Már harmadik hete tart az új félév, de csak most sikerült sort kerítenem, hogy írjak az új órákról meg a nyelvtanulás rejtelmeiről. Nem mintha túlzottan érdekes lenne, de végül is azért vagyok itt, hogy nyelvet tanuljak, úgyhogy ez teszi ki az életem központi részét. Mivel az órákra járáson és tanulgatáson kívül tényleg nincs az embernek itt semmi dolga. Édes gondtalanság. A nyelvtanulás rejtelmeit próbálom átadni a legjobb tudásom szerint, de szerintem csak az fogja teljes egészében érteni a problémáimat, aki konyít valamilyen szinten a nagy-nagy nyelvhez.
Azt hittem, hogy minden szépen folytatódni fog úgy, ahogy előző félévben abbahagytuk, de nem. Először is egy kivételével minden tanáromat lecserélték. Új az osztályfőnök is, s mellette még egy rakás újabb tanár is jött. Egyedül csak a szövegértés-tanárom maradt meg, de egyébként is ő a kedvencem. A váltásnak igazából nem tudom az okát, mindegy, mindig jól jön a frissítés.
Másik nagy változása a félévnek, hogy szintet léptem, s másodévből harmadévbe kerültem (azaz olyan szinten vagyok, mintha semmi tudás nélkül kidobtak volna az országba, s két éven át reggeltől estig tanultam volna a nyelvet. Ebből látszik, hogy otthon fele ilyen sebességgel tanultam). A harmadévet meg nemes egyszerűséggel felsőfoknak hívják. Ami vicces, mert az én szintemnek semmi köze a felsőfokhoz. De persze jól esik az embernek, s legyezgeti az önérzetét, habár lelke mélyén tudja az igazságot. Ráadásul a felettünk levő csoport ugyanazt a könyvet kezdte el venni, mint mi. Amúgy motivál név, mert minden tankönyvre nagy betűkkel rá van írva, hogy felsőfok, és az menő, lelkesebben tanulok, olyan érzés, mintha már elértem volna valamit. Az ofőm biztos, hogy a szintváltás miatt változott meg, mert egy kezdőket oktató tanárnak teljesen máshogy kell tanítania, mint egy olyan csoportot oktatónak, akik már valamennyire azért tudják a nyelvet. Úgyhogy itt a fő tárgyat oktató tanárokat szintek szerint differenciálják, amivel teljesen egyetértek. Például az előző félévben az ofőm elment gazdagítani a népet még egy kis bébivel, s aki helyette jött, évek óta csak kezdőket tanított. Nem is tanított jól.
Ez a része a nyelvtanulásnak amúgy elég gusztustalan. Az új osztályfőnök is mondta, hogy ilyenkor már ne nagyon számítsunk semmifajta látványos fejlődésre (ami elég elszomorító, mert rám férne), mert ilyenkor már szinte csak redva szavakat, összetételeket, szólásokat meg gonoszabb nyelvtani trükköket tanulunk. A tankönyvek meg azzal szórakoznak, hogy adnak szólistát (nem énekest), de vagy semmi magyarázat nincs mellettük (szótározz magad, s aztán jöjj rá, hogy a szó száz jelentése közül melyik a megfelelő), vagy nagy-nagy definíciót adnak mindenféle szólással meg még elvontabb szavakkal, amik sokszor egyáltalán nem visznek közelebb a jelentéshez. Amúgy a fő tankönyvem egész okos, teljesen normális novellákat veszünk, ezenkívül oldalakon magyaráz bizonyos szinonimák közti különbségeket, amikkel korábban sosem tudtam mit kezdeni, s rááll nagyon a szólásokra és egyéb mondásokra is.
Amúgy soha az életemben nem fogom megtanulni ezt a nyelvet. Korábban azt hittem, hogy a hindínél gonoszabb szókincsű nyelv nem létezik, ott mindenre tényleg van öt-hat szinonima. De a nagy-nagy nyelv sokkal aljasabb. A hindí ifjú nyelv, s egy rakás szót lopdosott össze más nyelvből, ezért a bőség, de a nagy-nagy nyelv meg ötezer éve fejlődget, úgyhogy volt ideje szavakat szülni. Például már nagy-nagy országban jöttem rá, hogy mennyire szeretik a rövidítéseket, ami engem nagyon megkavar. A klasszikus nyelvben egy szótag – egy szó – egy írásjeggyel játszottak, de ez teljesen érthetetlenné tette a megértést (írásban még elmegy), ezért a legtöbb nagy-nagy szó két szótagú lett, összevontak két szinonimát. Ez még oké, de utána meg azzal kezdtek trükközni, hogy ha két kétszótagú szó találkozott, s valamifajta jelentésbeli összetételt alkotott, akkor a négy szótagot túl hosszúnak találták, s eldobtak belőle kettőt. S ezzel végtelen hosszúságúra növelik a szókincset, mert új szavak és kifejezések folyamatosan születnek így. Például a furcsára is van egy rakás kifejezés, mert alapból 奇怪, de van olyan dolog, ami azért furcsa, mert új (新奇), van olyan, ami meg azért furcsa, mert ritka (稀奇), s egy rakás ilyen példa van. A gond az, hogy amikor beszélnek hozzám, akkor két kis bigyó szótagból sokszor nem jövök rá, hogy melyik két kétszótagú szóból pakolták össze. Oké, ha tudom jól a kontextust, akkor ki tudom ötleni. (Ötölni?)
Másik fő gonosz ezen a szinten a szólások, közmondások jelenléte. Van a nagy-nagy nyelvben egy úgynevezett 成语 nevű dolog, mely négy klasszikus szóból áll, tehát négy szótagból, ez számít egy szólásnak. Ez abszolút olyan, hogy ha az ember beszéd közben hallja, akkor halvány tippje sincs, hogy mit jelenthet, de sokszor leírva látva sem nagyon tudja kiokoskodni. Ezekkel a 成语-kel az a baj, hogy végtelen számú van belőlük (húszkilós nagy-nagy nyelvű 成语-szótárokat lehet kapni a szupermarketben olyan címmel, hogy „A leggyakrabban használt 成语-k”), a nagy-nagy emberek iszonyatosan szeretik használni őket, s szerintem nagyon nehezen tanulhatóak, mert klasszikus nyelven vannak, s nincs sok logika bennük. De például ha az ember újságot, vagy bármilyen komolyabb színvonalú szöveget olvas, akkor a mondatok fele tuti hogy ilyen 成语, kábé ilyen módon, hogy „ahogy ült ott, mint 成语, s látta, ahogy a 成语 fényű Nap, mint 成语 ereszkedik le az égen, úgy érezte, hogy 成语”. Ezek az én kis főgonoszaim a nagy-nagy nyelvben. (A nyelvjárások mellett. ) Persze ez csak egyfajta szólás, van még egy rakás másféle, amik történelmi dolgokra mennek vissza, vagy trükkös szójátékokra. Ezek már hosszabbak, így végképp megjegyezhetetlenek. Úgyhogy tanulásom nagy részét az új szóösszetételek és a成语-k magolása teszi most ki.
Viszont van egy hihetetlen nagy előnye a nagy-nagy nyelvnek, mégpedig meglepő módon az, hogy írásjegyeket használ. Azok meg azért jók, mert képekből állnak. Van pár, amiben még felfedezhető abszolút a hieroglafikus logika (木 fa, 本 gyökér, 林 liget, 森 erdő, 凹konkáv), de igazából nem ez segíti a legjobban a diákot, hanem a kis ficekek (szakszóval gyökök), amikből felépül egy írásjegy. Mert az írásjegyben található ficekek között nagy valószínűséggel található olyan, ami a jelentésre utal. Ha valamiben szerepel egy szívficek, akkor az valami érzelmi dolgot sejtethet, ha valamiben fűficek van, akkor az tuti, hogy valami növény, ha valamiben fém, akkor vagy valami fémmegmunkálási folyamat, vagy valami kémiai elem. Így ha az ember olvas bármilyen idióta szakszöveget például a madarak partnerkeresési szokásairól, akkor a különböző madárfajták neveiben mind lesz madárficek (kivéve a fecskét). Így ha az ember olvassa a szöveget, akkor tök mindegy igazából, hogy búbos vöcsök vagy sárgarigó, tudja, hogy valami madárfajról szól, egyáltalán nem befolyásolja a szövegértést, hogy még soha az életében nem látta azt a szót korábban.
A másik előnye az írásjegyeknek, hogy ilyen szinten a legtöbb új szó már gonosz összetétel, s olyan írásjegyekből épül fel, amiket ismerek, ezért ha ismerem az írásjegyek alap jelentését, könnyedén ki lehet következtetni a szó jelentését. Persze utána meg kell tanulni, hogy ne csak passzív tudás legyen, de mégis sokkal jobb, mint egy normál nyelv, ahol a szókép alapján az embernek lövése sincs, hogy mit jelenthet a szó. Persze azért nap mint nap találkozik az ember egy rakás elmebeteg új írásjeggyel. A sajtónyelv például továbbra is gonosz, abban látszik csak igazán, hogy a hivatalos írott nyelvnek nem sok köze van a beszélt nyelvhez sem szókincsben, sem nyelvtanban. A beszélt nyelv meg olyan, amilyen. Ha valaki szépen beszél köznyelven olyan témáról, amiről van valami fogalmam, akkor semmi gondom sincs a megértéssel. De ha nyelvjárásban beszél, s épp nem tudom, hogy milyen kontextusban, akkor könnyen keveredek kínos szituba, s röhögök magamon, hogy engem sorolnak felsőfokba. A kedvencem az, hogy nem oly rég azt nem értettem meg, hogy „víz”. Szegény leánykának össze kellett szednie minden angoltudását, hogy megértesse velem. Persze egyszerűbb, ha megtanul köznyelven. Vagy én nagy-nagyul?
Az új félévben meg még annyi újdonság van, hogy mint „felsőfok”, a nyelvórákon kívül van nem kötelezően történelem és országismeret óra is. Amik érdekesek. Csak ülni kell és figyelni. És közben legyezgeti az ember önbecsülését, hogy érti, hogy mi a köze a neandervölgyi embernek a fővárosi majomemberhez, s hogy segített e kérdés megoldásában a géntechnológia és a különböző fosszíliák. Meg tudatosult bennem, hogy nagy-nagy ország észak-déli kiterjedése nagyobb, mint a kelet-nyugati. Pedig ahogy az ember ránéz a térképre, hosszabbnak látja, mint szélesebbnek. Trükkös ám.
