Egy majdnem büszke város krónikája

Egy év eltöltése egy majdnem büszke városban, egy nagy-nagy ország nagy-nagy folyama mellett.

Friss topikok

  • Abhinanda: Gyorsan kimentem a tetőteraszra megnézni, lemaradtam-e valamiről. De nem, India jól hallhatóan és ... (2009.08.06. 18:18) Kína egy újonc szemével
  • felegar: A múltkor, hála a Facebooknak, elgondolkodtam rajta, hogy mi az az 5 város, ahová önszántamból nem... (2009.08.05. 16:20) Ahh, szabadság!
  • ssüni: @felegar: Rob, nem csak te vagy irigy! :-) (2009.08.01. 19:11) Selyem
  • Abhinanda: Nézze, én nem értek se Tibethez, se a gazdasághoz, úgyhogy nem is tudok olyan nagyívű következteté... (2009.07.13. 21:36) Tibbat
  • orangeman: Az én Jótevőm fia egész tisztelettudó. Bár az édesapja így is problémázik, hogy nem 听话, de az apák... (2009.06.27. 15:10) Templom és a gyerekek

HTML

Egy hét múlva karácsony?

2008.12.17. 10:10 | Flotador | Szólj hozzá!

Nem vagyok az a nagy karácsonyfanatikus, de azért jó dolog az az ünnep. Felszínes, rossz keresztényként inkább az ünnep körüli maszlagot szeretem, mint hogy lelki elmélyülést tartsak, de persze minden évben elhatározom, hogy idén nem így lesz. Szeretem azt, hogy decemberben délután 4-kor már lemegy a nap, jó hideg van, szerencsésebb esetben még hó is esik, vagy a dér jégvilágosan (nem világos, nem virág, jégvilág) ráfagy a fákra, szeretem a fűtés szagát, a fenyő illatát, nézni az idegbeteg embereket, enni egy rakás sütit, együtt lenni a családdal, aztán persze ajándékot kapni sem rossz, és karácsony három napján megtiltom magamnak a tanulást is, így egy igen egzotikus szakasza az évnek. 

Azonban ezek itt nem léteznek. A nap délután 6-kor megy le, nincs még annyira hideg (jövő héten azért összeszedi magát, és lemegy rendesen mínuszba), hó szerintem jobb esetben csak januárban fog esni, fűtés nincs, fenyő csak mű van, idegbeteg emberek persze vannak, de máshogy idegbetegek, nagy-nagy országban nem ismerik a sütőt, így süti nincs, a család messze, ajándékra nincs szükségem, tanulni meg nem kell annyit. Nem fog megrázni, hogy idén nem lesz karácsony, de azért a hangulata hiányzik.

Többen kérdezték, hogy nagy-nagy országban egyáltalán nincs karácsony? Dehogynem van, csak persze nagy-nagy módra. Végülis nyugati ünnep, tehát divatos. Ami itt a karácsony, az nálunk a valentin nap. Tehát igazából mindenki szarik rá, de a nyugatszimpatizáns boltok lelkesen próbálkoznak a díszítéssel. Eléggé sikertelenül. Egyszerűen morbidul néz ki egy kis teleaggatott műfenyő nagy-nagy országban. Ide ez nem való. Nem akarom én nekik megtiltani a fenyőfaállítást, de akkor is furcsa, mert ez az ünnep nem az övék, mi sem hólizunk vagy tartjuk meg a ramadánt, megvannak a határvonalak, ez még nem keresztény ország, s nem a nyugati kultúra része. Igazából a karácsonynak csak a külsőségeit importálták, nem gyűlik össze ilyenkor a család, ugyanúgy munkanap van (és nekünk iskola). Ellenben a marketingeseknek megtetszett a dolog, így kialakult az a hagyomány, hogy karácsony estéjén a boltok nem zárnak be, hanem hatalmas árleszállítást tartanak, így mindenki kimegy az utcára, és együtt fürdőznek egész éjszaka a kollektív fogyasztás mámorában.

De azért senki se aggódjon, hogy a szegény népnek nincs semmi jó kis ünnepe, dehogynem van, éspedig a tavaszünnep, mely a holdnaptár szerint idén valamikor január huszonvalahányadikára esik. Az részletkérdés, hogy a tavasz csak két hónappal később érkezik, idén hülyén jött ki a dolog. A család tavaszünnepkor gyűlik össze, megajándékozzák egymást, esznek egy hatalmasat, és egész éjszaka tévéznek. Ez jelenti az újév kezdetét is, és egy csomó ideig szünidő van. De a tavaszünnepről majd a maga idején, én se tudok róla túl sokat, ha a városban leszek, akkor van meghívásom, ha meg valahol ki tudja...

Csináltam pár képet, jól érzékeltetik az ünnep helyi jelentéktelenségét.

十二月十五日

2008.12.14. 17:15 | Flotador | 10 komment

妹妹,大大国和几乎骄傲的城市祝你生日快乐!!!我很想你乱说的话。你们猜一下,她今年的礼物是什么?

 

Fodrászbura! Fodrászbura!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

 

 

人类怎么了?

 

Nagy-nagy világkép

2008.12.13. 20:14 | Flotador | 5 komment

Ne aggódjon senki, most nem a tradicionális világképről kezdek zengedezni, megkímélek mindenkit a teknősbékáktól, háromlábú békáktól, négyzetektől, köröktől, világ négy sarkától. És nem is vallási-filozófiai világképekről írok, hanem arról, hogy a nagy-nagy nép hogyan fogja fel a körülötte levű világot. Soraimat készpénznek senki se vegye, kis szösszenetem az eddigi élményeim alapján készült, de mivel nem mozgok annyira különböző területeken, nem ismerek se biokémikusokat, se topmenedzsereket, ezért a minta elég homogén.

Azt hiszem azzal senkinek se mondok újat, hogy nagy-nagy ország neve nagy-nagy nyelven Középső Országot jelent. A népet régebben sem kellett félteni, teljesen evidens volt a számukra, hogy ők a világ közepe, aztán meglepődtek, amikor egyszer csak szuper brit hajók kezdték el ostromolni a partjaikat. Aztán egy csomó ideig szívatták őket az európaiak, majd a japcsik, aztán magukat szivatták, majd Deng Xiaoping rájött, hogy teljesen hülyeség magukat szívatni, legyenek újra Középső Ország.
 
Manapság a világ roppantul egyszerűen épül fel egy átlagos nagy-nagy ember számára: a világ két részre osztható: nagy-nagy országra és a Szabadság Földjére. Ezen kívül a két birodalmon kívül nem létezik igazából semmi, vagy ha létezik is, az csak valami titokzatos barbár vidék lehet. Igazából bizonyos szinten teljesen érthető, hogy a gigaországokból jövő emberek nemigen tudnak semmit a körülöttük lévő világról. Ha Európát egy országnak fogjuk fel, akkor mi sem vagyunk akkora számok ilyen téren, mert büszkék vagyunk, hogy mi bezzeg tudjuk mi Portugália fővárosa, bezzeg a hülye barbárok nem, de igazából a barbároknak mi a fenének kellene tudniuk. Az átlag európaiaknak fingjuk sincs arról, hogy mi Pandafölde székhelye, pedig Pandafölde ötször nagyobb Portugáliánál, kulturálisan százszor gazdagabb, a székhelye meg nagyobb, mint Párizs.
 
Ettől függetlenül azért tényleg elég sematikus a világ felépítése a nagy-nagy emberek számára. A fehér ember természetesen csakis a Szabadság Földjéről jöhet, hisz más hely nincs, ahol fehér emberek élnének. Nagy-nagy országon kívül a világon mindenhol angolul beszélnek. Tehát a világon két nyelv létezik, a nagy-nagy és az angol. Na jó, azért ennél kicsit bonyolultabb az ő világképük is, de nem sokkal. Tudnak Anglia létezéséről is, mert valaminek csak el kellett neveznie az angol nyelvet. Amikor megkérdezik, hogy honnan jöttem, és azt mondom, hogy hát természetesen nem máshonnan, mint Magyarországról, akkor természetesen lövésük sincs, hogy hol a csudában is létezhet az az ország. Valahova elhelyezik a barbár vidékeknél. Aztán ha éppen tanárbácsis hangulatomban vagyok, akkor szűkítem nekik a kört, hogy bizony az Európában van. Ez se segít nekik sokat. Európáról, mint valami barbár országokat összefoglaló homályos dologról hallottak, s a műveltebbek Angliát be is sorolják oda, minek következtében egész Európában mindenki angol és angolul beszél, még a magyarok is. Aztán ha mégtanárbácsisabb kedvemben vagyok, akkor elkezdtem magyarázni, hogy bizony a magyaroknak magyar az anyanyelvük. Na ilyenkor jön ám a nagy csodálkozás, létezik a világon egy harmadik nyelv is? Kihasználva a pillanatnyi zavarukat meg tovább bonyolítom a helyzetüket, s elkezdek sorolni nekik egy rakás európai országot (amik nagy részét hallomásból már felismerik), s hogy ezek mind külön, önálló népek, önálló kultúrával és önálló nyelvvel, angolul csak Angliában beszélnek. Ilyenkor már teljes ámulatban vannak, hogy micsoda fene hely az az Európa, majd alszanak rá egyet, s folytatják tovább kétpólusú életüket.
 
Aztán ha nem vagyok tanárbácsis hangulatomban, akkor nem nyilatkoztatom ki a szózatot. Egyszer megjelent egy lelkes srác, s próbálta az angoltudását villogtatni (ezt mindig megteszik, ha megy az utcán az ember, hisz ha külföldi, akkor csakis angolul beszélhet, így a kisebb gyerekektől a felnőttekig hirtelen elkezdenek hello-hello vagy yes! kiáltásokkal a tudtomra adni, hogy tudnak ők ám az én anyanyelvemen), s ez a rövid kis párbeszéd zajlott le köztünk:
 
- Ugye Szabadság Földjei vagyok?
- Nem
- ÖÖöö. Akkor angol?
- Nem.
Zavart csend, majd kis idő után hirtelen boldog mosollyal:
- Akkor ausztrál!
- Nem.
 
Teljesen kétségbeesett, majd szépen elment, hisz kifogyott minden országból, ahonnan fehér ember származhat. Ez a város legjobb egyetemének a kampuszán történt. A fentiek amúgy az egyetemi ifjúságra vonatkoznak, tehát egy viszonylag műveltebb, olvasottabb rétegre. Az utca emberének meg se próbálom magyarázni a dolgot.
 
Aztán még tudják, hogy van valami Afrika nevű hely, ahonnan a feketék jönnek, mert nagy-nagy ország egyetemei tele vannak feketékkel. A kolumbiai barátom viszont mindig gondban van, amikor el kell magyaráznia, hogy a Szabadság Földjétől délre még bizony elterül egy külön kontinens. Az igazán műveltek hallottak egy Oroszország nevű helyről is, lévén északi szomszéd, de az a barbár vidékek legbarbárabbika, hogy onnan fehér ember származzon, az teljességgel érthetetlen számukra. Ázsiáról sem tudnak sokat, körülöttük bármelyik ország a barbár vidék részét képezi. Újságolvasó és nagy-nagy szinten igen művelt helyi barátom látott valami szösszenetet Tunéziáról, s teljesen biztos volt benne, hogy az valahol itt van Ázsiában.
 
Kivételek persze vannak, a fentiek az esetek 90%-át teszik ki, de találkoztam sok olyan emberrel is, akik rögtön tudták, hogy Magyarország fővárosa Budapest, és hogy ott magyarul beszélnek. Amúgy a Dunát minden nagy-nagy ismeri, így ezt szoktam bedobni még azonosítás gyanánt. Számukra a Duna valami csodálatosan romantikus és tündérmeseszerű folyót jelent, így ekkor mindig csodálattal tekintenek rám. Azt hiszem szerepel valami szép helyi történetben a folyó. Beszélgettem helyi zeneakadémián oktató ifjú karmesterrel is, aki rögtön sorolta az összes magyar zeneszerzőt, vágta Budapest zenei életét, iszonyat irigyelt, hogy a Kodály-módszer hazájából származom, s tavaly Kodályt vezényelt a kórusának.

Templomban (sokadik epizód)

2008.12.10. 10:17 | Flotador | 1 komment

Templomkeresési hercehurcámat ott hagytam abba, gondolom még mindenki pontosan emlékszik rá, hisz csak két hónapja ígértem a folytatást, hogy borzasztóan elegem lett a nagy-nagy ifjúsági istentiszteletből, ezért úgy döntöttem, hogy kipróbálom a városrész köztemplomát. (Köztemplom az, amit hivatalosan engedélyez a nagy-nagy kormány. Igazából a korábbi hely is köztemplom volt, de nem a fő.)

És jelentem, sikeresen megtaláltam a helyi Pasarétet! Komor templom, rengeteg ember, hosszú liturgia, szomorú régi énekek, énekmester, mélyen szántó igehirdetés, miatyánk, hirdetések, áldás stb. Tökéletes! Hideg lelkű európaiként olyan helyre vágytam, ahol szintén hidegen és rém komolyan művelik az igehirdetést, és a köztemplomban meg is találtam ezt.

Az istentisztelet másfél órás, ebből szokásos módon fél óra az éneklés. Pasarét régebbi szokásához hasonlóan egy borzasztó lelkes és a szereplését rettenetesen élvező énekmester próbál minden alkalommal egy új éneket megtanítani a lelkesebb embereknek. A nagy-nagy kottán nem szerepelnek hangjegyek, hanem csak számok, meg egyéb ritmust jelölő rejtelmes jelek, így először szolmizálva gyakorolja be a gyülekezet az új éneket. Énekelni minden nagy-nagy ember tökéletesen tud, és természetesen szolmizálni is. Érdekes módon a nagy-nagy szolmizációs hangok a "ti" kivételével pont ugyanazok, úgyhogy én is lelkesen szolmizálgattam nagy-nagy módra. Az énekek is tökéletesek számomra, jó régi, még szerintem sok századdal korábbi angol énekekből fordított verziók, jórészük még félklasszikus nyelven. És ami szuper, hogy a legtöbb éneket csak egyszer énekeljük el!

Van a gyülekezetnek kis kórusa is, mely minden alkalommal egy éneket olyan szabadságföldjekövérnégertemplomikóruspalástruhában eldalol, majd szépen elvonulnak. Szeretem őket, mert nagyon szépen énekelnek. Néha megjelenik a gyerekkórus is, ők is hatalmas palástruhában, melyből alig látszanak ki, s borzasztó hamisan, de nagyon lelkesen szintén énekelnek egyet. Ezután következik az igehirdetés. Itt viszont szörnyű bűnt követnek el, mert a legtöbbször eddig nő (!) tartotta az igehirdetést. Ilyenkor ugyebár meg se próbálok figyelni, hogy megőrizzem lelkem épségét. Végtelen számú lelkészük van, eddig egyszer se hallottam ugyanazt az embert prédikálni. Ezért a nyelvjárás sokszor zsákbamacska, van, aki szép köznyelven, van, aki délies köznyelven beszél. Mivel tartalmilag itt elég komolyan veszik az igehirdetést, ezért öt perc után már nemigen tudom, hogy miről is van szó. A fő témát mindig értem, az igehelyeket is, a fő mondanivalót is, de a részleteket nem sikerül felfognom. Azt is értem, amikor az igehirdetés elején elmondja az aktuális lelkész, hogy a mai témáját három nézőpontból fogjuk bejárni, kezdjük az elsővel, melyet négy példán szeretne bemutatni, az első példa három szakaszból áll, mely első szakaszának A része... A nagy-nagy emberek imádják a felesleges rendszerezést. (Például a hivatalos nagy-nagy nyelvvizsgának is van négy szintje, minden szinten belül 3 alszint, s az egészet átfogja 11 szint.) Minden vasárnap nagy lelkesen elhatározom, hogy nekiállok tanulgatni keresztény szavakat, de aztán mindig ellustulom a dolgot, hogy áá, majd holnap. Az a bizonyos holnap meg még nem jött el. Pedig magamtól nem fogok egyszercsak megvilágosodni, le kell ehhez rendszeresen ülni és szavakat biflázni, de valahogy mindig elmismásoltam a dolgot.

Két hónapja, mikor kipróbáltam a nagy-nagy Pasarétet, tudtam, hogy itt a helyem, még ha nem is értem, hogy miről van szó. De legalább a hangulat megvan. Aztán a történet itt még nem ér véget, mert egy istentisztelet végén elém pattant a Jótevőm, hogy "lenni-e én szabadság földjei, mert angol szeretne tanul". Ki kellett ábrándítanom, ezért elvittem őt a tíz perc sétára levő másik templomba, hogy ott rengeteg igazi szabadság földjeit talál. Azért megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot, mert azért valamennyire én is tudok angolul, s megvan az a különleges előnyöm, hogy nagy-nagy nyelven is beszélek, így még alkalmasabb vagyok az ilyen csevegésre. Neki meg megvan az az előnye, hogy tanult, művelt ember, így értelmesen tud kommunikálni a béndzsa nyelvtanulóval. Jótevőm még elmondta, hogy frissen tért meg, és ő is most fedezi fel a város gyülekezeteit, így meg tud mutatni nekem még jópár helyet. Hát én meg egye fene beleegyeztem, habár titkon reménykedtem, hogy az én kis nagy-nagy Pasarétem lesz az én helyem.

Folytatása következik... Talán két hónap múlva. 

És eltele negyed év

2008.12.06. 18:19 | Flotador | 2 komment

A titkos szóról szóló bejegyzéshez még annyi kiegészítést, hogy a svédek tegnap panaszkodtak, hogy van egy svéd város, mely szintén titkos szó. Egy nagy-nagy titkos szó átírása pont úgy néz ki, mint az a bizonyos svéd város, és úgy tűnik, hogy a nagy-nagy net nem csak az írásjegyeknél, hanem a latin betűknél is harap. Úgyhogy szegény svéd város szintén nem létezik. Gyűlik a titkosszógyűjteményem. És nem fapapucs, nem mévés és nem hamburger. 

A következő bejegyzésem kicsit kaotikusra sikeredett, mert egy este lefekvés előtt írtam, amikor az embert elfogják a nagy gondolatok és az ihlet, csak persze nem képes kifejezni magát. Volt rajtam egy rövidujjú, egy hosszúujjú, még egy hoszzúujjú és az őszi dzsekim nyakig becipzározva, így nem fáztam a szobámban. Eljött a tél.

És eltele negyed év... Ebbe belegondolva érzékelem csak igazán, hogy mennyire relatív fogalom az idő. Persze, nem kell ahhoz nagy-nagy országba menni, elég ha az ember összehasonlítja a filmnézéssel töltött másfél órát egy modern hindí költészet másfél órájával. (A modern hindí költészet óra mentségére szolgáljon, hogy sokkal jobban az emlékezetembe vésődött, mint pár átlag film.)

De most itt nem is azon merengek, hogy gyorsan telt-e el, vagy sem, mert persze hogy fénysebességgel röpült el ez a negyedév. Visszatekintve pont azt kérdezem magamtól, hogy ez csak negyed év volt??? És nem azért, mert húú, de honvágyam lenne, és lassan vánszorognának a napok, hanem azért, mert ez alatt a három rövid hónap alatt több élmény ért, mint az elmúlt három évben összesen. Pedig nincs annyira ingerszegény életem otthon sem, körbestoppoltam fél Európát, láttam a világ 8. csodáját, a Corn Palace-t valahol Dél-Dakotában, szálltam át vonatra éjszaka háromkor egy marokkói külvárosban kövér arab boszorkányokkal verekedve, nyomok három szakot, az elalvás választott el a haláltól egy hegyen, és még kismillió egyéb apróság. De ez a három hónap mégis annyi benyomást adott, hogy úgy érzem, mintha valami elmúlt élet eseményei lennének a fentiek.
 
Ebben az érzésben az is segít, hogy valahogy nagy-nagy ország egyáltalán nem kapcsolódik semmihez, amit az ember korábban megszokott. És nem a kultúrsokkról merengek, mert a kultúrsokk elmaradt, amiben segít, hogy mégiscsak úgy jöttem ide, hogy három éve az országról tömik a fejem (a Szabadság Földjén sokkal nagyobbakat döbbentem, mint itt). Ez az ország egyszerűen teljesen önállóan működik, csak pár dolog szűrődik be kintről, ami arra emlékeztetne, hogy van valami nagy-nagy országon kívül is. Például lehet Snickerst kapni. (De más csokit nemigen.) Az emberek alig tudnak valamit arról, hogy az országon kívül lenne bármi más is, hisz bármerre megy az ember intercity-n két-három napot, még mindig javában nagy-nagy országban van. (De erről majd még hamarosan alkotok egy külön bejegyzést.)
 
Eltelt negyed év egy teljesen más világban, ahol alig köt bármi is az otthonhoz, teljesen új helyen vagyok, teljesen új emberek közt, teljesen más élethelyzetekben. Úgy érzem, mintha mindig is itt éltem volna ebben a párhuzamos világban, volt valamikor a születésem előtt egy életem egy másik világban, s elvileg még visszatérek oda, de a kettő teljesen független egymástól. Na, ezt furcsa fejtegetnem, magamnak sem tudom értelmesen kifejezni, nemhogy másoknak. Csak abba furcsa belegondolni, hogy ha kapnám magam, akkor 48 óra alatt oda tudnám varázsolni magam a másik világba. Furcsa. De nem szabad. Párszor álmodtam olyanokat, hogy egyszercsak hazakerültem valami miatt, és egyszerűen szörnyű volt. Nem azért, mert olyan rossz hely lenne az otthon, a család, sőt, hanem mert mindegyik álomban tudtam, hogy nekem nem ott a helyem, mi a csudát keresek én otthon, ifin, az 56-os buszon, azonnal el kell kerülnöm onnan, vissza a másik világba, mert ott van dolgom. És mindig olyan jó volt felébredni, és egy pillanat alatt visszatérni abba a bizonyos másik világba, s kezdeni egy új napot.
 
Három hónap alatt rengeteg dolog történt. Kidobtak nagy-nagy országba úgy, hogy tudtam egy címet, hogy hova kell eljutnom, s ebből kellett kialakítanom egy életet. Ami egyre jobban szilárdul, ahogy az ember barátokra talál, kialakítja kis napirendjét a szokásos kis örömökkel, lassan megismeri a város útjait, jobban megismeri ezt a világot. Három hónap alatt megpróbáltam annyit látni az országból, amennyire az idő engedte, láttam kicsit a fővárosból, másztam hegyet, hajókáztam a nagy-nagy folyón, nem panaszkodom.
 
És persze, amiért az ember tulajdonképpen itt van, a nagy-nagy nyelv. Három hónap alatt azért fejlődgettem, de azért örülnék, ha gyorsabban menne. Oké, odáig pár hét alatt eljutottam, hogy bármit ki tudok fejezni, amit akarok, legfeljebb közben megkerülöm a fél világot. A kiejtésemen van rengeteg javítanivaló, de azt hiszem ez ilyenkor már menthetetlen. És rögtön tudni fogják, hogy külföldi vagyok! A legfrusztrálóbb az az, hogy ha tanulatlan emberrel kommunikálok, aki nem tud köznyelven, akkor egyszerűen lövésem sincs, hogy mit próbál elmagyarázni nekem. És ez frusztráló úgy, hogy a negyedik éve tanulom a nyelvet és a negyedik hónapja élek az országban. Az azért vígasztal, hogy teljesen jól el tudok beszélgetni tanultabb emberekkel, akik veszik, hogy külföldivel köznyelven beszélgessenek, és egy kicsit lassítsanak a beszédtempón. Meg az is vígasztal, hogy az egyik helyi barátomnak, aki pedig a Tartományból származik, egy évébe telt, mire megértette a város nyelvét. És a déliesen kiejtett köznyelvet is jól megértem már. De azért a hallás utáni szövegértésemnek még rengeteget kell fejlődnie, főleg a sebesség miatt. Túl gyorsan beszélnek, és nem lassítanak. A nagy-nagy emberek azt hiszik, hogy ha a külföldi helyesen megszólal a nyelvükön, akkor egyből anyanyelvi szinten beszél is, természetesen nyelvjárásban. Aztán én vagyok a 笨, ha nem így van. Ismeretlen írásjeggyel egyre ritkábban futok össze, akkor is csak inkább elvetemült jelentésűekkel, például valamilyen kémiai elem, vagy a nílusi papirusznád. Úgyhogy fejlődni sokat fejlődtem, de még rengeteg van hátra, ez a nyelv többet igényel annál, hogy az embert kidobják egy évre az országba és egész nap nyelvórákon vegyen részt. (Habár biztos vagyok benne, hogyha egy északi parasztcsaláddal kellene élnem két hetet, hihetetlenül megugrana a tudásom. ) 
 
Jó itt lenni, remek hely ez, remek életem van, és három hónapja nem stresszeltem magam semmin. Nincsenek gonosz tanárok, akik szivatnak és próbálnak nevelni, nem kell egyszerre nyolc-kilenc húszoldalas beadandót írnom, nincs napi tíz tanórám, nem négyórákat alszom, egy közös kajálás a barátokkal nem borítja fel az egész félévre percre beosztott, épphogy kijövő tanrendemet, egyszerűen béke van. Eljárkál az ember tanórákra, írogat házi feladatokat, kalandozik a városban, az országban, szórakozik a barátaival, egyszerűen csak él. 

 

Egy év boldog vakációból máris eltelt három hónap.

süti beállítások módosítása