Utunk a végéhez ért. A Bűnös Kikötőből felvonatoztunk a fővárosba. Állóhelyünk volt. Ezzel koronáztuk meg a ki tudja összesen hány hétnyi ideig tartó vonatozásunkat. Egy adag gonosz boszorkány vigyázta álmunkat, miközben a földön ültünk-feküdtünk. Az ilyen éjszakai vonatutak mindig álomszerűek és szürreálisak, részletekbe nem is megyek.
A fővárosban csaptunk egy nagy csomagrendezést, hisz jóval túlléptem a súlyhatárt a repülőre, míg vándortársamnál még volt pár kilónyi szabad hely. (Végül mindketten sikeresen feljutottunk a gépre.) Találkoztunk fővárosi barátokkal, ettünk egy utolsó jó nagyot, s a vándortársak szétváltak.
Véget ért a hat hetes kaland, nagy-nagy ország meghódítása. Ez kellett ahhoz, hogy igazán otthonomnak érezzem a párhuzamos univerzumot, alig maradt pár terület, ahol nem jártunk, és bár rengeteg látnivalót kihagytunk, és iszonyat gyorsan robogtuk végig soktízezer kilométert, mégis bőven sokszorosát láttuk annak, mint bármely nagy-nagy országban ennyi ideig utazó külföldi, hát még nagy-nagy. Hosszú út volt, összegezni úgyis később fogunk, merengést tehát nem csapok.
Szép volt, jó volt, kalandos volt, szuper volt, a következő tanévre ad majd egy jó adag visszaálmodozni valót, amikor ülök majd az unalmasnál unalmasabb előadásokon.
Az utolsó adag kép itt.
