Figyelem, hosszú, léptem egyet, léptem kettőt bejegyzés, de sok élmény ért, s inkább leírom, mert később elfelejtem. Mostanság rengeteg élmény ért, ezért a mai napi kalandjaimat holnaputánra időzítettem, hogy ne legyen olyan unalmas a szegény olvasóknak.
Déli Nyugalom Városa szép és kellemes hely, de inkább letelepedésre alkalmas, semmint nagy vándorkodásra, úgyhogy három nap után elhagytam a helyet, tudva, hogy még úgyis visszatérek. Korábban a fő célom úgyis az volt, hogy a környéki (azaz 200 km-en belüli) falvakban bóklászgassak, mert ez a cukorsüveghegyek földje. Elég ismeretlen rész, nem özönlenek a turisták, azt nyolcórányi vonatúttal arrébb teszik, a Cukorsüveghegyek Városában. Ami minden nagy-nagy országba jövőnek kötelező program, és én is büszkén mondhatom hogy jártam ott, csak még nem láttam. Ejh, de ami késik...
Mindegy, a lényeg tehát az, hogy tudtam, hogy a környéken van másfajta cukorsüveghegyes vidék, amit szívesen bejárnék, s hogy el akarok jutni egy bizonyos vízeséshez. Úgyhogy kb. böktem egyet a térképen, s elvonatoztam egy kis járási székhelyre, ami úgy egy otthoni Debrecennek felelt meg. A vonatút alatt láttam jó sok laposabb cukorsüveghegyet, de a város pont olyan helyre épült, ahol ezek is csak kevesebb számban voltak megtalálhatóak. Ettől függetlenül végül maradtam ott egy éjszakára, s keresztül-kasul bejártam az óvárost (azaz az 1970-2000 között épült össze-vissza városrészt), s néztem a teljesen lelassult életet élő embereket. Ezek a járási székhelyek itt még teljesen élhető helynek bizonyulnak, annyira nem lepukkantak, és minden teljesen békés.
A vidék egyik eddigi meglepő érdekessége, hogy szarnak a külföldiekre. Nem is tudom, hogy örüljek-e, vagy megsértődjek. Inkább az előbbi. Lehet, hogy bizonyos időszakokban töméntelen idegen jön ide, de én napok ó eggyel se találkoztam. Érdekes módon még a Déli Nyugalom Városa mellett egy kis faluban voltam az eddigi legnagyobb UFÓ, amikor betértem egy lepattant út mentén álló kis étterembe. (Arra, hogy hogy kerültem oda most itt nincs hely.) Az étterem előtt kotyvasztó nők úgy meglepődtek, hogy még rá is kérdeztek, hogy én tényleg külföldi vagyok-e. Majd amikor eloszlattam kételyeiket, hogy nem csak álruhás nagy-nagy ember vagyok, akkor hosszan tartó zavart vihogásban törtek ki.
A kis járási székhelyből, melynek a nevét sem érdemes megjegyezni másnap továbbuszoztam (ilyenkor kiesik egy b-betű?) a vízesés közelébe, egy határmenti kisvárosba. Ez a buszút teljes jogú tagja lehet az „Életem legszebb buszútjai”-listámnak. A lista igencsak rövid, tekintve, hogy amikor meseszép helyeken járok, akkor azt vagy gyalog, vagy stoppal-stop nélkül kocsiban teszem, de van pár olyan fantasztikus pontja a Földnek, amelyet busz ablakából kinézve láttam, és valahogy ezek az élmények nagyon az emlékembe vésődtek. Emberek, buszozzatok Algecirasból Tarifába! (Gondolom az ég világon senki sem tudja, hogy ezek hol vannak, de aki véletlenül rátalál valamelyikükre, az ne hagyja ki a buszutat). És emberek, buszozzatok Nizzából Monte Carló-ba a lenti úton! És emberek, buszozzatok a kis járási székhelyből a kis határmenti porfészekbe!
A buszút baromi szép helyeken vezetett át, végre beértem igazi cukorsüvegföldére. Nagyon nem tudom magyarázni a látványt, ez nagy-nagy ország egyik híres sajátja, a teljesen lapos vidékből törnek a magasba a meredek csúcsok, és ennyi, de ez elég ahhoz, hogy királyul nézzen ki. Ezeknek a cukorsüveghegyeknek a végtelen labirintusában kanyargott a busz órákon át, miközben útitársaim, a helyi munkások és parasztok unottan nézték a filmet, vagy aludtak, én meg csak ámulva néztem ki az ablakon. Fényképezni viszont nem fényképeztem, mert túl hülyén éreztem volna magam, hogy elkezdem ott bolond módjára kattintgatni a kis masinámat a sok szegény ember előtt. Szinte minden kanyar után le szerettem volna ugrani a buszról, hogy vándoroljak egy kicsit a vidéken, és néha teljesen komolyan meg is fordult a fejemben, de végül türtőztettem magam, abban bizakodva, hogy az aznapi úticélom is még ilyen helyen lesz.
Végül a cukorsüveghegyek megszaporodtak, egyre nagyobbak lettek, majd sokan össze is nőttek, így kicsit másfajta lett a táj, ilyen helyen feküdt a határmenti város. Annyira határ menti, hogy a szobámtól 100 méterre már Vietnám volt. Itt rögtön kerestem is magamnak szállást, majd vadul nekiindultam a tájnak. Csak kajám nem volt és elég vize... Amúgy a nagy nekiindulást úgy kell elképzelni, hogy az országúton sétáltam órákon át. A hegyek meredekek, nagyon nem lehet megközelíteni őket, az úton meg tízpercenként ment el egy motor. De végül találtam egy kis szekérutat, majd egy titkos kis dzsungelösvényt, mely átvágott egy cukorsüveghegy-nyergen, így aztán bejutottam egy rejtett kis völgybe-medencébe. Az ösvény elvitt egy banánligetit, ahol örültem magamnak egyet, mert sosem láttam még banánfán banánt (banánfa Délen mindenhol nő), de most végre láttam! Itt aztán nem kalandoztam tovább, mert az ösvény is eltűnt, meg halvány lila gőzöm sem volt, hogy mikor tévedek át véletlenül Vietnámba, úgyhogy visszasétáltam az országútra. Ott viszont már teljesen elgyengültem kaja és elegendő víz nélkül, nem lett volna erőm két órát baktatni még vissza az országúton, így megejtettem az első nagy-nagy stopomat. Na jó, nem volt hivatalos stop kitett kézzel cövekként állva, ilyet ebben az országban nem ismernek. Megvártam az első szimpatikus kocsit, majd integettem neki, ami rendesen meg is állt, s vissza is vitt a városba. De azért stop volt.
A kommunikáció amúgy nem olyan könnyű errefelé. Minél délebbre megy az országban az ember, a nyelvjárás annál érthetetlenebb lesz, míg végül át nem vált más nyelvbe. Ez meg itt az ország egyik legdélibb része, minek következtében a helyi beszélt nyelv vagy vietnami, vagy zhuang, vagy a nagy-nagy nyelv nagyon kifacsart változata. Amikor meglepődnek, hogy beszélem a nyelvüket, akkor mindig úgy mondják, hogy „ó, tudsz köznyelven; ó, tudsz fővárosiul.” Tegnap a négyet hétnek értettem egy vásárláskor, és még vissza is kérdeztem, hogy héét?, mire az illető lelkesen bólogatott, majd visszaadott négynek megfelelőt. Csomó szót máshogy használnak, s nem jönnek rá, hogy mit akarhatok kifejezni az én északi kifejezéseimmel. De azért amíg igen egyszerű dolgokról megy a beszélgetés, addig meg tudok küzdeni a dologgal, meg tudom magyarázni, hogy miért adják nekem szobát 50 helyett 30 pénzért, s el is érem gonosz célom.
