Egy majdnem büszke város krónikája

Most a blogon keresztul jelentkezem be, olyan helyen vagyok, ahol a Facebookot blokkoljak. Lehet, hogy az egesz orszagban, nem tudom. Gondolom mindenki hallott rola, hogy a nyugati vegeken elkezdtek mozgolodni az ujgurok, csomoan meghaltak. Ez egyelore beljebb egyaltalan nem erzekelheto.

Velunk annyi tortent, hogy sikerult bejutnuk Tibetbe. Ez nem a tartomany, a tartomanyba nagyon problemas meg draga bejutni. A tortenelmi Tibet nagy-nagy reszet sokfele felosztottak, s kaptak hatalmas darabokat a szomszed tartomanyok is, hogy ne legyen egyseges. Az egyik resz, ahova szerettunk volna menni, teljesen el van zarva a kulfoldiek elol, ugyhogy kenytelenek voltunk atmenni egy masik tartomanyba. Itt mar nem volt gond a bejutassal. Ugyhogy most jelenleg ugy 3000 m-en vagyunk egy tibeti kisvarosban. Itt minden kultura keveredik, a muszlimok iranyirjak a kereskedelmet, a tibetiek meg csatangolnak es koldulnak az utcakon. Kesobb majd reszletesen irok.

Elmeny kis tibeti voros csuhas szerzetes gyerekek mellett internetezni, s latni, hogy tibeti abecevel chatelnek egymas kozt.

Nehéz útibeszámolót írni, egyszerűen sehogy se tudom érdekesre megírni. De igyekszem.

A fővárosból Nyugat felé vettük az irányt. Észak az első örömteli rácsodálkozás után, hogy jéé, van másféle vidék is az országban, egy nyomasztó, száraz pusztasággá vált, rengeteg koszos, szürke faluval, minden kilométeren egy szénerőművel. Nagy-nagy ország igazi nyomasztó vidéke felé tartottunk. De ezt is látni kell, az ország nem csak Délből, zöld hegyekből, ködből, bambuszból, cukorsüveghegyekből, pálmákból és pandákból áll, hanem porfészek Északból is.

Első állomásunk Belső-Mongólia volt. Az ország egyik legnagyobb tartománya Belső-Mongólia, ami egy autonóm terület, de csak kb 15% az igazi mongol. Érdekességképp a mai Mongóliában a mongol nyelvet cirill betűkkel írják, míg a nagy-nagy részen még a hagyományos mongol írásrendszert használják. Belső-Mongólia egy gigantikus pusztaság sivataggal, hegyekkel, de itt található a híres fűvidék. Fű. Fű. Fű. A végtelenbe.

Persze ahol látnivaló van, azt a nagy-nagy nép elrontja. A tartományi székhely közelében van három elég jó fűvidék, persze mindegyik központjában egy szokásos turistaközponttal, mongol táncbemutatóval, lovaglási lehetőséggel, műjurtákkal stb. Mi az egyik legtávolabbit céloztuk meg, hogy talán ott kevés az ember. Majdnem három óra buszozás után egyszer csak a semmi közepén álltunk, mellettünk a turistaközponttal. Meg akartuk szállni, de igen borsos áron kínálták a műjurtákat. Szerencsére láttunk a távolban más műjurtaszállásokat is, úgyhogy aztán elmentünk oda, ahol igazi mongolok tartották fel a kis mini műjurtaszállodájukat. Itt már remekül lehetett alkudni, így lett éjszakára egy műjurtánk. A napot csavargással töltöttük, felmentünk egy közelinek tűnő sztúpához, s ezzel igazából el is telt a nap, mert a távolságok kicsit máshogy tűnnek a végtelenben.

A fűvidék jó volt, érdekes volt, sajnos idén száraz a nyár, így nem volt annyira zöld, de a végtelensége lenyűgözött. Jó volt mongolokat látni, mongolabb kajákat enni, kint lenni a semmiben.

Másnap dél felé vettük az irányt. Következő állomásunk egy homoksivatag volt. Homoksivatagba mindig szerettem volna eljutni, úgyhogy ha már útba esett, akkor kihasználtuk a lehetőséget. A Tengger-sivatag volt tehát a célunk, annak is a széle. A homokbuckák itt egyenesen a Sárga-folyóban érnek véget, mellette oázisok, rizsföldek, meg egy gusztustalan szórakoztató center. Mi ez elé jutottunk ki, de addig mászkáltunk és kavartunk, míg kis bozótoson átjutva egyszer csak tényleg kiértünk a homokbuckák szélére. Innen kicsit becsavarogtunk, élveztük a furcsa tájat, hogy sehol nem volt rajtunk kívül senki, csak egy kezdődő homok a semmibe. Amúgy rohadtul csábító, mint a szirének, hívogattak a buckák, hogy menjek még beljebb, még beljebb, még beljebb. De aztán társaim visszarángattak.

Ennyit arról, hogy mit láttunk. Amúgy remekül megvagyunk, egyelőre minden gyanúsan jól sikerült. Néha nehéz, hogy mindig nekem kell alkudoznom a taxisokkal, veszekednem, intézkednem, de persze ad egy jó kis szabadságot, hogy ha valami nem tetszik, akkor el tudom küldeni az illetőt a szarba, a többieknek nincs sok beleszólási lehetőségük, lévén, úgy sem értenek semmit.

Vándortársaimat megismertettem a vonatozás gyötrelmeivel. Még a legalja vonatnál is aljábbal mentünk, hatalmas mennyiségű északi parasztember közé zárva. Én ezeket már remekül bírom, de azért társaimnak még szokniuk kellett ezeket a mélységeit az országnak.  A vonat közepére pisilő kislány különösen kiverte bennük a biztosítékot. Be kell vallanom, ilyet még én sem láttam itt majdnem egyéves pályafutásom alatt. De ha az ember vándor, akkor lássa meg mindegyik oldalát ennek a világnak, az nem járt nagy-nagy országban, aki egy turistacsoport közepébe zárva látott három pandát és pár agyagkatonát.

Sok erre a prostituált. Tele van minden masszázsszalonokkal, s Belső-Mongólia székhelyén a szállásunkon kérdezték, hogy kérünk-e hölgyeket. Valószínűleg az épület többi emelete bordélyként működött.

Vándortársam elment fodrászhoz, hogy hosszú hajából rövidet faragjanak. Kis magyarázkodás után sikerült is megértetnünk a leánnyal, hogy mit is akarunk. Később megjelent a szalon főnökasszonya, aki hihetetlen boldogsággal üdvözölt minket, kezet fogott velünk, kifejezte örömét, s engedélyt kért, hogy fotók készüljenek a nagy eseményről. Persze beleegyeztünk. Hamarosan meg is jelent egy nő jófajta fotómasinával, s elkezdte kattintgatni a hajvágás folyamatát. Végül csoportkp is készült, a szalon összes alkalmazottja körbeállt minket. Hamarosan szerintem ott lesznek a kirakatban a képek. Egy teljes hajvágás 300 Ft-nyi volt.

Hiányzik Dél. Rövid távon gyönyörű ez a táj is, de amúgy van benne valami ritka nyomasztó.

A vándorút első pontja a főváros volt. Az a hely, ahonnan elindult nagy-nagy életem, és ami egyáltalán nem tetszett meg. Egy kellemes éjszakai ülős vonattal mentem fel. Nehéz volt. Nehéz volt otthagyni a városomat, elbúcsúzni a barátoktól, beülni egy taxiba (idáig süllyedtem), s tudni, hogy utoljára látok mindent. A vonatút első pár órájában teljes kétségbeesésben ültem, de ahogy távolodtam mindentől, úgy csökkent bánatom.

Furcsa Északon lenni. Ez előtt egy napot töltöttem az országnak ezen a részén. Az emberek karaktere is más, a tájak is, a növényzet is. Olyan, mintha nem is nagy-nagy országban lennék. Az idő kellemesen hűvös a déli pokolhoz képest, nem ragadok, a szám folyamatosan száraz (elfelejtette a nedvességben, hogy hogy kell magától pótolnia a nedvességet), láttam szikkadt földeket, száraz bozótokat, kukoricát, sőt még napraforgót is! Tisztára, mint otthon. Már örültem, hogy elhagyhatom Delet, ahol mindig minden iszonyat zöld, a hegyek mindig ködben s nyákban úsznak, egy növényfajta sem emlékeztet az otthonra stb. Pusztára, szárazságra, ismerős vidékre vágytam. Most ez nagyon jól esik. Persze pár hét után majd boldogan térek vissza a porból, szárazságból és sivatagból az élettől duzzadó Délre.

A főváros nem változott azóta, hogy itt jártam. Nem lett érdekesebb hely. Viszont rendkívül civilizálatlannak érzem magam. Olyan érzés itt, mintha Nápolyban ismertem volna meg Európát, és egyszer csak Stockholmban találnám magam. Itt az emberek sorban állnak a metrómegállóban, a mozgólépcsőn a jobb oldalra állnak, a tömegközlekedés jól szervezett, gyors és hatékony, élve átjutok az utca túloldalára, az emberek nem köpködnek, tisztára civilizált vidék. Már várom, hogy szabaduljunk innen érdekesebb vidékek felé.

Annyi programom volt, hogy össze kellett szednem vándortársaimat. Azt hittem még régebben, hogy amikor majd kimegyek a repülőtérre, akkor hatalmas hazavágyásom lesz, hisz onnan egy rövidebb vonatútnyi idő alatt otthon találnám magam, az a kapu haza. De nem, remek érzés volt, hogy még nem jött el az én időm, hogy még maradhatok, és semmi kedvem sincs jelenleg hazamenni. Hisz most kezdődött el végre a kaland!

Megnéztük a Falat. A nagyot. Ami annyira nem nagy, meg közel sem hosszú. Azt senki se higgye, hogy egy folytonos falszakasz fut át a fél országon. Nem, ezek rövidebb kis falszakaszok teljes összevisszaságban, melyeknek nagy része már annyira szétesett, hogy csak pár járhatatlan kőhalom maradt meg belőle. A főváros közelében négy járható szakasz van. A legközelebbi van a nagy-nagyoknak, műanyagra felújítva, sok-sok árussal, hatalmas tömeggel, az autópálya elmegy a fal alatt, nyomasztó, unalmas és még rövid is. Mi kinéztük magunknak a legmesszebbit, mely már másik tartományra esik. Kijutni nem volt könnyű, el kellett buszozni egy Debrecen-méretű elővárosig, s onnan lehetett volna talán valami kisbuszt fogni a messziségbe. De a dolgok úgy alakultak, hogy egyszercsak a semmi közepén találtuk magunkat egy rakás levakarhatatlan taxis között. Az egyikük végképp eltávolíthatatlan volt. Végül hármed órányi küzdelem, makacskodás, kiabálás, veszekedés után sikerült egy igen baráti árat kiharcolnom magunknak, így végül elvitt a messziségbe. Még meg is dicsért, hogy ilyen alacsony áron még senkit sem vitt el. Őszintének tűnt. Haragudott rám, de talán tisztelt is. A falnak az a része egy hosszabb szakasz, egyik végéből a másikba simán öt órát is lehet sétálni. De nem hinném, hogy sokan végigmennének rajta. Nagy Falat mászni fárasztó. Hegyre föl, völgybe le, hegyre föl, völgybe le. Mindezt nagy-nagyon sokszor, meredek lépcsőfokokon. A mi szakaszunk meg annyira nem volt felújítva, néha a közeli bozótban kellett haladni. A végén ha befizetett az ember rá, le lehetett kötélpályán csúszni egy völgy túloldalára. Mi befizettünk rá. Jó volt. 

A nagy bőröndömet sikerült lepasszolni egy nagyon aranyos családnak.

A fővárost tehát újra kilőttem. Még mindig nem láttam a Tiltott Várost, a Nyári Palotát és ezer másik kötelezőnek minősített dolgot. De egyszerűen egyáltalán nem érdekel. Már túl sok időt töltöttem ebben az országban, hogy még egy tó és pár csarnok fellelkesítsen. Ha egyszer itt fogok élni, akkor majd időt szakítok rájuk.

Elkezdődött a kaland. Eddig minden jól indult. Most indulunk Nyugat felé, mindenféle furcsa népek, puszták és sivatagok közé.

Fotók majd lesznek, de csak később. Aki fenn van a Facebookon, az már láthatja őket, oda folyamatosan fogom töltögetni őket, de a Picasa most bonyolult, arra még várni kell.

Mire ezt a bejegyzést felteszem a blogra, már elhagytam a majdnem büszke várost. De most még csak szombat van. Ülök a meleg szobámban, csodával határos módon látszik a kék ég, nézek ki az ablakomon, s búcsúzok a látványtól. Nehéz ez.

Nem emlékszem, hogy írtam-e már, hogy hogyan a csudába kerültem ebbe a városba? Nekem nem sok közöm volt hozzá. Amikor megkaptuk az ösztöndíjat, három egyetemet lehetett beírni a kitöltendő lapra, aztán ha jól alakul a dolog, akkor az illető bejut oda, ha nem, akkor valahova máshová dobják ki, párezer kilométerrel arrébb. Nekem viszont semmi preferenciám nem volt, teljesen meg voltam zavarodva, hisz olyan az egész, hogy még sose jártál mondjuk Európában, válassz egy helyet, ahol élned kell egy évet. Oké, hogy sok jót hallani mondjuk Párizsról, de biztos, hogy ott leszel a legboldogabb? Biztos, hogy ott a legjobb az oktatás? Mi van, ha egy olyan városban lenne a helyed, amiről alig tudsz valamit? Mondjuk Budapesten? Én abszolút így voltam ezzel. Egyedül annyi kikötésem volt, hogy csak ne a majdnem büszke városba kelljen mennem. Nem tudom miért, nem volt szimpatikus, s tudtam, hogy évente két magyar ide kerül. De aztán úgy döntöttem, hogy ez nem az én döntésem, az a legegyszerűbb, ha Istenre bízom, ő tudja, hogy hol az én helyem. De mivel nem lehetett a preferencia-mezőt üresen hagyni, ezért azt csináltam, hogy beírtam az ország három legjobb egyetemét. Oda úgyse juthatok be, úgyhogy olyan, mintha üresen hagytam volna. 

Nagy volt a pofára esés, amikor megtudtam, hogy a majdnem büszke városba lettem kiosztva. Aznap délután végig ezen dühöngtem, hogy hogy megszívtam, milyen béna vagyok, miért pont a majdnem büszke város stb. Aztán estére megbékéltem vele. Hiszen korábban Istenre bíztam a dolgot, ha ő ezt a helyet tartja a legjobbnak számomra, akkor miért vagyok dühös?

Úgyhogy boldogan érkeztem meg szeptember 1-jén hajnali 3 órakor a város közepébe. Az első óráim mélyen bennem vannak. Eldöntöttem, hogy kalandor lelkemmel busszal jutok el az egyetemre. Hatalmas mennyiségű cuccommal egy fél óra alatt meg is találtam a buszmegállómat, ahol kiderült, hogy még kell fél 6-ig várni, hogy elinduljon az első busz. Úgyhogy vártam, s néztem ki a fejemből. Álltam egy tízmilliós város közepén, az ismeretlenben, az ismeretlen jövő előtt, és vártam, hogy jöjjön a busz, s elkezdőjön az itteni életem. Amikor néha azon a helyen járok, mindig eszembe jut annak az éjszakának a furcsasága. Azóta az enyém lett a város. Tudom, hogy ha elindulok X utcán, akkor hova fogok kilyukadni, kiismerem magam a káoszában, ismerem a kajáit, ez lett az én otthonom. Ahol pompás tíz hónapot töltöttem el.

Nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy ide dobott ki. Az oktatás nagyon jó színvonalú, a harmadik legnagyobb egyetemi város egyik legjobb nyelvi egyetemén vagyok. Emellett a külföldiek körülményei a többi helyhez képest messze jobbak. Talán bármelyik városba hasonlóan beleszerettem volna, de mégis van jópár dolog, ami csak itt van meg. Az ország nyolcadik legnagyobb városa, tehát egy viszonylag nagy hely, unatkozni sosem lehet itt. Délen helyezkedik el, de a közelben van Észak, emiatt keveredik itt a két nagyobb világ. A legtöbben a köznyelvet is déliesen beszélik, amit így sokkal jobban megértek, mintha Északon szocializálódtam volna. Ez azért később még jól fog jönni.

De ami a legfontosabb, hogy az egyik legocsmányabb, legkaotikusabb, legszemetebb éghajlatú nagyváros, benne nagy-nagy ország minden szennyével és jellegzetességével. Egy ilyen helyen szocializálódni a nagy-nagy országra fantasztikus, a majdnem büszke város után nincs hely ebben az országban, amin ne röhögnék, hogy ó, ez milyen kis gagyi hely az én városomhoz képest. Ettől függetlenül hosszabb távon sose élnék itt. Káros a testi egészségre, s mentálisan is tönkretesz. Ez a hely tényleg arra jó, hogy az ember megismerje az ország ízét, bűzét, kultúráját, hogy ezután mindenhol könnyedén helyt tudjon állni. Mert ennél a városnál csak jobb, kultúráltabb, szebb, élhetőbb városok vannak ebben az országban. És ahogy látszik, írok egy csomó rosszat erről a helyről, de mégis a kedvencem, sok helyen jártam, de mégis ez került a szívembe, ez az én kis birodalmam, a világom, a majdnem büszke városom, ez jelenti számomra a nagy-nagy országot. És élni többet nem fogok itt, de szívemben mindig egy hatalmas nagy helyet fog elfoglalni. Nehéz. Nagyon nehéz itt hagyni ezt a helyet, tudva, hogy soha többet. Mert még biztos, hogy visszajövök ebbe a városba, de akkor már nem lesz itt gyökerem, csak pár ismerősöm marad itt, nem lesz itt a kis szobám, ahova visszatérhetek, s kinézhetek az ablakon az átellenes dombra, már sosem lesz ilyen. Ez az utolsó ilyen nap. És ez rossz. De nincs mit tenni, tovább kell élni, nem leragadni, folytatni kell az otthoni életet, s tovább fedezni fel a világot, új országokat, új kultúrákat, új városokat megismerni.

De otthon biztos hogy nagyon gyakran rám fog törni a honvágy. A honvágy ide vissza. Vágyni fogok arra, hogy az egyetem előtti káoszon végigverekedjem magam, vegyek magamnak egy helyi lepényt, hogy kinézzek az ablakomon, hogy találkozzak az itteni barátaimmal, hogy éljem ezt az életmódot, hogy újra legyen ennyi időm tanulni ezt a nyelvet (amire még ráférne pár év ittlét), hogy 炒-zzanak nekem a helyi banyák valami mennyei egyszerű kis kaját, hogy újra a megszokott kis útjaimon bandukoljak. Nehéz búcsúzni, és nem jó, nem szeretem, sokan mondják, hogy nem is szabadna, a búcsú hülye dolog, de itt sajnos tényleg erre van szükség, mert ez tényleg olyan szitu, hogy soha többet, ennyi volt, rövid volt, vége lett.

Az nem tetszik, hogy a majdnem büszke város továbbra is itt lesz. De nélkülem. Éli tovább az életét, mintha mi sem történt volna, nem érdekli, hogy én itt vagyok-e vagy sem. Bennem viszont otthon majd végig egy ilyen álomszerű helyként fog tovább élni, amit az idő múlásával még a jelenleginél is jobban idealizálni fogok.

Na, nem ragozom tovább, elég annyi, hogy rossz, rossz, nagyon rossz itt hagyni ezt a helyet, hogy ez a tíz hónap örökre véget ért, és soha többet nem lesz ilyen. De nagyon jó, hogy pár nap múlva találkozok barátokkal, hogy láthatok egy csomó fantasztikus helyet, hogy másfél hónap múlva hazatérhetek, hogy a családommal, a barátaimmal lehetek, hogy újra Budapesten élhetek, hogy újra ehetek barna kenyeret és kefirt, hogy újra az anyanyelvemen kommunikálhatok. De most a negatív érzések erősebbek. Túlságosan tudok kötődni helyekhez, rítusokhoz, kis mozzanatokhoz. Nem jó ez így. 

Tudom, még nincs vége a júniusnak, de később már furcsa lesz megírni, úgyhogy most következik a mindenki által már oly várt havi klímajelentés.

Meleg lett. Nagyon meleg. Nagy-nagy ország már csak ilyen. Télen Észak -20 fokos szibériai telet kap a nyakába, míg Dél meg megelégszik egy budapesti jellegű téli hideggel. Nyáron a száraz, nagyrészt sivatagos északon simán felmegy 40-45 fokra a hőmérő szála, míg Dél 35-40 fokban fő meg a saját levében.

Északon, a fővárosban már minden nap 40 fok felett járnak, de ugyanez érvényes szegény kollégáimra a Források Városában is. Itt hála Istennek még nem történt meg e nagy esemény, csak ostromolta a bűvös számot, de nem sikerült meghódítania. Nem is baj. Az, hogy a meteorológiai berendezés 37 fokot mér, az azt jelenti, hogy kimenve a betonútra az autók közé simán van negyvenvalahány. De a trükk nem is a hőmérsékletben rejlik. Az egyik időjárásos honlapnak van egy olyan szolgáltatása, hogy a hivatalos hőmérsékletet igazából hány foknak érzékeli az ember. Ebben benne van a széljárás, a légnyomás, stb, de a legfontosabb a helyi főgonosz, a páratartalom. A honlap adatai szerint a páratartalom kábé tíz fokot lendít a normális hőmérsékleten, így ha hivatalosan 37 fok van, azt kábé 47-nek érzi az ember. Míg Északon száraz a meleg, ezért kicsit kevesebbnek is érzi az ember, mint amilyen igazából, így végül aztán Dél nagy trükkösen mégis csak beelőzi a tomboló Északot. Milyen aztán, ha júliusban Délen is felmegy majd 43 fokra? Hamarosan megtapasztalhatom...

Persze mindkettő meleg totál szívás, a száraz kiszív magadból minden erőt, míg a nedves egy ember formájú ragaccsá változtatja az embert. Az ember kilép a szobájából a folyosóra, ahol rögtön megcsapja az állott, nedves forróság. Aztán amint kilép az épületből, ez a sokszorosára fokozódik. Egy fél perc séta után az ember hátára odaragadt a pólója, öt perc után már a hasára is. Még sosem izzadtam a hasamnál. Az ember egész teste egy nagy ragaccsá válik, s ez az állapot reggeltől estig eltart. Szörnyű környezetszennyező módon eléggé rászoktam a légkondira, de nem tud az ember mit csinálni. Így is azt játszom, hogy 5 percig fújatom magamra a levegőt, majd 10 percre kikapcsolom. Viszont akkorra már újra szaunává válik a szoba, én meg a székemen ülve és  a krónikába írva is újra ragaccsá válok. A karom is szépen odaragad az asztalhoz. Az ember lefürödhet, lehűtheti kicsit magát, lemoshatja magáról a nyákot, de három perc múlva ugyanolyan ragaccsá válik vissza, mint fürdés előtt. Takaróra nincs szükség. Az rossz, hogy este se hűl le a levegő egyáltalán, tehát nincs megnyugvás.

Azért mégis kibírható a dolog. Mindenhol van légkondi, így az embernek csak annyit kell túlélnie, hogy eljut az egyik épületből a másikba. De a nagy légkondizást se szeretem, mert szokás szerint jégveremmé hűtik a termeket, és akkor meg már fázom. A legnagyobb megfázásomat még ősszel szereztem ilyen okból, két hétig köhögtem. Meg környezetvédelem.

Kicsit aggódok, hogy mi lesz majd az elkövetkező vándorúton. Akkor inkább a szabadban, az utcán leszünk, nem tudunk bemenekülni az épületek hűvösébe. Aztán sokszor ezt még megtoldjuk majd egy nagy hátizsákkal is. Úgyhogy mókás lesz. Jó lesz majd visszatérni a hűs augusztusi Budapestre.