Kijelenthetem, hogy a világ legfárasztóbb mókája hegyet mászni a nagy-nagy országban. Pedig már másztam hegyet életemben, egész magasakat is, olyat is, amelyik meg akart enni. De a nagy-nagy nép ért ahhoz, hogy megnehezítse a lelkes túrázó dolgát. Mégpedig úgy, hogy a majdnem 2000 méteres csúcsra nem ösvényke visz fel, hanem végig lépcső! Lehet, hogy ez hasonló a guggoláshoz, a nyugati embernek nincs fejlett izomkészlete bizonyos nagy-nagy országban való cselekvések tökéletes végrehajtásához, és úgy tűnik, a hegymászás is közéjük tartozik. Szerintem már a tizedik emeletre is fárasztó fellépcsőzni, nemhogy fel a fellegekbe hat-hét órán át. A Triglavra vagy a Half Dome-ra fizikailag sokkal egyszerűbb volt feljutni. Ráadásul a lépcsőzéshez semmiféle különösebb technika nem kell, egyszerűen csak monotonon kell lépegetni felfele, semmi változatosság nincs benne. 

Mivel a hegyre tehát konkrét betonlépcső megy fel, amelyet számomra elképzelhetetlen módon sikerült megépíteniük, ezért ahhoz, hogy az ember megmásszon egy híresebb hegyet nagy-nagy országban, keményen fizetni kell. A diákoknak féláron is 100 pénz (kb 2400 Ft), ami itt elég soknak számít. Mivel tehát drága mulatság a turistáskodás nagy-nagy országban, ezért igazából csak a középosztállyal találkozik a vándor. De azzal hihetetlen mennyiségben. Az országos egy hét szünet alatt rengeteg szülő vette útjába egy szem gyermekével a felhőbe burkolózó Sárga Hegyek vidékét, hogy boldog családi hegymászásban vegyenek részt. Persze azért a nagy-nagy középosztály nem mászik csak úgy hegyet, az kemény dolog. A hegy harmadáig felvisznek buszjáratok, onnan meg felvisz a tetőre a libegő. Boldogan lefényképezik egymást félmilliószor a tetőn, átsétálnak két másik kisebb csúcsra, nagyon elfáradnak, és büszkén elmondják, hogy megmászták a Sárga Hegyet. A gyerekek még érmet is kapnak hősi tettük emlékeként. Az igazán fittek lefele már gyalog mennek. De jól elfáradnak abban is.

Mi, az erős, okos, bátor, ügyes, és később magunk előtt is beismerten hülye európaiak viszont a hegy legaljáról indultunk gyalog a végtelen lépcsőkön. Hátunkon a teljes utazófelszerelésünkkel. Hat-hét óra alatt sikerült feljutnunk, ami szerintem nem is olyan rossz. Persze a végén tíz lépcsőfokonként be kellett iktatni ötperces pihenőket. Ráadásul egyre meredekebbé váltak a lépcsők a végére, és egyre hidegebb is lett.

De elég a szenvedésből, a lépcső sok volt, a mászás fárasztó, de igazából a világ egyik legszebb vidékén történt ez. A hegy lábán számomra egzotikus bambuszerdők, feljebb meg fenyőerdők. A Sárga Hegyek fenyőfája valamiért nagyon híres és egyedi. Én nem láttam benne semmi különösebbet, de amikor szóba került, hogy ott jártam, minden nagy-nagy ember rögtön megemlítette a helyi fenyőt. Még sok más jellegzetessége van a vidéknek, például a felhőtenger. A hegytető felhőbe veszik, de a csúcsok kibukkannak, így amikor fent kirándul az ember, akkor alant tényleg felhőtengert lát, benne kibukkanó mesés csúcsokkal. Nem rossz. Van egy kínai mondás, mely szerint aki megmászta a Sárga Hegyet, annak a számára a többi hegy már igencsak semmilyen lesz. Van benne valami. 

Amikor estefelé felértünk, minden felhőbe volt burkolva és nagyon hideg volt. Hála Istennek tudtunk szállást szerezni még lent egy helyi külföldiekre lecsapó nagy-nagy ember segítségével. Biztos valamivel többért, de tényleg sokat segített a szállással. Másnap reggel hatkor elindultunk a csúcsokon lefelé, a felhők épp elvonulóban voltak, így látható volt a táj. Egyetlen gond volt, mégpedig a többi félmillió nagy-nagy ember. Nemigen szoktam hozzá, hogy sorba kell állni az ösvényen, vagy hogy egy-egy kilátóponton olyan a népsűrűség, mint hétköznap reggel a metrón, ha kimaradt egymás után három szerelvény. Nekem ott fönt volt az első olyan pontom eddig itt tartózkodásom alatt, amikor iszonyat dühös lettem a nagy-nagy népre, hogy sokan vannak, és mindenhol ott vannak. Élvezhetetenné tette a kilátást, hogy igazából minden lépésért valakit el kellett tolnod az útból, vagy meg kellett várnod, amíg fényképezkednek. Aztán szerencsére a libegő kezdeténél csökkent a népsűrűség. A mászás közben minden tizenöt év alatti kis nagy-nagy lényecske lelkesen köszönt, vagy csak döbbenetében elordította magát, hogy KÜLFÖLDIII! Kellett is pár helyi ifjúval fényképezkedni.    

Ettől függetlenül fantasztikus volt a vidék, csodálatos a Teremtés. És hála az Úrnak nem esett azon a két napon az eső. Pedig hallottam egy embert, hogy arról értekezett, hogy évente több mint kétszáz nap esik odafönt. Gondolom a többin meg a hó.

Képek itt, a legnagyobb felbontásban tettem fel őket. Talán visszaadnak valamit a vidékből.