Nem csak a keleti szigeteken, hanem nagy-nagy országban is szeretik nézni a virágzó cseresznyefákat az emberek. Egy virágzó cseresznyefa jól néz ki, de azért mégsem szemlélem tíz percig, s csinálok róla minden oldalról hatvan képet, külön lefotózva az összes családtagomat mindenféle beállított pózban. A szomszéd (hármed óra sétára levő) egyetemen most virágzik a cseresznye, s ez ilyenkor messze földön híres esemény. Már a tanárok előre szóltak, jöttek messziről a hírek, hogy a kampusz kapujában már kinyíltak a virágok, de a fő szakaszon még nem stb, zajlott a folyamatos tájékoztatás.
Ilyen nyomásra végül én is úgy döntöttem, hogy akkor már átvonulok egy eseménytelen szombat délután, teljesítem erkölcsi kötelességem, megcsodálom a fantasztikus természeti tüneményt. Ennek ára is van, hiszen ahol pénzt lehet szedni nagy-nagy országban valamiért, ott pénzt is szednek, úgyhogy lezárták a fél budányi kampusz összes bejáratát, s csak 10 pénz ellenében lehetett bemenni. Persze ha oda jársz, akkor az ottani diákigazolvány is segít, de nekem perkálnom kellett.
Az eseményről felesleges írnom, mindenki látott már virágzó cseresznyefát, itt az volt szép, hogy nagyon sok volt egy sorban, mondhatjuk cseresznyefasornak is. Emberből nem volt hiány, hisz nagy-nagy országról volt szó. Kábé olyan hangulat uralkodott, mint otthon augusztus 20-án, ahogy vonul a nép a Duna-part felé. Én igen gyorsan végigverekedtem magam a tömegen a fasor végéig, majd visszacsorogtam az elejére, s inkább az éledező természetet fényképeztem. Mert azért itt már elég jól éledezik, s aznap éppen 20 fokra is feldobta magát a hőmérséklet, amitől jól leizzadtam, köszönhetően a kellemes páratartalomnak.
Igazából ez egy teljesen jelentéktelen esemény volt, de mégis egy kis apróság, amellyel az ember jobban megértheti a nagy-nagy embereket. Pont múlt héten kellett egy fogalmazványt írnom, hogy az éppen órán befejezett szövegből milyen sajátosságait tudtam kiolvasni a nagy-nagy emberek szépségkoncepciójának. Erre biztos létezik valami emberibb szó is (审美观), fejlődik vissza a magyarom. Ez a téma tetszett, elgondolkoztatott, hogy tényleg, mennyire is különbözik kultúránként, hogy mit tartanak az emberek szépnek. Mert azért héthónapos ittlétem alatt megfigyeltem, hogy teljesen mást tartanak fantasztikusan szépnek a helyiek. Engem például nem tud megfogni egy csodálatosan megdesignolt (csak magyarosan) kert, kis mű dombocskákkal, csörgedező patakokkal (有山有水), pavilonokkal és bambuszokkal, na meg a földből természetellenesen kimeredező kövekkel, melyekre mindenféle bölcsesség van írva. Viszont ami mellett meg az én állam esik le, hogy mekkora állat táj, a mellett meg ők mennek el teljes nyugalommal.
Ezen kívül nagyon számít, hogy mibe születik bele az ember. Mert ideérkezésem után még elbűvöltek a nagy-nagy cseréptetős épületek és pavilonok, pagodák, hogy „jé, ezek tényleg léteznek, és tényleg úgy néznek ki, mint a képeken”, de most már semmifajta lelkesedést nem tudnak kiváltani belőlem. Ellenben otthon minden jó homlokzatot megcsodálok minden alkalommal, amikor elszáguldok alattuk, nem tudom megunni őket. És nem azért, mert azok szebbek lennének, mint egy pagoda, egyszerűen csak az az enyém, az én kultúrám, az én világom. Ez meg itt szép, de sosem lesz a szívemben, így pár hét rácsodálkozás után teljesen 无所谓-jé vált számomra (bocsánat, nem tudom már értelmesen kifejezni magam. Otthon biztos sokszor fogok nagy-nagy nyelven helyettesíteni dolgokat, melyekre nincs magyarul szó, vagy nem jön a számra). Egyrészt ezért is vágyom már haza, mert hiányzik az épített szépség. Tájszépség itt is van, de még milyen, de amikor az ember egy város foglya, akkor jó, ha épített szépség veszi körül. És ez Budapesten remekül megvan, de itt ez teljesen hiányzik. Nem segítene, ha minden régi, klasszikus nagy-nagy épületekkel lenne tele, mert nem az enyém, ilyen téren még mindig jobb, hogy mindenféle felhőkarcolók bújnak ki a földből, mert azokhoz valamiért még mindig jobban vonzódok.
Úgyhogy egy kis Európa jól esne, csak pár órára, nagyot lélegeznék belőle, aztán teleportálnék vissza.
