Megint egy ősrégi eseményről tudósít a krónika, másfél hónapja, még szeptemberben történt. Ideérkezésem után pár héttel már volt is lehetőségem megtekinteni, hogy hogyan is működik egy kórház a nagy-nagy országban. Nem kell megijedni, semmi baj nem ért.
A történet ott kezdődik, hogy a bőröm mindig elég szar, szeret ekcémás lenni. Hála Istennek itt semmivel sem lett rosszabb a helyzet, de azért nem is javult. Egy vasárnapi napon, pont a jeles őszközép rémálom idején pont a nyakam lett látványosan vörös. Ezt meglátta egy agilisabb leány a templomban, s rögtön elhatározta, hogy elvisz engem egy bőrgyógyászhoz. Én meg beleegyeztem, végülis ki tudja, lehet, hogy a nagy-nagy csodagyógymód rögtön meggyógyítja azt, amivel otthon évekig nem tudtak mit kezdeni.
Úgyhogy egy szép napon elvonultunk a város 1. kórházába, állítólag a legjobba. Itt furcsa az egészségügyi rendszer. TB nincs, mindenkinek keményen fizetnie kell, sokszáz millió ember nem jut rendes egészségügyi ellátáshoz. Ilyen az a híresen egyedi nagy-nagy szocializmus. Én is kicsit aggódtam, hogy mennyi be fog kerülni az egész, de valahogy a leány úgy kavarta a dolgokat, hogy végülis nem kellett fizetnem. Vagy csak megszöktünk. Nem tudom.
Jó kórház volt, jó nagy, modern, semmi félelmetes ázsiai nem volt benne. Csak kicsit több volt az ember. Itthon már azon is dühöng az ember, ha tízen vannak előtte. Én a 888-as sorszámot kaptam a bőrgyógyászathoz, és előttem kétszázan vártak a sorukra! Majdnem akkora volt csak a bőrgyógyászathoz a váró, mint a pályaudvaron. Itt mások a mértékek. Úgyhogy arra a pár órácskára kimentünk a városba.
A rendelések itt kicsit máshogy zajlanak, mint otthon. Magánélet, privát szféra ugyebár nincs olyan helyen, ahol ennyien élnek. Minden rendelő ajtaja folyamatosan nyitva van, és bárki bármikor besétálhat bárhová. Ha az ember épp az orvossal konzultál, akkor mellette tuti ott áll már a következő két soron következő ember, s érdeklődve hallgatják az egészségügyi problémáidat. Esetleg bele is szólnak a dologba. A leány próbált a júniusban részlegesen lefagyott kezeimre is találni valami emberkét, így igazából körbejártuk a kórház összes olyan rendelőjét, aminek a nevében az ideg, izom vagy csont szó előfordult. Minden orvoshoz kérdés nélkül besétáltunk, a leány elmesélte a történetem és kezem jelenlegi helyzetét, az orvosok teljes természetességgel fogadták, hogy csak úgy besétálunk és jövünk a problémáinkkal, majd persze mindenhonnan továbbküldtek minket. Végül aztán eljutottunk a célszemélyhez, de mivel modern kórházról volt szó, ezért ő is a nyugati orvoslást ismerte, amit otthon már kimerítettünk. Úgyhogy a kezemre még kell keresnem egy helyi sarlatánt. (Az érdeklődőknek, a bal kezem érzésem szerint teljesen rendbe jött már, habár egy gyógytornász biztosan találna még trükkös mozgásokat, amiket nem tudnék megcsinálni. A jobb még bénázik, de hihetetlenül lassan, észrevétlenül azért javulgat. Pálcikával úgy ahogy tudok enni, de a csúszós dolgokat például nem tudom kihalászni. Társaságban kínos tud lenni.)
Visszatérve a bőrgyógyászhoz, végül sorra kerültem a legszerencsésebb sorszámmal, s egy meglepően fiatal orvosnőhöz kerültem. Ő is nyugati módszerekkel operált, de adott valami iszonyat ízű löttyöt, meg egy viszketés elleni trutyit a szokásos krémeken kívül. Utólag elmondható, hogy nem vált be a nagy-nagy lötty és a krémek, de a viszketés elleni trutyi tényleg nagyon hatásos. Azt majd el is kezdem importálni Magyarországra! (Van pár dolog még, amit importálnék, például a jó csípősre fűszerezett földimogyoró. Nyamm! Mondjuk a magyar lány egy darabkától is tüzet okádott, így még kell egy kis piackutatást végeznem, hogy otthon mennyire jönne be.)
Végülis tehát haszna nem volt, hogy elmentem a helyi kórházba, de hatalmas élményt jelentett, főleg ez a nyitott ajtós rendszer, hogy minden rendelésre csak úgy be lehet sétálni.
