Egy majdnem büszke város krónikája

Az útviszonyok elég furcsák a környéken. Régebben nem sok út lehetett errefelé, azok is szörnyűek, de most mindenfele utakat építenek. A nem régi Lonely Planet például négyórás zötyögős útról írt a környék székhelyről egy közeli porfészekbe, de mivel azóta megépült az új út, így ez lecsökkent kétórásra. De buszoztam három órát horrorutakon is, ahol az eredeti, egész jó utat teljesen felásták, hogy egy jobbat és szélesebbet építsenek helyette. De ebben a köztes szakaszban viszont a járműveknek órákon át poros, leírhatatlan buckautakon kell közlekedniük. Minden tiszteletem a helyi vezetőké. Volt, hogy leghátul ültem, miközben egy őrültgyors vezető volt elöl, így órákon át folyamatosan szó szerint repkedtem az ülésen, miközben próbáltam lefogni a mellettem fekvő szintén repkedő harminckilós táskámat. Iszonyat fárasztó volt, s még jó, hogy nem kellett közben vécéznem. De elmehetne vidámparki eszköznek is.

 

Visszatérve a kiránduláshoz. Tudtam, hogy el kell jutnom „A” porfészekbe, ahonnan napi kétszer indul busz „B” porfészekbe. „B” porfészekből indul a kirándulás, el kell jutni Yako kis falucskájába, ott valahogy megpróbálni befogadtatni magadat egy helyi családdal, majd másnap tovább „C” porfészekbe. Tehát a kirándulás „B”-ből „C”-be tart Yakón keresztül. Lustácska voltam, így jó későn értem „A” porfészekbe, s ott töltöttem egy napot. Felmásztam egy dombra, a tetején buddhista kolostor volt, de nem volt valami nagy szám (vagy csak már annyit láttam, hogy nem tudnak már felizgatni, nem tudom), így tovább kirándulgattam hegyi utacskákon.

 

Xishuangbannában már kevés igazi esőerdő van. A legtöbbet már kivágták, s teával, banánnal vagy kaucsukkal ültették be a dombokat. A tea jól néz ki, mert jó zöld, de akkor is csak cserje, s nem erdő. A banán szerintem a legbénább növények egyike, egyszerűen hülyén néz ki csoportban. A kaucsuk meg erdő lenne, de ilyenkor a száraz évszakban lehullatja a leveleit, így rengeteg őszi hegyet látni errefelé, mert teljes egészében kaucsukkal vannak beültetve. Nagy örömömre „B”-ből Yakóba az út igazi jó kis esőerdőn vezetett keresztül. Persze be kell vallanom, nem volt nagy dzsungeltúra, mert kis motorok által használt földút kötötte össze a két települést, tehát nem bozótvágó késsel kellett utat törnöm magamnak a liánok között, de akkor is, mellettem jó kis őserdők terültek el, s nagyon élveztem. Amúgy be lehet fizetni csoportos dzsungeltúrára helyi vezetővel, de elég drágák, s egyedülvándorlós hangulatban voltam, így a könnyebb, de egyedül simán végigcsinálható útvonalat választottam. Bepréseltem minden cuccomat a nagy hátizsákomba, ami így irgalmatlan nehéz lett, de 没办法.

 

Yakóba elég hamar eljutottam, s valahogy szállást kellett kerítenem magamnak. Valahogy idillibbnek képzeltem, ha automatikusan befogad egy család, de olvastam beszámolókat, hogy ez nem mindig megy így, s kérni kell. Van, hogy kérnek érte pénzt, van, hogy pusztán vendégszeretetből teszik, de akkor is illik adni úgy 30-40 pénzt. Amúgy ezekben a falvakban nemigen beszélik a nagy-nagy nyelvet, ezek már kis helyi népek elég jól elzárva a nagy-nagy befolyástól. A gondom az volt, hogy még nem esteledett annyira, hogy amikor Yakón átvonultam ugrottak volna a hontalan vándort megszánó parasztasszonyok utánam. Másrészt meg mivel ez a legnépszerűbb útvonala a hülye nyugati kirándulóknak, így már megszokták a külföldit. Így lassan, eredménytelenül átsétáltam a falun, s folytattam utam tovább a lemenő nap fényében a falut környező tealigetek között. Ekkor mentek haza motoron vagy gyalog az ültetvényeken dolgozó családok, így még volt annyi esélyem, hogy valaki az úton meglát, s megszán. Ha meg nem, akkor az volt a tervem, hogy visszasétálok, bekopogok egy házba, s besírom magam. Végül egy helyi parasztember meglátott, s addig próbálta magyarázni a nyelvén, hogy befogad, hogy még én is felfogtam (én nagyon rossz vagyok az olyan kommunikációban, amikor a két félnek nincs közös nyelve). Úgyhogy visszabandukoltunk a faluba, s nagy örömömre hozzánk szegődött egy barátja, aki egész szépen beszélte a nagy-nagy nyelvet, így nem voltam annyira szorult helyzetben. A falu népe hani és akha volt, engem egy akha család fogadott be.

Amúgy egyáltalán nem sikerült jól a „messzi nyugati vándor a nagyvárosból megtapasztalja milyen az idilli élet a teaültetvényes parasztcsaládban” című történet, mert egyáltalán nem volt idilli a parasztcsalád. Elég igénytelen vagyok, békésen alszok én hetekig spanyol parkokban, de a helyi parasztházakat nem nekem találták ki. Élhetetlenek. A parasztház többszintes, alul élnek a csirkék, disznók és egyéb állatok, míg létraszerűség vezet fel a fenti lakótérbe. Ami zavaró, hogy a lakótérnek nincs ablaka, így tök sötét van. Áram már van a faluban, így égett halványan pár plafonról lelógó villanykörte, de nagyon gyengén, tehát így is félhomály volt. Aztán a lakótérben volt egy tűzrakás ki, ez volt a konyha, de nagy szellőzés nem volt, ráadásul minden férfiember valami iszonyatos szagú dohányt szívott, így nem volt túl jó a levegő. A család meg iszonyat fásult volt, az anyuka senkihez se szólt egy szót sem, de igazából a családfő sem, valahogy furcsa és nyomott volt az egész. Egyrészt jó élmény volt, mert megtapasztalhattam, hogy milyen az élet egy hegyi parasztcsaládban, másrészt meg egyáltalán nem éreztem akkor jól magam, mert egyszerűen boldogtalan család volt, s ebbe engedtek belátást. Levágtak egy madarat, azt kotyvasztgatták sok ideig, majd vacsora után leült a család tévézni. Mert legyenek bármilyen szegények is, azért volt tök új tévéjük, DVD-lejátszójuk, műholdvevőjük, miközben mellettünk ott lobogott a tűzrakás. Azt hiszem a nagy-nagy nyelvet passzívan megértették, de kommunikálni nem tudtak rajta. Másnap reggel elfogyasztottuk a reggelit, majd tudtomra adták, hogy pénzt szeretnének tőlem, ami így végképp rontott a helyzeten, mert persze, adtam volna nekik boldogan pénzt kérés nélkül is, de úgy, hogy ennyire elvárták, lerombolta a maradék imázsukat is. Lassan elkészültek a férfiemberek, s együtt mentünk ki csoportban a földek mellé, én meg aztán tovább az úton „C” porfészekbe. Már alig vártam, hogy végre újra egyedül lehessek. Úgyhogy sajnáltam, mert biztos, hogy elsülhetett volna tök jól is a vendégeskedés, de rossz családot fogtam ki. Befogadtak, végeredményben rendesek voltak, de valahogy negatívan csengett le bennem az egész.

 

A másnapi kirándulás sem volt lélekemelő. Yako vonzásában minden teával volt beültetve, így sehol sem volt árnyékot adó esőerdő, jó meleg volt, rajtam meg a harminc kiló, s hegyre kellett felmenni. Az út jó nagy portenger volt, egyáltalán nem volt idilli kirándulgatás. Át kellett jutni egy hegylánc túloldalára, majd átmenni egy kedves kis falucskán, Yakóból „C” porfészekbe eltartott egész nap az út. A legpoénosabb része az volt, hogy „C” porfészek előtt közvetlenül volt valami határellenőrző pont. Igazából a mianmari határ úgy húsz kilométerrel arrébb volt, nem is nagyon értettem, hogy mit akarnak. A lényeg az volt, hogy tüzetesen átkutatták a nagy hátizsákomat, mindent el kellett magyaráznom, hogy mi micsoda, miért stb. De legalább tudtak a katonák szép köznyelven, ami úgy pár nap után nagy öröm volt. Én pompás hangulatban voltam, mert tudtam, hogy célegyenesben vagyok, meg poén, ha átkutatják az ember táskáját nagy-nagy katonák valahol a semmi közepén, a katonák is abszolút jókedvűek voltak, még feltöltettem velük a vizespalackomat is. Kérdezték, hogy Mianmarból jövök-e, mondtam nem, Yakóból, de mint kiderült van mianmari Yako is. Mondtam, hogy tudtommal én a nagy-nagy Yakóból jövök, de igazából gőzöm sincs. Mindegy, nem cécóztak velem sokat. Megkérdeztem, hogy mi ez az ellenőrzős dolog, mint kiderült, harmadik országból valókat kell csak ellenőrizniük. Lehet, hogy nincs is konkrét határ Mianmar és nagy-nagy ország között ott, valószínűleg egész szabad az átjárás, máig sem tudom, mi volt ott akkor az a helyzet. Onnan aztán teljesen vidám hangulatban sétáltam be „C” porfészekbe.