Mire ezt a bejegyzést felteszem a blogra, már elhagytam a majdnem büszke várost. De most még csak szombat van. Ülök a meleg szobámban, csodával határos módon látszik a kék ég, nézek ki az ablakomon, s búcsúzok a látványtól. Nehéz ez.
Nem emlékszem, hogy írtam-e már, hogy hogyan a csudába kerültem ebbe a városba? Nekem nem sok közöm volt hozzá. Amikor megkaptuk az ösztöndíjat, három egyetemet lehetett beírni a kitöltendő lapra, aztán ha jól alakul a dolog, akkor az illető bejut oda, ha nem, akkor valahova máshová dobják ki, párezer kilométerrel arrébb. Nekem viszont semmi preferenciám nem volt, teljesen meg voltam zavarodva, hisz olyan az egész, hogy még sose jártál mondjuk Európában, válassz egy helyet, ahol élned kell egy évet. Oké, hogy sok jót hallani mondjuk Párizsról, de biztos, hogy ott leszel a legboldogabb? Biztos, hogy ott a legjobb az oktatás? Mi van, ha egy olyan városban lenne a helyed, amiről alig tudsz valamit? Mondjuk Budapesten? Én abszolút így voltam ezzel. Egyedül annyi kikötésem volt, hogy csak ne a majdnem büszke városba kelljen mennem. Nem tudom miért, nem volt szimpatikus, s tudtam, hogy évente két magyar ide kerül. De aztán úgy döntöttem, hogy ez nem az én döntésem, az a legegyszerűbb, ha Istenre bízom, ő tudja, hogy hol az én helyem. De mivel nem lehetett a preferencia-mezőt üresen hagyni, ezért azt csináltam, hogy beírtam az ország három legjobb egyetemét. Oda úgyse juthatok be, úgyhogy olyan, mintha üresen hagytam volna.
Nagy volt a pofára esés, amikor megtudtam, hogy a majdnem büszke városba lettem kiosztva. Aznap délután végig ezen dühöngtem, hogy hogy megszívtam, milyen béna vagyok, miért pont a majdnem büszke város stb. Aztán estére megbékéltem vele. Hiszen korábban Istenre bíztam a dolgot, ha ő ezt a helyet tartja a legjobbnak számomra, akkor miért vagyok dühös?
Úgyhogy boldogan érkeztem meg szeptember 1-jén hajnali 3 órakor a város közepébe. Az első óráim mélyen bennem vannak. Eldöntöttem, hogy kalandor lelkemmel busszal jutok el az egyetemre. Hatalmas mennyiségű cuccommal egy fél óra alatt meg is találtam a buszmegállómat, ahol kiderült, hogy még kell fél 6-ig várni, hogy elinduljon az első busz. Úgyhogy vártam, s néztem ki a fejemből. Álltam egy tízmilliós város közepén, az ismeretlenben, az ismeretlen jövő előtt, és vártam, hogy jöjjön a busz, s elkezdőjön az itteni életem. Amikor néha azon a helyen járok, mindig eszembe jut annak az éjszakának a furcsasága. Azóta az enyém lett a város. Tudom, hogy ha elindulok X utcán, akkor hova fogok kilyukadni, kiismerem magam a káoszában, ismerem a kajáit, ez lett az én otthonom. Ahol pompás tíz hónapot töltöttem el.
Nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy ide dobott ki. Az oktatás nagyon jó színvonalú, a harmadik legnagyobb egyetemi város egyik legjobb nyelvi egyetemén vagyok. Emellett a külföldiek körülményei a többi helyhez képest messze jobbak. Talán bármelyik városba hasonlóan beleszerettem volna, de mégis van jópár dolog, ami csak itt van meg. Az ország nyolcadik legnagyobb városa, tehát egy viszonylag nagy hely, unatkozni sosem lehet itt. Délen helyezkedik el, de a közelben van Észak, emiatt keveredik itt a két nagyobb világ. A legtöbben a köznyelvet is déliesen beszélik, amit így sokkal jobban megértek, mintha Északon szocializálódtam volna. Ez azért később még jól fog jönni.
De ami a legfontosabb, hogy az egyik legocsmányabb, legkaotikusabb, legszemetebb éghajlatú nagyváros, benne nagy-nagy ország minden szennyével és jellegzetességével. Egy ilyen helyen szocializálódni a nagy-nagy országra fantasztikus, a majdnem büszke város után nincs hely ebben az országban, amin ne röhögnék, hogy ó, ez milyen kis gagyi hely az én városomhoz képest. Ettől függetlenül hosszabb távon sose élnék itt. Káros a testi egészségre, s mentálisan is tönkretesz. Ez a hely tényleg arra jó, hogy az ember megismerje az ország ízét, bűzét, kultúráját, hogy ezután mindenhol könnyedén helyt tudjon állni. Mert ennél a városnál csak jobb, kultúráltabb, szebb, élhetőbb városok vannak ebben az országban. És ahogy látszik, írok egy csomó rosszat erről a helyről, de mégis a kedvencem, sok helyen jártam, de mégis ez került a szívembe, ez az én kis birodalmam, a világom, a majdnem büszke városom, ez jelenti számomra a nagy-nagy országot. És élni többet nem fogok itt, de szívemben mindig egy hatalmas nagy helyet fog elfoglalni. Nehéz. Nagyon nehéz itt hagyni ezt a helyet, tudva, hogy soha többet. Mert még biztos, hogy visszajövök ebbe a városba, de akkor már nem lesz itt gyökerem, csak pár ismerősöm marad itt, nem lesz itt a kis szobám, ahova visszatérhetek, s kinézhetek az ablakon az átellenes dombra, már sosem lesz ilyen. Ez az utolsó ilyen nap. És ez rossz. De nincs mit tenni, tovább kell élni, nem leragadni, folytatni kell az otthoni életet, s tovább fedezni fel a világot, új országokat, új kultúrákat, új városokat megismerni.
De otthon biztos hogy nagyon gyakran rám fog törni a honvágy. A honvágy ide vissza. Vágyni fogok arra, hogy az egyetem előtti káoszon végigverekedjem magam, vegyek magamnak egy helyi lepényt, hogy kinézzek az ablakomon, hogy találkozzak az itteni barátaimmal, hogy éljem ezt az életmódot, hogy újra legyen ennyi időm tanulni ezt a nyelvet (amire még ráférne pár év ittlét), hogy 炒-zzanak nekem a helyi banyák valami mennyei egyszerű kis kaját, hogy újra a megszokott kis útjaimon bandukoljak. Nehéz búcsúzni, és nem jó, nem szeretem, sokan mondják, hogy nem is szabadna, a búcsú hülye dolog, de itt sajnos tényleg erre van szükség, mert ez tényleg olyan szitu, hogy soha többet, ennyi volt, rövid volt, vége lett.
Az nem tetszik, hogy a majdnem büszke város továbbra is itt lesz. De nélkülem. Éli tovább az életét, mintha mi sem történt volna, nem érdekli, hogy én itt vagyok-e vagy sem. Bennem viszont otthon majd végig egy ilyen álomszerű helyként fog tovább élni, amit az idő múlásával még a jelenleginél is jobban idealizálni fogok.
Na, nem ragozom tovább, elég annyi, hogy rossz, rossz, nagyon rossz itt hagyni ezt a helyet, hogy ez a tíz hónap örökre véget ért, és soha többet nem lesz ilyen. De nagyon jó, hogy pár nap múlva találkozok barátokkal, hogy láthatok egy csomó fantasztikus helyet, hogy másfél hónap múlva hazatérhetek, hogy a családommal, a barátaimmal lehetek, hogy újra Budapesten élhetek, hogy újra ehetek barna kenyeret és kefirt, hogy újra az anyanyelvemen kommunikálhatok. De most a negatív érzések erősebbek. Túlságosan tudok kötődni helyekhez, rítusokhoz, kis mozzanatokhoz. Nem jó ez így.
