezekről majd kérdezhettek. Például írtam volna az itteni árszínvonalról, a helyi divatról, hogy hogyan telik el egy napom, vagy hogy mi a bajom a nagy-nagy popzenével. Hát, ezekre már nem kerül sor az elkövetkező egy hétben.

Krónikát írni nehéz, nagyon nehéz, lassú, hosszadalmas, és igazából gőzöm sincs, hogy hogy sikerült összehoznom száz bejegyzést. De sikerült. Persze még nem ért véget, hisz még milliónyi élmény választ el engem a hazatéréstől.

Jaj, gondolom most mindenki megijedt, hogy mi lesz a júniusi klímajelentéssel. Ne aggódjon senki, a klímajelentés nem fog elmaradni! 

Igazából nem is tudom, hogy mit igazol a dolog, talán a nagy-nagy nép bizonyos fokú korlátoltságát, az agymosásos-magolós oktatás hatékonyságát, a nép boldog egységét? A lényeg, hogy érkezésem óta nagy ellenségeim a számok. A nagy-nagy számokkal semmi bajom nincs, ellenben az arab (igazából indiai) számokkal annál inkább. Nagy-nagy országban mindkettőt előszeretettel alkalmazzák, de például amikor leírsz egy címet, egy telefonszámot, akkor azt arab számokkal teszi az ember. A problémám az, hogy a nagy-nagy emberek kicsit máshogy írják ezeket. És mind. Nálunk amikor tanítják a számokat elsőben, tanítanak valami hivatalos leírási módot, aztán az ember szép lassan áttér a saját módjára, áthúzza-e a 7-est vagy sem, milyen irányból és honnan indítja a 8-ast stb. Ezzel probléma sosincs, mindig felismerjük egymáséit. Ellenben a nagy-nagyok mind teljesen ugyanúgy írják az ő számaikat, ami eléggé eltér az én írásmódomtól, s ők egyáltalán nem képesek felismerni az én számaimat. Él itt másfél milliárd ember, és mind tök ugyanúgy írják a számjegyeiket, és mind teljesen képtelen arra, hogy felismerjen egy másik írásmódot. Még akkor is, ha mondjuk az én írásmódom sokkal jobban hasonlít a nyomtatottra, mint az övék. Ha egy kicsit tovább kanyarítom a 9-est, akkor már nem ismerik fel, a 4-esemet mindig tök másnak nézik, mert egy vonallal írom, stb. Oké, egy csomó szívás után igazából megtanultam az ő írásmódjukat, úgyhogy ha nekik írok valamit, és épp kedves hangulatomban vagyok, akkor úgy írom le, hogy értsék, de akkor is. Milyen dolog az, hogy nagy-nagy országban még az arab számokat is máshogy kell leírnom??? Amúgy a latin betűkkel is eléggé így vannak, ha például kapok egy noteszt, hogy írjam le az emailcímem, s leírom az én kis betűimmel és számaimmal, akkor lövésük sincs, hogy mit írtam le, így el kell betűzni nekik, aztán leírják újra az ő kis latin betűikkel.

Aztán azt mondani se kell, hogy a mutogatós számolás is teljesen más. Az elején mindig elszúrtam, főleg, hogy amit mi 2-nek mutatunk, az náluk 8-at jelent. Most már hozzászoktam, hogy úgy mutatom, ahogy ők használják, sőt, van, hogy nyugatiaknak is véletlenül úgy mutatom, mert már annyira rögzült bennem, hogy erre itt vigyázni kell. Itt van róla egy kép.

Vettem egy angolul Global Times néven futó, amúgy nagy-nagy nyelvű újságot, hogy láthassák a kedves olvasók, hogy mi áll egy nagy-nagy újságban. Amúgy a Global Times még a legjobb, ebben van egy csomó külföldről szóló hír, viszont nagy-nagy országról annyira nincs sok. Ezen kívül még kismillió helyi lapból válogathat az ember, de abban tényleg csak olyan hírek vannak, hogy Li néni macskája megszökött. Népi napilapot nem kaptak, pedig az a fő.

Címlap: Mahmúd Ahmadinezsádot újraválasztották, felkelés robbant ki Teheránban

Jekatyerinburgban összeültek Oroszország, India, Kína és Brazília nagy fejesei

Netanjahu beszédet mondott

Kim Dzsongun-ról, Kim Dzsongil legkisebb, 24 éves fiáról megjelent egy kép egy japán újságban. A kép tíz évvel ezelőtt készült a srácról, amikor egy svájci iskolában tanult. Miután befejezte a sulit, csak az után derült ki a kiléte. Később a tanárai elmondták, hogy jeleskedett matematikában, de az angolban és a németben sem volt rossz. Valszeg ő lesz Kim Dzsongil utódja.

Romlik a belorusz-orosz viszony, mindenféle kereskedelmi szankciókkal sújtják egymást.

Egy amerikai szoftvercég egy nagy-nagy szoftvercéget azzal vádol, hogy lemásolták az új szoftverét (nagy-nagyul Zöld Gát néven fut)

Egy amerikai állatkert három nagy-nagy aranyszőrű majomra próbál szert tenni, de egyelőre nagy-nagy ország még nem egyezett bele, hogy ad neki el

Egy vietnámi ügyvéd feljelentette a miniszterelnököt, mert valami olyan törvényt hoztak, ami sokat árt a vietnámi környezetnek.

Bermudán meginterjúvoltak három korábbi guantanamóban raboskodott foglyot

Egy thaiföldi japán-thai kissrác keresi a japán apját, ezért kiáll egy templom elé, s a japán turistacsoportoknak mindig megmutatja az apja képét, hátha valaki pont ismeri.

Indiában próbálnak esőt varázsolni, túl nagy a szárazság.

A talibán robbanószerei

Egy amerikai katonanő, aki anno egy iraki börtönben rabokat kínzott, nem mutat semmi megbánást korábbi tette iránt.

Van egy rakás bulvár: Egy japán parkban olyan hangszórót tettek, ami este olyan frekvencián bocsát ki valami idegesítő hangot, amit csak a fiatalok hallanak

Japánban sok suliban nincs oktatás a sertésinfluenza miatt, de emiatt egy csomó szülő is otthon marad, hogy vigyázzon a gyerekére, nagy károkat okozva ezzel a gazdaságban

Egy német srácra rápottyant egy kisebb meteordarab

"Nagy-nagy országról írták" rovat

Hadi rovat (most épp a nagy-nagy tengeralattjárókról)

Az iráni szőnyegkészítés

Taiwani hírek rovata (fontolgatják vöröslámpás negyed engedélyezését)

A WTO szeretné, ha nagy-nagy ország megnyitná a fémexportját

Sporthírek

Dél-Afrika leszereli az atomfegyvereit

És persze vélemények, elemzések stb.

Nagy-nagy újságot ritkán olvasok. A sajtónyelv elég gonosz, igazából köze sincs a beszélt nyelvhez, se szókincsében, se nyelvtanában, de most örülök a fejemnek, mert írva a bejegyzést meglepően jól értettem a cikkeket. Annyiban poénosak ezek az újságok, hogy ugyebár sokkal több hír van bennük mindenféle ázsiai országról, bulvár szinten is.

Köszönök minden imát a gyülekezetért. Sokan érdeklődtek külön is, hogy mi a helyzet, úgyhogy egy kis update. Állítólag az alagsori "vallási helyiségek" bezárásának az oka nem mi voltunk, a muszlimok valamit kavartak, ami szúrta a rendőrség szemét, s az ő büntetésüknek mi is áldozatul estünk. Erről több részletetet nem tudok. A jelenlegi helyzet úgy áll, hogy elindult valami folyamat a rendőrségnél, hogy regisztráljunk, de ez lassú ügy; közben meg elindult egy folyamat egyetemi szinten is. A külföldiekkel foglalkozó tanszék hivatalnokai foglalkoznak az üggyel, múlt vasárnap az egyikük még csekkolta is az istentiszteletünket. Jelenleg egy kis koleszszobába próbáljuk bezsúfolni magunkat, ami nem túl szerencsés, mert nem férünk be, másrészt meg éneklésünkkel fellármázunk egy egyész emeletet, s simán érthető, ha valaki annyira nem kér belőlünk. Ez a fajta istentisztelet engedve van az egyetem részéről, sőt, annyiban segítenek is nekünk, hogy elvileg most vasárnaptól rendelkezésünkre áll majd egy tanterem is. A kampusz legtávolabbi sarkának egy omladozó épületében, innen 30 perc gyors sétára. De nem is a helyszín a lényeg, hanem az, hogy a gyülekezet vezetője, a fiji óriás tart attól, hogy csak azzal a feltétellel használhatjuk a tantermet, ha helyiek nem vesznek részt rajta. Az utóbbi időben jópár nagy-nagy csatlakozott hozzánk, diákok, felnőttek, ami szúrhatja nem csak a rendőrség, hanem az egyetem szemét is. Ez holnap fog kiderülni. Ha úgy alakul, hogy nem engedhetjük őket magunk közé, akkor folytatjuk működésünket koleszszobákban, mert akkor elvileg jöhetnek, olyat semmiképpen sem fogunk csinálni, hogy kizárjuk őket, mondjanak felülről bármit is.

Úgyhogy az ügy áll valahogy, illegalitásba nem vonultunk, de még van egy csomó megoldatlan probléma, és nagyon fontos lenne, hogy a helyiek is tudjanak gond nélkül járni közénk. Kérlek tehát továbbra is hordozzátok imádságban ezt a közösséget, meg az ország összes keresztény közösségét is, mert amelyek nincsenek kormányszinten engedélyezve (és a legnagyobb részük ilyen), azoknak igen sok nehézséggel kell szembenézniük.

Még szeptemberben írtam egy bejegyzést a helyi gyereknevelésről, amit külső szemmel meg lehet figyelni, jó hosszú lett, és ahogy az lenni szokott, el is szállt a teljes megsemmisülésbe, ezért aztán nem írtam újra, mert elszállt szöveget újra írni szörnyű szenvedés. Most már talán kihevertem e dolgot, meg anno megígértem, hogy meg fogom újra írni, úgyhogy most itt van. Békében halhatok meg.

Gyerek van. Rengeteg. Mert legyen bár az "egy család - egy gyerek elv" is érvényben, sokkal több kölyköt látni errefelé, mint otthon. Ami ránk nézve siralmas. Tehát gyerek van bőven, a kislányok kis naivak, a kissrácok látványosan rosszak és hiperaktívak. Ami viszont rögtön szemet szúrt, ahogy megérkeztem ebbe az alternatív világba, hogy a szülők valahogy sokkal jobban szeretik őket, sokkal jobban gondoskodnak róluk. És ez nem panasz, hogy milyen siralmas gyerekkorom volt, remek gyerekkorom volt, de annyiszor látni otthon, hogy ül a fáradt anyuka a villamoson a kölykével, és igazából szarik rá, a gyerek csak beszél, a szülő türelmetlen stb. Ilyet itt sosem láttam. Már a legkisebb gyerkőcök is folyamatosan pofáznak, vitáznak, érvelnek, s a szülők mindig teljesen türelmesen, örömmel válaszolnak vissza nekik, egyenrangú félnek tekintve őket.

Amúgy az ok teljesen egyértelmű. Ha az állam egy gyereket enged, akkor arra koncentrálod minden szülői szeretetedet. A nagyszülők meg végképp így vannak, amit anno nem tudtak megadni a gyerekeiknek, azt az unokájukon pótolják be. Itt élnek a híres kis császárok. A gyerekek, akiknek mindent próbálnak megadni a szüleik. A kis császárok tényleg jelen vannak, de amiről fentebb írtam, nem egyezik pontosan velük. Az, hogy meghallgatod a gyerekedet, figyelsz rá, türelmesen válaszolsz a hülyeségeire a legalsóbb osztályban is megvan. A kis császárok viszont a középosztály sarjai, ahol van pénz arra, hogy simán megkapjanak mindent a gyerekek, s teljesen félreneveljék őket. Tehát a fenti rész tök pozitív, és nagyon tetszik az itteni hozzállásban. Viszont megvan a kis császárok problémája.

Az eredményből én annyit tapasztalok, hogy hihetetlen, milyen nyafogó hangokat tudnak kiadni a velem egykorú nagy-nagy diákok, ha nem úgy alakul, ahogy ők szeretnék. És amikor az Örök Tavasz Városában találkoztam a Jótevőmmel, megismerhettem a fiát is, s hárman eltöltöttünk egy estét. Nagyon megdöbbentő volt látni, hogy milyen hangot engedett meg magának a srác az anyjával szemben, a néni meg szótlanul tűrte. A srác veszekedett, hisztizett, kiabált vele, de ezt az anyja teljesen természetesnek vette. Hisz ő az egyetlen gyerek. Imádni kell. És tönkrenevelni. És itt szinte minden gyerekből ilyen furcsa szörnyeteg válik a szüleivel szemben.

És állítólag a legtöbbjük később teljesen életképtelen lesz. Mondjuk szerintem a nagy-nagyok életképtelenségének legfőbb oka az oktatási rendszerben van, de hogy kikerülve a rendszerből nagyon sokan nem tudnak megállni a saját lábukon, az a szülők hibája. Ami a szülőkre nézve azért totál szívás, mert később az egyetlen gyermeknek kell majd ellátnia a szüleit is öregségükben, hisz a nagy-nagy kommunizmusban nemigen létezik nyugdíj, ingyenes egészségügyi ellátás stb. Meleg van. Amúgy a szülők hibája az egész, tehát annyira nem tudom sajnálni őket, ha egy teljesen életképtelen gyereket sikerült kinevelniük. És az a siralmas, hogy Jótevőm is egy tök értelmes, tanult, sokat tapasztalt nő, mégis tökéletesen tönkre tudta nevelni a fiát, ráadásul nem egyedül, ott volt a férje is, aki szintén hasonló hátterű lehet.

Másik nagy problémája a rendszernek, hogy sokkal-sokkal több a fiú, mint a lány. Látványosan. Ahogy megy az ember az utcán, simán látszik. Több tízmillióval több a férfi, ami azt jelenti, hogy egy csomó magyarországnyi férfi nem talál magának nőt. Ami később baromi nagy feszültségeket fog a felszínre hozni. Az abortusz egyáltalán nem tiltott az országban, sőt, bátorítják, de pont a miatt, hogy mindenki fiút akar, az orvosnak tilos közölnie, hogy milyen nemű lesz a gyerek. De szerintem simán kijátszható a dolog, a pénz beszél. Tök érdekes evolúciós folyamat zajlik itt. A legrondább lányok is bőven válogathatnak a kérők között, s tanáraim mondták, hogy manapság a lányok már csak olyanhoz mennek hozzá, aki fel tud mutatni egy kocsit, egy lakást, meg persze egy biztos állást. Ami azért szívás, mert a lakásárak jóval drágábbak, mint Magyarországon, miközben a jövedelmek jóval alacsonyabbak. Tehát itt is előjön a szülő, neki kell biztosítania mindent ahhoz, hogy a gyereke nőre találjon. Tehát a szegény családból származó fiúk nem fognak tudni gyereket nemzeni. Csak azt nem értem, hogy akkor meg miért akar továbbra is mindenki fiúgyereket? Talán ez majd fokozatosan helyre fog billenni. De akkor is lesz jópár teljesen elfuserált életképtelen fiúgeneráció nő nélkül. Mi lesz velük?

Amúgy nem tudok sokat a születésszabályozásról. Be kell vallanom, hogy annyira nem vagyok ellene. Mert oké, hogy rengeteg társadalmi galibát okoz, meg milyen dolog, hogy meghatározzák, hogy hány gyereked lehet, de akkor is rohadtul segít azon, hogy kordában maradjon a népesség száma. Mert irgalmatlanul sokan vannak. És ha nem lenne szabályozás, akkor elképzelhetetlen, hogy mi lenne itt. Még így is 1,8 gyerek jut egy családra statisztikai adatok szerint. Szokásos szlogenek mindenfele láthatóak, hogy milyen jó az egy gyerek, hogy milyen jó a születésszabályozás, nagyon sok helyen fut bele az ember gyerektervezési tanácsadó központba, ahol nem tudom, mit csinálhatnak, mert nagyon sok lehetőség közül nem választhat az érdeklődő. Egy gyerek vagy egy gyerek? Amúgy csak városokban van ennyire szigorú megszorítás, kisebbségek városban is szülhetnek két gyereket, a vidékiek akár többet is, s minden vidékinek hat év elteltével lehet második gyereke, ha az első lánynak született, vagy valamiféle fogyatékkal.  

Vicces, eddig kétszer láttam testvérpárt gigavárosban. Egyszer ment előttem egy család, apa, anya, két gyerek, néztem őket, tudtam, hogy valami nagyon szokatlan van ebben a helyzetben, de nem tudtam, hogy mi. Aztán rájöttem, hogy ja, két gyerek! Nagyon furcsa volt. Nemrég meg ikerkölyköket láttam. Két fiút. Gondoltam is, hogy nagy-nagy szemmel baromi szerencsésnek mondhatják magukat a szülők.

Na, most már befejezem a végtelennek tetsző bejegyzést, sok kis témáról lehetne sokkal többet is elmélkedni.

És ha már Templom és gyerekek címet kapott a bejegyzés, gyülekezünk nemrég gazdagodott egy kis bébivel, így azon igen kevés magyar közé tartozom, akik láttak igazi, élő óceániai bébit. És még javíthatok is helyzetemen, mert láttam már igazi élő észak-koreaiakat is (nem bébit), úgyhogy én valami szuper-hiper különleges ember vagyok, aki már nagyon sokat látott.

Igazából már több is. Az idő olyan rohamtempóban halad, hogy most tudatosult bennem, hogy már csak három hetem van a majdnem büszke városban. HÁROM HÉÉÉT. Iszonyat kevés. És az utolsó már vizsgákból fog állni, meg az élet összepakolásából. Tehát igazából már csak két normális hetem lesz itt, és örök búcsú ennek az életmódnak.

Furcsa. Ha eltelik a három hét, akkor még nem megyek haza, mert akkor kezdődik a nagy-nagy ország meghódítása. Oké, meghódításnak nem nevezném, inkább hat hét rohanás keresztül-kasul, hogy minél többet lássunk, de igazából semmit se értsünk meg. Úgyis csak az azt követő hónapokban ülepszik majd csak le a sok-sok élmény. De mindegy. Most még itt vagyok, majdnem büszke városi utolsó heteim egyikében.

Az elmúlt negyedévben mindenféle lelkiállapoton átmentem. Amikor írtam a félidős bejegyzést, kicsit megijesztett, hogy egyáltalán nem akarok még hazamenni, és milyen nem jó lesz nekem otthon. Kértem az Urat, hogy adjon valamifajta hazavágyást, amikor szükségem van rá. És tényleg kaptam is. Csak még márciusban. Ami akkor annyira nem jött jól. Nem volt nagy komoly honvágy, csak annyi, hogy sokat foglalkoztatott, hogy milyen jó lenne épp otthon lenni. De kicsit időszerűtlennek éreztem a dolgot, így újra kértem az Urat, most azért, hogy vegye el, elég, ha júliusban jön csak vissza.

Ez meg is történt, április-májusban teljes boldogsággal éltem itteni életem, s átkerültem a ló túloldalára, hatalmas aggodalom vett rajtam erőt, hogy már csak egy-két hónap, s örökre vége itteni pályafutásomnak. Nem annak, hogy nagy-nagy ország, az itt marad, itt lesz, visszavár, hanem az itteni életemnek. A nyugis hétköznapoknak, a semmittevős hétvégéknek. A mindennapi kis rituáléim örökre eltűnnek, és amit mindig írok, sosem fogom ugyanazt a képet látni az ablakomból. Nem volt soha nagy honvágyam itt, mert tudtam, hogy otthon minden visszatér ugyanabba a mederbe, szinte minden teljesen ugyanolyan lesz. Oké, úgy hírlik, megváltoztak a buszvonalak meg a számozás. De szerintem ez lesz a legnagyobb változás. Kis magyarországi rituáléim fonalát újra fel tudom venni. De az ittenit soha többé. Az itteni kis interakcióim, a banyák, akiktől a kaját veszem, az út, amin mindennap végig megyek, a kis fehér kutya az új épület előtt, és még millió egyéb apróság, amiből összeáll számomra az, hogy a „majdnem büszke városi élet”, örökre eltűnnek.

Már áprilisban teljes gyászhangulatba kerültem. Úgyhogy fordultam megint az Úrhoz, hogy vegye el ezt, terelje valami egészséges mederbe, mert ha ilyen állapotban megyek haza, az nagyon nem lesz nekem jó. És hála Neki, most egy egész normális hangulatban vagyok. Lóg a levegőben, hogy zárulnak le a dolgok, úgyhogy én is elfogadtam, hogy le kell ezeknek zárulniuk. Biztos, hogy nagyon fog hiányozni, és rossz lesz, hogy ebből az egy évből semmit se tudok majd visszahozni, de ez van, az élet hosszú, és még tartogat egy rakás más dolgot számomra. És vágyom már haza is. Vágyom egy tisztább városra, nagyobb élettérre, barna kenyérre és kefirre, hiányzik a család, az ifi, a barátaim, jó lesz végre az anyanyelvemen kommunikálni. És azt is elfogadtam, hogy hazatérésem után fel kell vennem újra két egyetem rabigáját. Már csak egy év a kettő egyszerre, azt talán fogcsikorgatva is, de túlélem. Habár kisebbfajta komplexusaim már vannak. Elfelejtettem hindíül (oké, passzívan még megy), háromszázezredik alkalommal újra be kell vágnom a szanszkrit nyelvtant, egyáltalán nem érzem úgy, hogy marketinggel szeretnék foglalkozni, és hogy jó szakember lesz majd belőlem, s egyáltalán nem fűlik a fogam a diplomamunkám megírásához. Valami rejtélyes oknál fogva egyedül a kínai szakos dolgok nem tornyosulnak elém félelmetes akadályként.

Jól fog jönni majd a nyári kaland. Átvezetés lesz a majdnem büszke városi élet és az otthon között. Alternatív otthonból hirtelen hazacsöppenni a másik otthonba nagyon furcsa lenne. Ezért jó egy utazás. Átvezet. Eddig mindig fantasztikus volt kalandozások után visszatérni ide. Boldogan leszállni a pályaudvaron, menni az ismerős aluljáróban kifele, felszállni a szokásos buszra, s tudni, hogy ez az én kis alternatív otthonom, hogy kiismerem magam benne. Kimerítő és testileg leépítő kalandozások után mindig csodálatos hazatérni, s mivel a majdnem büszke városi otthonom addigra már fel lesz számolva, hát egy másik otthon fog majd várni. És biztos, hogy hat hét vándorlét után remek lesz hazatérni.