Téli utam fő célállomása Xishuangbanna (ejtsd valahogy így: Hszisuángpánná) vidéke volt. Ez a hosszú, bonyolultnak tűnő szó nagy-nagy nyelven is csak kiejtés szerinti átírás, az egyik helyi nyelven „Tizenkét rizsföldet” jelent. Korábban én sem hallottam erről a helyről semmit, de véletlenül a lefénymásolt Lonely Planet-oldalaimon ráakadtam a leírására, s egyből eldöntöttem, hogy ez lesz a végső úticélom a Cukorsüveghegyek Vidéke után.
Xishuangbanna a Déli Felhők Tartományának legdélebbi területe, a Burma és Laosz melletti határvidék, abszolút Délkelet-Ázsia. Szinte semmi sem emlékeztet arra, hogy nagy-nagy felségterületen vagyok, habár az utcán látható feliratok nagy része nagy-nagy nyelven van. Nem sok echte nagy-nagy él errefelé, szinte minden faluban más népcsoport lakik mindenféle furcsa szokásokkal. Egy néprajzos vagy kultúrantropológus egy életre itt ragadna. A legnagyobb helyi népcsoport a híres-neves dai (ejtsd: táj) nép, mely nem azonos a thai-jal. A városokban minden ki van írva dai nyelven, van szép kacifántos saját ábécéjük, s az utcán ritkán hall az ember nagy-nagy nyelvet. De a városokban legalább megértik… Az épületek, a falvak is délkelet-ázsiai jellegűek, valahogy Thaiföld él bennem ilyennek. A buddhizmusnak itt a délkelet-ázsiai ága virágzik, minden sarkon van egy aranyozott pagoda, s az embernek az az érzése, hogy a lakosság fele buddhista szerzetes, annyi narancsruhás kopasz férfit és kisgyerkőcöt látni errefelé. Ennyit az információáradatról.
Engem azonban nem a nagy kulturális értékek és a helyi kisebbségek kézműves termékei vonzottak ide, hanem a trópusi éghajlat, a hegyek és az őserdők. Itt tombol a nyár, rövidgatya-szandál, minden zöld, teaültetvények, rizsföldek és dzsungelek borítják a hegyeket-dombokat, igazán nekem való helyet találtam. Fő célom itt a csatangolás, kirándulgatás, az édes semmittevés.
Első napomat a székhelyen töltöttem, egy nagyon kellemes kis városkában. Átfolyik rajta a Mekong, mely mindig is valami nagyon misztikus, őserdők között átfolyó mocsaras valaminek élt a fejemben, s valószínűleg általában így is néz ki, de a városban teljesen rendes városi folyó formáját öltötte. Ráadásul száraz évszak van, ezért elég kevés víz folyik most benne. De megbocsátok neki, mert legalább nem esik az eső, nincs monszun. A székhelyen nincs sok nevezetesség, de ráakadtam egy szép botanikus kertre, s ebben töltöttem a nap nagy részét. Leültem egy pálmaligetben, és olvasgattam egy jót. Majd felkerekedtem kinyomozni, hogy merre érdemes kirándulgatni. Végülis az egész terület hegyekből, falvakból és erdőkből áll, az ember véletlenszerűen elindulhat bármerre, de vannak a városban külföldieknek való kávézók, ahol szerveznek dzsungeltúrákat és útvonaltippeket is talál az ember. Találtam is egy jónak ígérkező vezető nélküli párnapos útvonaltippet, s a kávézó vendégkönyvében sokan leírták, hogy megcsinálták, nem volt nehéz. Még szerettem volna beszerezni eső ellen valami ponchoszerűséget, mert esőkabátot nagy bölcsen nem hoztam. Találtam is egy túraboltot, s tíz percig magyaráztam az eladólánynak, hogy mit is szeretnék, kerek, lapos, műanyag, esőelleni izé, bigyó, ööö… Végül a leány talált egy angol-nagy-nagy szótárt, amiben meglepő módon benne volt mind a mexikói, mind az eső elleni poncho is. Úgyhogy aki szeretne egyszer itt ponchót venni, annak itt a megoldás: 雨披. Amúgy a túraboltban nem volt, így esőkabát nélkül indultam el nagy boldogan vidék felé.
