新年快乐!
继续靠基督生活!
Igen, régen volt, tudja a krónikás, de kicsit káoszosak voltak az utóbbi napok. Meg persze lusta voltam. Igazából a bejegyzés megírásakor a lassúság csapdájába estem, mert a templomkeresési szappanoperával túlságosan el vagyok maradva, viszont a karácsony eltöltésének leírásánál meg előre kéne ugrani több résznyit is. Ezt kicsit zavarosan fogalmaztam, de én értem.
Ugyebár nagy-nagy országban a karácsony nem áll másból, mint hatalmas vásárlásból, nincs ilyenkor szünnap, rendesen tanórák vannak, minden megy a saját medrében, úgyhogy az embernek magának kell megtalálnia vagy létrehoznia a karácsonyát, nem alakul csak úgy ki körülötte. Még karácsony előtti vasárnap elmentem a helyi pasarétre, ahol valami iszonyatos karácsonyi műsorral kedveskedtek a közönségnek. De tényleg szörnyű volt, pedig én a bénácska fellépőknél is mindig azzal bíztatgatom magam, hogy legalább mert fellépni, ez is valami. A karácsonyi műsor lényege az volt, hogy a gyülekezet lelkesebb 70 évesnél idősebb tagjai kiálltak kis kórusokban énekelni, s próbáltak elénekelni egy dalt annyi hangmagasságban és annyi különböző dallamban, ahányan csak voltak. Vagy ifjú szólisták próbáltak elénekelni hatalmas hangerőn valami borzalmat. Pont előtte való nap voltam egy jó hangversenyen, úgyhogy a másnap reggeli szörnyedelem túl nagy kontraszt volt. Olyan volt, mint valami rossz vígjátékban, és ez volt a nagy karácsonyi műsor.
December 24-e a karácsony meghittebb része, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy a majdnem büszke városban élő kemény két magyar együtt üli meg az ünnepet. Reggel még az ember boldogan dolgozott, bement órára, majd a magyar leány főzött pörköltöt, csinált valami sütés nélküli sütit, meghívtuk a közös legjobb nagy-nagy barátunkat, megajándékoztuk egymást, együtt töltöttük a szentestét. Jól sikerült. Kaptam ping-pongütőt. És ki gondolta volna, hogy elzarándokolva egy közeli, egy órára levő nagyobbacska könyvesboltba még magyar nyelvkönyvet is találok? 1998 óta várt arra, hogy megvegyék.
December 25-én fellázadtam, és nem mentem be egy órára sem, azért meg kell húzni a határokat. De szép karácsonyi szokáshoz híven reggel 10-kor elvonultam templomba. Na jó, ez a nagy vonulás abból áll, hogy lementem a kollégium alagsorába, mert igen, a kollégiumnak van ám egy egész nagy (úgy ötven fős) gyülekezete is. Róluk majd a templomkeresési szappanopera következő fejezeteiben még írok. Ez a közösség 25-én este tartotta a fő karácsonyi programját. Még két hete húztunk, hogy ki kinek ad ajándékot. Elég nehéz dolgom volt, gőzöm sem volt, hogy mit illik adni egy kétgyerekes fidzsi apukának? És mit kaphat az ember egy szamoai sráctól? (A földrajzból gyengébbek kedvéért ezek kis óceániai szigetországok, kellemetlen helyek örök nyárral, mindig boldog emberekkel, óceánnal, kókuszdióval, fűszoknyás kövér emberekkel.) Ez a karácsonyozás is nagyon jól sikerült, voltak játékok, együtt voltunk, ettünk, ittunk, még karácsonyfánk is volt alárakott ajándékokkal.
Másnap, december 26-án már minden visszatért a régi kerékvágásba, bementem suliba, s folytattam egyszerű kis életemet.
Jó volt ez a karácsony. Azt mondták még elődeim, hogy a karácsony nehéz időszak, az embernek nagyobb lesz a honvágya, de valahogy ez nem tört rám. Bizonyos rituálék, szokásos karácsonyi programok persze hiányoztak (pl. ifikarácsony), de egy csomó egyáltalán nem, és jó volt tényleg egy közhelyektől mentes, nem mindig ugyanúgy zajló karácsonyt átélni valahol a világ másik pontján, teljesen más emberek közt. De azért szülők ne aggódjatok, nem csinálok ebből rendszert!
A szilveszter is nagyon hasonlóan telt, a kollégium gyülekezetével, volt éjféli istentisztelet is, de az utolsó pillanatban megszöktem, s a két magyar együtt ülte meg az új év eljöttét. Épp a visszaszámlálásra érkeztem meg, majd büszkén végighallgattuk a nagy-nagy nép elnökének újévi köszöntöjét, melyet meglepő módon szinte teljesen értettem.
2008 volt azt hiszem eddigi életem legeseménytelibb és legváltozatosabb éve. 2009 sem lesz szerintem kevésbé kalandosabb, de szerintem annyi új dolgot nem fog tartogatni számomra. Nem tervezek egy gonosz szigorlatot sem, nem tervezek 3000 m-nél magasabb hegycsúcsra felmászni (legalábbis télen nem...), nem tervezek gyakornokoskodni, nem tervezek stoppolni, nem tervezek kipottyanni egy idegen világba, egyszerűen csak folytatom itteni életem, majd valamikor nyáron hazacsöppenek, s ott folytatom azt, amit múlt júniusban abbahagytam. Persze azért van még közben ezernyi tervem...
A világon rengeteg város jogosult a büszke város címre, de csak pár kapta meg hivatalosan is ezt a csodálatos, minden város által oly áhított méltóságot. Ennek legfőképp technikai oka van, büszke város csak az lehet, melyet a kétfős Lórántffy Zsuzsanna Büszke Várossá Nyilvánító Bizottság személyesen is felkeres, s mindkét fél egyértelműen úgy gondolja, hogy a város megfelel minden büszke város-kritériumnak. És ilyen rengeteg van, elég csak egy piciny kritériumot nem teljesíteni, máris lecsúszik a város az áhított címről. És ez a szerencsétlenség történt a majdnem büszke várossal is.
Anyagi helyzetünk, ifjú korunk és krónikus időhiányunk miatt még annyira nem kapta meg sok város hivatalosan is ezt a címet, de a bizottság két tagjának életcélja, hogy minél több várost felkereshessen, s kioszthassa e csodálatos címet. A bizottság által eddig büszke várossá nyilvánított városok rövidke listájából talán ráérez az ember, hogy mit is jelent az, hogy büszke város:
Tatabánya: a Lórántffy Zsuzsanna Büszke Várossá Nyilvánító Bizottság ebben a városban jött létre, ezért különösen közel áll a szívünkhöz a Földnek eme büszke gyöngyszeme.
Alicante: az egyik legszebb nevű város szerintem, mégis a legbüszkébb városok élén áll.
Andorra la Vella: ez is becsapósan szép és egzotikus nevű. De senki se higgyen a fülének, büszke, és rettenetesen gonosz hely.
Casablanca: Marrokói mesevilág? Az Casablancában már rég letűnt. Afrika büszke gyöngyszeme, habár azt hiszem a legtöbb afrikai nagyváros eséllyel pályázna a büszke címre.
Chişinău: már a neve is büszkén cseng, hát még a hely maga! Még Alicanténél is büszkébb, a világ legnyomasztóbb helyeinek egyike.
Besztercebánya: édes húgom, lesz még egyszer ott esküvőd.
Szimferopol: az ember Szimferopolban egzotikumra számít, de nem kap. Büszke, és szörnyen unalmas.
Genova: a világ gonosz helyeinek egyik leggonoszabbika.
Aki már járt ezen helyek egyikén, s hasonló érzelmi világgal rendelkezik, mint a LZsBVNyB két tagja, akkor most a fentiekből ráérezhetett, mit is jelent egy büszke város. A büszke városok a világ legnyomasztóbb helyei, ahonnan az ember a legszívesebben minél hamarabb szabadulna, borzasztóan érzi ott magát, s sosem akar visszatérni. Legfőbb jellegzetességük a jellegtelenségük, és ahogy próbálkoznak azzal, hogy mégis jellegzetesek legyenek. De ez sosem fog nekik sikerülni, még Chişinăunak sem, pedig hamarosan az lesz a világ új közepe. Hosszasan felesleges magyaráznom, menjen el az ember egy büszke városba, s rá fog jönni, hogy milyen is az. De azért inkább kerüljétek emberek a büszke városokat!
A bizottság létrehozta a Dicső Város kategóriát is, ebbe egész nehéz bekerülni. Ezek azok a helyei a földnek, amelyek egyáltalán nem rosszak, de egyszerűen bénácskák, röhejesek, legtöbbször a méretük miatt. És persze, mindenki mondja, hogy nem a méret a lényeg, de ahhoz, hogy egy hely állat legyen, ahhoz nem szabad fél perc alatt egyszer csak egy lakótelepen vagy egy svájci szántóföldön találni magunkat. Dicső városok:
Vaduz: no comment. Látni kell.
San Marino: elég gonosz egy hely. A fránya miniállamokkal mindig gond van, ha meg nincs gond, akkor jönnek az unatkozó rendőrök. Óvakodjatok a miniállamok unatkozó rendőreitől!
Monte Carlo: első pillantásra büszke-büszke-büszke, és a világ egyik legsokkolóbb helyeinek egyike. De ha az ember beveti magát az európai Caracasba, akkor csomó gyöngyszemre rátalál. A legszürreálisabb hely, ahol valaha jártam.
Ljubljana: egyértelmű, hogy miért. Ettől függetlenül második otthonom fővárosa, ezért nem szabad bántani.
Pozsony: egyértelmű.
Van egy csomó olyan város, melyet a bizottság egyik tagja büszkévé nyilvánít, de mivel a másik tag még nem járt ott, ezért nem hivatalos a cím. Így félig büszke város az összes város Szabadság Földje közép-nyugati részén, vagy például a Fei-folyók Találkozásának Városa. Még mielőtt megtudtam volna, hogy nagy-nagy ország melyik kedves kis pontjára tesznek ki nagyon rettegtem, hogy egy szörnyű büszke helyen kell eltöltenem egy évet, s pár hónap alatt elfonnyadok és láthatatlanná halványulok. S amikor megtudtam, hogy oda kerülök, ahol most vagyok, rendkívül megijedtem. De végülis kellemesen csalódnom kellett.
Miért csak majdnem büszke város a majdnem büszke város? Vannak olyan szürkébb napok, amikor már majdnem büszkévé nyilvánítom, de e hely annál sokkal egzotikusabb és egyedibb ahhoz, hogy végülis elnyerje e címet. Biztos vagyok benne, hogy sok ember büszkének nyilvánítaná, de annál sokkal több érdekességet és kalandot tartogat a magamfajta ember számára, és ez nekem első látásra feltűnt. És nem, nem azért, mert nagy-nagy országbeli, rengeteg büszke város van itt, voltam már ilyenben, borzasztó volt, de a majdnem büszke város nem az. Pont azért, amiért Bukarest sem, mert ronda és elég nyomasztó, de annyira kaotikus és egzotikus, hogy elhomályosítja a negatívumait. Szeretem a majdnem büszke várost, és mindig meg tud lepni, ahogy fedezem fel újabb és újabb helyeit.
Már rég írtam, korábban szerettem volna, de itt két napra eltűnt az internet az emeletünkön, úgyhogy a krónikás meg volt fosztva a lehetőségtől, hogy a krónikába jegyezzen. Ez a bejegyzés kicsit kuszára sikeredett, de egyszerűen nem lehet nemkuszán írni arról, hogy miket eszik itt az ember.
Azt hiszem nem kell senkinek se magyaráznom, hogy itt kicsit mások az ételek, mint otthon. A nagy-nagy konyháról mindenki hallott, s a legtöbben már ki is próbálták az otthoni utánzatait. Melynek állítólag az égvilágon semmi közük az igazi nagy-nagy ételekhez. Szánom-bánom, de otthon még sose ettem nagy-nagy gyorsbüfében vagy mi a csudában (melyek itt nem léteznek), mert amikor elkezdtem érdeklődni a nagy-nagy ételek iránt, akkor figyelmeztettek nagy bölcsességű otthoni tanáraim, hogy Magyarországon csak egy-két olyan étterem van, ahol tényleg igazi nagy-nagy kaját lehet kapni, s én csak azokban eddegéltem. A lényeg, hogy a tapasztaltak szerint az otthoni nagy-nagy gyorsbüfének az égvilágon semmi közük a tényleges nagy-nagy ételekhez, úgyhogy senki se ítéljen azok alapján. Aki meg szereti az ottani kosztot, az képzelheti, hogy itt milyen paradicsomban élnek az emberek.
Mert én otthon elég válogatós vagyok, de itt tényleg hatalmas kajaparadicsom van, nekem nagyon bejönnek a nagy-nagy ételek. Persze most rögtön el is kezdek filózgatni, hogy ha azt mondjuk, hogy nagy-nagy konyha, az ugyanolyan, mintha azt mondanánk, hogy európai konyha. Itt is minden tartománynak, minden városnak, minden népcsoportnak más-más a konyhája, az ízvilága,például semmi köze a Déli Kikötő környéki ételeknek a pandaföldeihez. Majdnem büszke város Pandafölde és a Tótól Délre Fekvő Tartomány között fekszik, mely a két legcsípősebb konyhájú tartományok közé tartozik. (Persze mindkettő máshogy csípős.) Úgyhogy ennek köszönhetően itt is csodajó csípősek az ételek az én legnagyobb örömömre. Aki evett ázsiai ételt, az tudja, hogy amit a magyarok csípős gulyáslevesnek mondanak, az itt valami vízszerű löttynek számítana. Itt a chili a főbűnös, de általában mindig megkérdezik az embert, legyen akár helyi, akár kínai, hogy kér-e bele. Én mindig kérek bele, de sok nagy-nagy ember nem szereti, vagy nem bírja, főleg, akik északról jöttek.
Következő bejegyzésemben karácsonyi ajándékul végre megtudjatjátok, hogy mit jelent az, hogy büszke város (ha eddig nem lett volna teljesen egyértelmű).