Szünet köszöntött be, május 1, s ilyenkor szokásomhoz méltóan rögtön menekülőre fogtam a dolgot. Ki a hegyek közé. A májusi kiruccanásom már szeptemberben el lett döntve, lévén, hogy az egyik nagy-nagy barátom még szeptember második hetében meghívott, hogy majd májusban meglátogatjuk együtt a családját (ő is kábé évente egyszer megy haza), s együtt megmásszuk a tartomány neves hegyét. Akkor még lehetetlenül messzinek tűnt a május, de fénysebesen elérkezett. Nemrég volt szeptember. … Mindjárt meghalok.
Barátom azóta már messzi fővárosban dolgozik, de ígéretéhez hű maradt, májusban tényleg hazatért. Ahhoz, hogy eljussunk a falujába, először el kellett vonatoznom 500 km-re a tartomány egyik messzebbi településére, Tíz Gát Városába. Onnan meg még 200 km-t buszozni pár átszállással a semmi közepére, a hegyek közé. Természetesen még mindig szigorúan a tartományban maradtunk (habár az agyagkatonáiról messze földön híres Nyugati Béke Városa egy nagy-nagy köpésre volt, mindegy, majd nyáron azt is útba ejtem.)
Első programom tehát egy kellemesen rövid, pusztán hatórás vonatozás volt, hogy eljussak Tíz Gát Városába, ahol barátom már várt rám. Állóhelyem volt, már öt nappal korábban elfogytak az ülőhelyek. Kell nekem mindig nagy-nagy szünetekben utaznom! Úgy másfél óra után azonban egy négyes ülőhely tagjai megkönyörültek az esendő külföldin, és helyet szorítottak nekem. Tíz Gát Városáról amúgy azt illik tudni, hogy 50 éve még egy kis falu volt, aztán Mao úgy döntött, hogy oda telepíti az ország autógyártását, mert hegyek védik, a gonosz kapitalisták nem tudják majd olyan könnyen elpusztítani. A kis falu meg ennek köszönhetően ma akkora, mint Budapest. És természetesen ugyanúgy néz ki, mint mindegyik kisebb (értsd: pármilliós) város az országban.
A hegymászás elég szerencsétlenre sikeredett. A hegy jó, a hegyek jók, de annyira nem volt szerintem nagy szám. Ha ez lett volna az első nagy-nagy hegy, amit látok, akkor nagyon tetszett volna, de igaz a mondás, hogy aki látta már a Sárga-hegyet, annak utána nem fog tetszeni már más hegy. Én bolond meg már 23 évesen megnéztem. 70 éves koromra kellett volna halasztani. Ezt buktam. A most megnézett hegy az ország nagy taoista központja, már több mint kétezer éve a hegyen levő kolostorokban éldegélnek a hosszú hajú és hosszú szakállas, rendkívül bölcsnek tűnő taoista szerzetesek. Amúgy halvány lila gőzöm sincs, hogy mit csinál egy taoista szerzetes. Ül. Néz. Szedi a pénzt a turistáktól. Na meg persze harcművészetezik, állítólag nagyon profik, és elvileg látnunk kellett volna bemutatót, de nem találkoztunk eggyel sem. Talán azért, mert annyi turista volt, hogy nem lett volna hely ugrálni-repkedni-csapkodni. Egyáltalán nem érdekelnek a harcművészetek, de azért igazi élő fehér lobogószakállas szerzeteseket szívesen láttam volna repkedni. De sajnos erről lemaradtam.
Az egész hegymászás is béna volt. Először is kétszer kellett sorba állni jegyért, mert barátomnak valahol tudomisénhol volt a diákigazolványa, így csak én válthattam diákjegyek. Az itteni belépők méregdrágák, egy diákkedvezményen 3000 Ft-ot lehet spórolni. Ezért először Tíz Gát Városán belül álltunk sorba úgy hármed órát, vettünk egy jegyet, majd elbuszoztunk a messziségbe, a hegy lábához, s ott újabb egy órát álltunk sorba jegyért. Irgalmatlan mennyiségű ember volt, ahogy az lenni szokott nagy-nagy vakációkkor. Ebben az országban nem lehet csak úgy 随便 szabadnapot kivenni, van pár fix ünnep, s ennyi. Korábban három ilyen „aranyhét” volt, ilyenkor kel útra mindenki, aki útra akar kelni, ezért elviselhetetlen a tömeg mind a vonaton, mind a turisztikai látnivalóknál. Azóta történt kis változás, és a harmadik aranyhetet, május 1-jét lerövidítették, s felélesztették a halottak ünnepét. Az is pár napos, a május elseje is. Május elseje idén péntekre esett, így összvissz egy hosszú hétvége maradt a nagy ünnepből. S mivel elsején ömlött az eső, így két nap maradt arra, hogy a kimozdulni vágyó nép megnézze a hegyet. Sajnos számokat nem tudok, de az, hogy egy órát kellett sorban állni a jegyért (miközben egyszerre volt tíz sor), kifejez valamit.
A sorbanállás még ezzel nem ért véget, mert a mászható rész még harminc kilométerre arrébb volt, fenn a magasságban. Ezért újra sorba kellett állni, mert buszok vitték fel a népet. Csak most nem tíz sor volt, hanem kettő. Úgyhogy újabb egy óra, tömegverekedés, hatalmas nyomakodás következett. Buszok amúgy folyamatosan jöttek, azzal nem volt probléma, és szerintem normál időben teljesen okés lenne a rendszer, de persze én mindig akkor turistáskodom, amikor több százmillió másik nagy-nagy is. De majd nyáron! Akkor nincs hivatalos ünnepnap. Persze nem hinném, hogy akkor üresek lennének a látványosságok, de talán jobb lesz a helyzet kicsikét. A buszok viszont csak tizenöt kilométerre vittek fel, mert ott volt valami fontosabb taoista épület. Ezért aztán újra sorba kellett állni egy órát egy feljebb vivő buszra, hogy elérjük a mászható rész elejét. Úgyhogy végül négy óra sorban állás után jól elfáradva elértük a mászható rész alját, ahonnan nagy-nagy hegyhez méltóan még végtelen, többórányi lépcsőzés várt ránk a tetőig. Amúgy ha pajtásomon múlt volna, az életben nem jutottunk volna fel. Utazni tudni kell, ő meg nem tud. Mindig ki akart volna állni a sorokból, sosem értette, hogy hova kell állni, miért kell buszra szállni, a térképpel nem tudott mit kezdeni, na meg persze minden bokorban fényképezkedni kellett. Ja és persze csigán mászott lépcsőt is. Úgyhogy egy alkalmas pillanatban megszöktem tőle, hogy majd a hegytetőn megvárom. Olyan lassan mászta a végtelen lépcsőfokokat, hogy a hegytető közelében találtam egy sík kődarabot, amin még szundítottam is egy kicsit. Ki tudja, hogy közben hányan fényképeztek le. Végül találkoztunk a tetőn, ahol volt egy kolostorrendszer. Ez már teljesen élvezhetetlen volt, mert ott már a lépcsőzőkön kívül felgyülemlett a libegős nép is, így egy borzasztó nyomakodásból állt az egész, ahogy az embert sodorta a tömeg a kijelölt úton.
A hegy nem volt nagy szám, s a tömeg eléggé élvezhetetlenné tette. Ami viszont meglepett engem, hogy teljesen türelmes voltam. Békémből nem tudott kimozdítani a négyórás sorállás, a háromórányi lépcsőzés, a hegytetőn a borzasztó nyomakodás, semmi. Biztos taoista varázs hatása alatt álltam. Meg persze meg akartam mutatni a pajtásomnak, hogy az európaiak milyen civilizáltak és erősek. Vagy csak egyszerűen már immunis lettem arra, ha egyszerre ezer ember nyomakodik mellettem. Lefele már együtt mentünk le, pajtásom is elviselhető fokozatba váltott. A mászható rész aljához érve már besötétedett, s több ezren gyűltek össze, várva arra, hogy levigye őket a busz. Mi is köztük voltunk. Egy kis idő után egyszerre feljött egy rakás busz, s a nép megostromolta őket. Mi is ostromoltunk párat sikertelenül, aztán cselesen hátrébb mentünk, ahol még ülőhelyet is találtunk egy buszon. Nem is értettük, hogy mi történt. Aztán pár másodperccel később már kétszázan voltak a buszon, mi meg csak néztünk értetlenül egymásra, hogy hogy a csudában tudtunk ilyen hamar buszt találni, s még ülőhely is volt.
Képek itt.
