Nagy-nagy ország egyik jelentős ünnepe az őszközép, melyet idén úgy szeptember közepe táján ültek meg. (Igen, a krónikás kicsit el van maradva a történetek mesélésével.) Ezen az ünnepen igazából semmi jelentős dolog nem történik a kollektív evésen kívül. Az ilyenkor legjelentősebb étel a holdsüti, mely egy kis kerek valami, benne valami gyümölcsszerű vagy hússzerű töltelékkel. De mivel a nagy-nagy nép nem a cukrászmesterségéről híres, ezért ez is a semmi extra kategóriába sorolható. Másik szép foglalatosság ilyenkor a Hold együttes nézése, mert persze telihold idejére jön ki minden évben az ünnep. Mivel szeptemberben a majdnem büszke várost a szürke nyák borította, ezért ez utóbbi tevékenység nem képezte részét a helyi családok programjának. 

Igazából én sem terveztem semmit erre a napra. De aznap elmentem a templomba egy lenggyel lánnyal, s kedvesen invitáltak minket a helyi ifjúság őszközépünnepi programjára. Mi meg ezt nagy lelkesen el is fogadtuk, mert hát miért ne, biztos jó móka lesz.

Úgyhogy aznap este visszatértünk a templomba, felmentünk a sokadik emeletre, megtaláltuk a fiatalok csoportját, s leültünk. Na jó, inkább leültettek, természetesen legelölre, hogy mindenki lásson minket. Az est első programja közös éneklés, imádkozás volt, ezzel még nem volt semmi baj. De utána jött a játék! Csapatokra oszlott a népes legény-leány sereg, s mindenkinek kiosztottak egy matricát, rajta egy névvel. A csapatoknak ezekből a szereplőkből kellett írniuk és előadniuk egy kis szösszenetet. Itt olyan nevekre kell gondolni, mint nálunk Mátyás király, Frakk, Friderikusz, Torgyán József, Jókai Mór stb, azaz az ártatlan sinológus csak a történelmi és irodalmi személyeket ismeri fel. Nekem sikerült elmagyarázniuk, hogy egy japán rajzfilmmacska vagyok, a lengyel leány meg egy híres harcos. A csapattársaim igazából angolul nem beszéltek, természetesen köznyelven sem, csak hihetetlenül gyors büszke városi nyelvjárást, de végül húsz perc alatt sikerült elmagyarázniuk nekünk, hogy mi lesz a kis szösszenetünk, és mit is kell csinálnunk. Én, mint óriásmacska és másik állatszereplő társam meg kellett, hogy támadjuk a Földet, de aztán a hős hősök visszaverték a támadásunkat. A darab egész jól sikerült, legalábbis a többi csapathoz képest...

A nyolcvan nagy-nagy fiatal előtt való macskaszínjátszás és földelpusztítás volt az első őszközépünnepi rettenet, de ezt még az ember nevetve végigcsinálta. Ezt követően bizonyságtételek következtek, melyekből nem értettünk egy kukkot se, úgyhogy egy órával később úgy gondoltuk, hogy titkosan elosonunk. Persze ez az első sorból elég nehéz mutatvány, de azért megpróbáltuk. Természetesen sikertelenül. Az ajtóban utunkat állta pár kedves keresztény hölgy, hogy egy dal erejéig maradjunk. Mármint annyit vettünk ki a beszédükből hogy maradni még kicsit, ének. Mi boldogan rábólintottunk, hogy ha ez a szabadulás ára, akkor még éneklünk velük egy kicsit, végülis nem olyan rosszak azok a nagy-nagy keresztény dalok (ha csak egyszer énekeljük el őket). De naivak voltunk. 

Egyszerre csak csendet parancsoltak, nyolcvan nagy-nagy szempár ránk szegeződött, a kezünkbe került két mikrofon, hogy akkor most álljunk ki középre, és énekeljünk el egy-egy angol keresztény dalt. Igazából a második őszközép rettenet az én leblokkolásomnak és bénázásomnak volt csak köszönhető. A lengyel lány olyan gyülekezetbe jár a hazájában, ahol csomó angol dalt énekelnek, így fogta magát, és gyönyörűen elzengedezett egy éneket. Utána jöttem volna én. Én egy angol éneket se tudtam csak úgy fejből. Ezt közöltem is velük, mondták hát, hogy oroszul is dalolhatok. Sajnos ezt a felajánlást is vissza kellett utasítanom, mondták, hogy na jó, akkor magyarul. És ekkor a sokszáz keresztény ének, amit tudok, egyszerre kitörlődött a fejemből, ott álltam a nézőtéren egy rakás nagy-nagy fiatal előtt, s nem jutott az eszembe semmi. Kínos volt. Picikét. Nagyon. 

Végül aztán ha már megszivattak, akkor én is szivatok módszerrel élve, menekülés gyanánt kiválasztottam magamnak a közönségből egy áldozatot, és megkértem, hogy mivel én elfelejtettem minden magyar dalt, ezért tanítson nekünk meg egy nagy-nagy éneket. Úgyhogy a srác kénytelen-kelletlen kijött a nézőtérre, s megpróbált megtanítani nekünk egy rohadt nehéz dallamú éneket. Ez olyan szerencsétlenül sikeredett, hogy a versszak közepén ijedten leállították a produkciót, kezünkbe nyomtak pár holdsütit, s menekülhettünk. Meg sem állt a lábunk hazáig.