Kapcsolat. Ez egy olyan szó, amit igen hamar megtanítanak a nagy-nagy nyelven tanuló diákoknak. Na jó, igazából azért, mert a bocsánatkérésre való reagálásban benne van ez a szó. (Részletkérdés, hogy az országnak ezen a részén sosem a tankönyvi kifejezéseket használják, egyedül a „köszönöm” ugyanaz.) Mindig mondták bölcs tanáraim, hogy mennyire fontos nagy-nagy országban a kapcsolat, mint olyan tőke, mely nélkül lehetetlen előbbre jutni. Igazából ez akkor egyáltalán nem lepett meg, hiszen Magyarországon is roppant nagy szerepe van a kapcsolatoknak, meg szerintem a világon mindehol. Akkor lepődtem meg, amikor itt megtapasztaltam, hogy bölcs mestereim tényleg nem vicceltek, itt tényleg sokkal keményebb ez a fajta rendszer, mint bárhol máshol. A rendszerbe egy nagy-nagy pajtásomnak köszönhetően tudtam betekinteni, aki éppen azon ügyködött, hogy kiépítsen egy kapcsolatot, s a kapcsolat segítségével elérjen valamit.
Pajtásomról annyit kell tudni, hogy valami rejtély folytán van két húga (azt mondta, hogy akkoriban lazább volt a rendszer – ja és nemrég megtudtam, hogy most megint lazítottak kicsit, s hat év elteltével lehet újra gyereket vállalni, de lehet, hogy csak falun, már nem emlékszem). Az egyik húga meg valami angoltanárszerűséggé avanzsált éppen, s állást kell neki szerezni. Nagy-nagy országban iszonyat nehéz álláshoz jutni, mármint eladó lehet bárki, de annyian vannak, hogy minden pozícióért keményen küzdeni kell, harcos nép ez. Ott van még hát a 关系. Pajtásom tehát azt a szent küldetést kapta az apjától, hogy ügyködjön ki a húgának egy angoltanári állást a Tartomány tudomisén melyik pármilliós járási székhelyén. A srác egy kis hegyi porfészekből származik, de apja ott a helyi földesúr, a városka leggazdagabbja, úgyhogy megvan az anyagi lehetősége, hogy kiépítse a kapcsolatot. Mert jó 关系-hoz bizony pénz kell.
Úgyhogy pajtásom egy rakás pénzzel felszerelkezve kezdte meg a küldetés teljesítését. Igazából nem a semmiből építkezett (oh, erre már tudok is egy közmondást! 白手起家!), mert valamilyen ismerőse beajánlotta őt egy magas pozícióban levő majdnem büszke városi tisztviselőnek. Őt kellett megpuhítgatni. Igazából nagyon részletesen nem tudom a folyamatot, csak amit a srác mesélt nekem, a lényeg, hogy az utóbbi egy hétben minden este meglátogatta a tisztviselő családját. Természetesen első alkalommal jelentős értékű ajándékokat is kell venni, mely a feleségnek egy Dior-parfümöt jelentett, a főmuftinak meg egy kb. 40000 Ft értékű nagy-nagy alkoholt. Így kezdi egy kapcsolat kiépítését egy „parasztfiú”. El se tudom képzelni, hogy mi mehet felsőbb körökben.
A kapcsolat kiépítése jól haladt, állítólag foglalkozik a pártember a srác húgának a ügyével. Még pajtásomnak az a rituálé volt hátra, hogy meghívja a férfit, feleségét, meg egy rakás barátjukat vacsorára. Ezen volt alkalmam részt venni, mert pajtásom engem is meghívott, hogy segítsek neki. A kapcsolat mellett még egy iszonyat fontos szó van, ami a nagy-nagy emberek féltve őrzött kincse: a 面子, az arc. Arcot kell szerezni, hogy elfogadjanak, hogy felnézzenek rád, hogy tiszteljenek, hogy elérj valamit, s ha ez meg van, óvni kell nagyon, mert ha bármi beégés történik, akkor örökre elveszik az arc. És én voltam a pajtásom egyik eszköze, hogy arcot szerezzen, szó szerint az volt a feladatom, hogy arcot adjak neki (给面子). Egy külföldi baráttal fel lehet vágni. Csak miután elvállaltam a hatalmas áldozatot, hogy egy luxusétteremben kajálhassak, akkor tudtam meg, hogy pajtásom már egy rakás hazugsággal támasztotta alá eddig megszerzett arcát. Aki bemutatta őt a pártembernek, azt mondta a srácról, hogy a fővárosban tanul, ami azért nagy szám. Tehát pajtásom nem ismerhet engem az itteni kampuszról, ezért a hazugság szerint én is a fővárosban tanulok. Külkereskedelmet. És éppen a majdnem büszke városban utazgatok. Mondjuk itt van egy furcsa csavarja a hazugságnak, ki a fene utazgat csak úgy ebbe a városba? Mindegy, nem fogtak gyanút. Keresztény hitem viszont lázadozott a dolog ellen, úgyhogy végül azt a feltételt szabtam, hogy ha bármi olyat kérdeznek tőlem, amire hazugsággal kell válaszolnom, akkor válaszoljon ő helyettem. Ami miatt végül azt kellett eljátszanom, hogy csak köszönés szinten tudok nagy-nagy nyelven, mert hülyén nézett volna ki, hogy beszélgetek velük mindenféléről, s amikor megkérdezik, hogy milyen a fővárosban az élet, akkor egyszer csak nem értem a kérdést. Emiatt az egész vacsora rettentően unalmas volt, mert nemigen volt szabad megszólalnom, a résztvevők meg nyelvjárásban kezdtek beszélni, így a legtöbbször kukkot sem értettem az egészből. Ők persze annyit se tudtak angolul, hogy „hello”.
Az étterem jól nézett ki. Az egyik sokadik emeletén egy folyosón kellett végigmenni, a folyosó két oldalán sok-sok ajtó nyílt, előttük hagyományos nagy-nagy ruhás leányokkal, akik végig sorra hajlongtak, ahogy a sereg végigvonult. Aztán az egyik ajtó mögött várt ránk egy lakás méretű terem, közepén egy óriási, szokásos kerek asztal, mellette meg kis fotelekkel társalkodórész, volt külön vécé is (angol), fülke a pincérlányoknak, akik egy külön ablakon emelték be a folyosóról az ételeket, nehogy már a fő ajtót kelljen nyitogatni, gyönyörű berendezés, puccos volt. Végül tizenketten ettünk, mert a fő pártember hívott ismerősöket, meg ők is hívtak ismerősöket, kellett sokat várni, míg mindenki megérkezett. Addig meg pókereztek a vének. Csak repkedtek a százpénzesek. Az étel mennyei volt, mindenféle számomra ismeretlen dolog, de pompásan néztek ki. A rákot és a lazacot felismertem, de a többit nem nagyon, főleg a növényeket nem. Tele volt pakolva a kerek asztal. Ilyenkor az egyetlen rituálé az evésen kívül az, hogy folyamatosan köszöntőt mondanak egymásnak. Először egy külön köszöntőt mondott a fő pártember, majd aztán mindenki külön mindenkinek. Ez úgy zajlott, hogy ilyenkor az illető felállt, átvándorolt az asztal másik végéhez, megkocogtatta a célszemély vállát, aki így felállt, kölcsönösen ittak egymás egészségére, majd visszaült mindenki a helyére. Ez a szertartás végig zajlott, mert tizenkét embernek kellett tizenegy másik embert személyesen felköszönteni, járkálni az asztal körül, egyszóval végig evés meg köszöntéskáosz zajlott. Ilyenkor a nagy-nagy méregitalt, a fehér alkoholt kell inni, úgyhogy a végére a fő emberkék igencsak berúgtak, és hangosakká váltak. A pajtásom és én maradtunk a felhígított sörnél. Én mindig a sráccal mentem köszöntőkörútra, meg persze ugyanannyiszor kerestek fel minket is.
A kaja jó volt, érdekes volt látni ezt a részét a nagy-nagy társadalomnak, de mivel nemigen értettem, hogy mi folyik körülöttem, ezért elég uncsi volt. Néhányszor véletlenül megszólaltam nagy-nagyul, és akkor meglepődtek, hogy ó, mégiscsak tudok én valamicskét, s rögtön repkedtek is a veszélyes kérdések, én meg hirtelen rögtön megkukultam, s lesütöttem a szemem, átadva a szót pajtásomnak. Ők meg azóta is azon csodálkoznak, hogy milyen furcsák a külföldiek. Barátom elmondása alapján amúgy jól sikerült a vacsora, régen hazudott már ennyit. Másnapra meghívta a srácot és engem is a pártember és a felesége, de én azzal az indokkal nem mehettem, hogy pont akkor indul vissza a repülőm a fővárosba. Pedig kíváncsi lettem volna, milyen egy puccos lakás...
Kapcsolat. Bonyolult a rendszer, s a fentiek alapján egyáltalán nem könnyű kiépíteni. Nem tetszik. De ha majd magasabb körökben fog mozogni az ember (azaz a középosztályban, nem a kis diákságban), akkor ezek a rituálék elkerülhetetlenek lesznek. Jó volt, hogy idejekorán betekintést nyerhettem ebbe. Meg az egyáltalán nem szimpatikus társaságba.
