Tudom, még nincs vége a júniusnak, de később már furcsa lesz megírni, úgyhogy most következik a mindenki által már oly várt havi klímajelentés.
Meleg lett. Nagyon meleg. Nagy-nagy ország már csak ilyen. Télen Észak -20 fokos szibériai telet kap a nyakába, míg Dél meg megelégszik egy budapesti jellegű téli hideggel. Nyáron a száraz, nagyrészt sivatagos északon simán felmegy 40-45 fokra a hőmérő szála, míg Dél 35-40 fokban fő meg a saját levében.
Északon, a fővárosban már minden nap 40 fok felett járnak, de ugyanez érvényes szegény kollégáimra a Források Városában is. Itt hála Istennek még nem történt meg e nagy esemény, csak ostromolta a bűvös számot, de nem sikerült meghódítania. Nem is baj. Az, hogy a meteorológiai berendezés 37 fokot mér, az azt jelenti, hogy kimenve a betonútra az autók közé simán van negyvenvalahány. De a trükk nem is a hőmérsékletben rejlik. Az egyik időjárásos honlapnak van egy olyan szolgáltatása, hogy a hivatalos hőmérsékletet igazából hány foknak érzékeli az ember. Ebben benne van a széljárás, a légnyomás, stb, de a legfontosabb a helyi főgonosz, a páratartalom. A honlap adatai szerint a páratartalom kábé tíz fokot lendít a normális hőmérsékleten, így ha hivatalosan 37 fok van, azt kábé 47-nek érzi az ember. Míg Északon száraz a meleg, ezért kicsit kevesebbnek is érzi az ember, mint amilyen igazából, így végül aztán Dél nagy trükkösen mégis csak beelőzi a tomboló Északot. Milyen aztán, ha júliusban Délen is felmegy majd 43 fokra? Hamarosan megtapasztalhatom...
Persze mindkettő meleg totál szívás, a száraz kiszív magadból minden erőt, míg a nedves egy ember formájú ragaccsá változtatja az embert. Az ember kilép a szobájából a folyosóra, ahol rögtön megcsapja az állott, nedves forróság. Aztán amint kilép az épületből, ez a sokszorosára fokozódik. Egy fél perc séta után az ember hátára odaragadt a pólója, öt perc után már a hasára is. Még sosem izzadtam a hasamnál. Az ember egész teste egy nagy ragaccsá válik, s ez az állapot reggeltől estig eltart. Szörnyű környezetszennyező módon eléggé rászoktam a légkondira, de nem tud az ember mit csinálni. Így is azt játszom, hogy 5 percig fújatom magamra a levegőt, majd 10 percre kikapcsolom. Viszont akkorra már újra szaunává válik a szoba, én meg a székemen ülve és a krónikába írva is újra ragaccsá válok. A karom is szépen odaragad az asztalhoz. Az ember lefürödhet, lehűtheti kicsit magát, lemoshatja magáról a nyákot, de három perc múlva ugyanolyan ragaccsá válik vissza, mint fürdés előtt. Takaróra nincs szükség. Az rossz, hogy este se hűl le a levegő egyáltalán, tehát nincs megnyugvás.
Azért mégis kibírható a dolog. Mindenhol van légkondi, így az embernek csak annyit kell túlélnie, hogy eljut az egyik épületből a másikba. De a nagy légkondizást se szeretem, mert szokás szerint jégveremmé hűtik a termeket, és akkor meg már fázom. A legnagyobb megfázásomat még ősszel szereztem ilyen okból, két hétig köhögtem. Meg környezetvédelem.
Kicsit aggódok, hogy mi lesz majd az elkövetkező vándorúton. Akkor inkább a szabadban, az utcán leszünk, nem tudunk bemenekülni az épületek hűvösébe. Aztán sokszor ezt még megtoldjuk majd egy nagy hátizsákkal is. Úgyhogy mókás lesz. Jó lesz majd visszatérni a hűs augusztusi Budapestre.
