Egy majdnem büszke város krónikája

El – 2. rész: Cukorsüveghegyek földjén

2009.01.16. 15:00 | Flotador | Szólj hozzá!

Figyelem, hosszú, léptem egyet, léptem kettőt bejegyzés, de sok élmény ért, s inkább leírom, mert később elfelejtem. Mostanság rengeteg élmény ért, ezért a mai napi kalandjaimat holnaputánra időzítettem, hogy ne legyen olyan unalmas a szegény olvasóknak.

Déli Nyugalom Városa szép és kellemes hely, de inkább letelepedésre alkalmas, semmint nagy vándorkodásra, úgyhogy három nap után elhagytam a helyet, tudva, hogy még úgyis visszatérek. Korábban a fő célom úgyis az volt, hogy a környéki (azaz 200 km-en belüli) falvakban bóklászgassak, mert ez a cukorsüveghegyek földje. Elég ismeretlen rész, nem özönlenek a turisták, azt nyolcórányi vonatúttal arrébb teszik, a Cukorsüveghegyek Városában. Ami minden nagy-nagy országba jövőnek kötelező program, és én is büszkén mondhatom hogy jártam ott, csak még nem láttam. Ejh, de ami késik...

Mindegy, a lényeg tehát az, hogy tudtam, hogy a környéken van másfajta cukorsüveghegyes vidék, amit szívesen bejárnék, s hogy el akarok jutni egy bizonyos vízeséshez. Úgyhogy kb. böktem egyet a térképen, s elvonatoztam egy kis járási székhelyre, ami úgy egy otthoni Debrecennek felelt meg. A vonatút alatt láttam jó sok laposabb cukorsüveghegyet, de a város pont olyan helyre épült, ahol ezek is csak kevesebb számban voltak megtalálhatóak. Ettől függetlenül végül maradtam ott egy éjszakára, s keresztül-kasul bejártam az óvárost (azaz az 1970-2000 között épült össze-vissza városrészt), s néztem a teljesen lelassult életet élő embereket. Ezek a járási székhelyek itt még teljesen élhető helynek bizonyulnak, annyira nem lepukkantak, és minden teljesen békés.

A vidék egyik eddigi meglepő érdekessége, hogy szarnak a külföldiekre. Nem is tudom, hogy örüljek-e, vagy megsértődjek. Inkább az előbbi. Lehet, hogy bizonyos időszakokban töméntelen idegen jön ide, de én napok ó eggyel se találkoztam. Érdekes módon még a Déli Nyugalom Városa mellett egy kis faluban voltam az eddigi legnagyobb UFÓ, amikor betértem egy lepattant út mentén álló kis étterembe. (Arra, hogy hogy kerültem oda most itt nincs hely.) Az étterem előtt kotyvasztó nők úgy meglepődtek, hogy még rá is kérdeztek, hogy én tényleg külföldi vagyok-e. Majd amikor eloszlattam kételyeiket, hogy nem csak álruhás nagy-nagy ember vagyok, akkor hosszan tartó zavart vihogásban törtek ki.

A kis járási székhelyből, melynek a nevét sem érdemes megjegyezni másnap továbbuszoztam (ilyenkor kiesik egy b-betű?) a vízesés közelébe, egy határmenti kisvárosba. Ez a buszút teljes jogú tagja lehet az „Életem legszebb buszútjai”-listámnak. A lista igencsak rövid, tekintve, hogy amikor meseszép helyeken járok, akkor azt vagy gyalog, vagy stoppal-stop nélkül kocsiban teszem, de van pár olyan fantasztikus pontja a Földnek, amelyet busz ablakából kinézve láttam, és valahogy ezek az élmények nagyon az emlékembe vésődtek. Emberek, buszozzatok Algecirasból Tarifába! (Gondolom az ég világon senki sem tudja, hogy ezek hol vannak, de aki véletlenül rátalál valamelyikükre, az ne hagyja ki a buszutat). És emberek, buszozzatok Nizzából Monte Carló-ba a lenti úton! És emberek, buszozzatok a kis járási székhelyből a kis határmenti porfészekbe!

A buszút baromi szép helyeken vezetett át, végre beértem igazi cukorsüvegföldére. Nagyon nem tudom magyarázni a látványt, ez nagy-nagy ország egyik híres sajátja, a teljesen lapos vidékből törnek a magasba a meredek csúcsok, és ennyi, de ez elég ahhoz, hogy királyul nézzen ki. Ezeknek a cukorsüveghegyeknek a végtelen labirintusában kanyargott a busz órákon át, miközben útitársaim, a helyi munkások és parasztok unottan nézték a filmet, vagy aludtak, én meg csak ámulva néztem ki az ablakon. Fényképezni viszont nem fényképeztem, mert túl hülyén éreztem volna magam, hogy elkezdem ott bolond módjára kattintgatni a kis masinámat a sok szegény ember előtt. Szinte minden kanyar után le szerettem volna ugrani a buszról, hogy vándoroljak egy kicsit a vidéken, és néha teljesen komolyan meg is fordult a fejemben, de végül türtőztettem magam, abban bizakodva, hogy az aznapi úticélom is még ilyen helyen lesz.

Végül a cukorsüveghegyek megszaporodtak, egyre nagyobbak lettek, majd sokan össze is nőttek, így kicsit másfajta lett a táj, ilyen helyen feküdt a határmenti város. Annyira határ menti, hogy a szobámtól 100 méterre már Vietnám volt. Itt rögtön kerestem is magamnak szállást, majd vadul nekiindultam a tájnak. Csak kajám nem volt és elég vize... Amúgy a nagy nekiindulást úgy kell elképzelni, hogy az országúton sétáltam órákon át. A hegyek meredekek, nagyon nem lehet megközelíteni őket, az úton meg tízpercenként ment el egy motor. De végül találtam egy kis szekérutat, majd egy titkos kis dzsungelösvényt, mely átvágott egy cukorsüveghegy-nyergen, így aztán bejutottam egy rejtett kis völgybe-medencébe. Az ösvény elvitt egy banánligetit, ahol örültem magamnak egyet, mert sosem láttam még banánfán banánt (banánfa Délen mindenhol nő), de most végre láttam! Itt aztán nem kalandoztam tovább, mert az ösvény is eltűnt, meg halvány lila gőzöm sem volt, hogy mikor tévedek át véletlenül Vietnámba, úgyhogy visszasétáltam az országútra. Ott viszont már teljesen elgyengültem kaja és elegendő víz nélkül, nem lett volna erőm két órát baktatni még vissza az országúton, így megejtettem az első nagy-nagy stopomat. Na jó, nem volt hivatalos stop kitett kézzel cövekként állva, ilyet ebben az országban nem ismernek. Megvártam az első szimpatikus kocsit, majd integettem neki, ami rendesen meg is állt, s vissza is vitt a városba. De azért stop volt.

A kommunikáció amúgy nem olyan könnyű errefelé. Minél délebbre megy az országban az ember, a nyelvjárás annál érthetetlenebb lesz, míg végül át nem vált más nyelvbe. Ez meg itt az ország egyik legdélibb része, minek következtében a helyi beszélt nyelv vagy vietnami, vagy zhuang, vagy a nagy-nagy nyelv nagyon kifacsart változata. Amikor meglepődnek, hogy beszélem a nyelvüket, akkor mindig úgy mondják, hogy „ó, tudsz köznyelven; ó, tudsz fővárosiul.” Tegnap a négyet hétnek értettem egy vásárláskor, és még vissza is kérdeztem, hogy héét?, mire az illető lelkesen bólogatott, majd visszaadott négynek megfelelőt. Csomó szót máshogy használnak, s nem jönnek rá, hogy mit akarhatok kifejezni az én északi kifejezéseimmel. De azért amíg igen egyszerű dolgokról megy a beszélgetés, addig meg tudok küzdeni a dologgal, meg tudom magyarázni, hogy miért adják nekem szobát 50 helyett 30 pénzért, s el is érem gonosz célom.

El - 1. rész: Sedona, Miami...

2009.01.12. 12:50 | Flotador | 1 komment

Újabb szappanopera veszi kezdetét. Tudom, hogy még a templomit sem fejeztem be, de ígérem, hogy hazatérésem előtt még annak is egyszer a végére jutok. A szappanoperák úgyis sokáig tartanak.

Múlt héten befejeződtek a félév végi vizsgák (mindegyiken sikeresen átjutottam), kitört az egyhónapos téliszünet. A városra szürke nyák és nyomasztó idő ereszkedett, meg mit rohadjon az ember ott egy hónapig csinálva a nagy semmit (habár tanulhatnék is...), így természetes volt, hogy elszökjek. Délre. Útipajtit nem találtam négy hónap alatt se. Akivel mennék, az vagy marad a városban, vagy északra megy, s van, akivel nem utaznék együtt. Úgyhogy újra az egyedül való utazás furcsa élménye következik, mely semmivel sem kalandmentesebb, mint mással, másokkal, egyszerűen csak nem nevet az ember annyit. Viszont oda megy, s abba az utcába kanyarodik be, amelyikbe akar. A szegény krónikaolvasók meg szenvedhetnek, hisz az élményeimet valakivel meg kell osztanom, s e krónikánál semmi sem megfelelőbb ennél.

Az, hogy hová tartok, és hogy meddig tart a kaland, igazából számomra is teljes homályban van. Na jó, igazából kinéztem már magamnak pár területet, ahová mindenképpen szeretnék eljutni. A kötelezően megtekintendő csodákat most kihagyom, arra lesz még alkalmam áprilisban és nyáron. Most faluturizmus, természetjárás, ismerkedés a helyi emberekkel szerepel a terveim között.

A terv végrehajtásának első lépéseként kábé ráböktem a térképre, hogy hova kell először eljutnom. Na jó, annál tudatosabban ment a dolog. Tudtam, hogy valahová Délre, a melegbe, valamelyik olyan tartományba, amelyik szép és sok hegy van benne, és ahová nem fogok még többször visszatérni egy éven belül. Így esett a választásom a Déli Nyugalom városára, mely jó kiindulópontnak bizonyul a továbblépéshez. Egy röpke 19 órás vonatút alatt sikeresen el is jutottam a városba. Állójegyem volt, mert az utolsó pillanatban (azaz két nappal korábban) vettem a jegyet, de azt mondtam, hogy egye fene, ha kaland, akkor kaland. Hála Istennek az adott kocsi kalauza megkönyörült a nagy-nagy ország imázsát a világba szórni tudó külföldin, így nyomban kerített is nekem egy ülőhelyet, melyet féltve őriztem 19 órán át. Ilyenkor úgy tíz percig felbolydul a kocsi, hogy külföldi érkezett, majd megszokják a jelenlétem, s lenyugszanak. A velem szemben ülőkkel azért beszélgettem, de miután nem tudtam túl részletesen bemutatni nekik Magyarország terményeinek és legelőinek jelenlegi helyzetét, rájöttek, hogy nem vagyok túl izgalmas figura. Valahogy, megmagyarázhatatlanul eltelt az a 19 óra is. Aludni csak picinykét tudtam, nagyrészt néztem ki üres tekintettel a fejemből. Amikor már nappal lett, akkor máris izgalmasabbá vált a dolog, akkor már volt mit látni, de igazából tizennégy óra sötétben telt. Teljes békességben szánkáztam át nagy-nagy ország egyik leghíresebb területén, a Cukorsüveghegyek Városán, melyből semmit sem láttam, mert a Nap még nem kelt fel. Úgyis megyek még oda párszor, most úgysem a legalkalmasabb az időjárás, mert legyen bármennyire is délen, mégiscsak január van. Azért kárpótlódtam (ilyen ige nincs, ugye?), mert ebben a tartományban van egy rakás cukorsüveghegy-vidék (szakszóval karsztvidék, de az béna), s át is ment a vonat páron. Én magamban ámuldoztam a fantasztikus tájon, a nagy-nagy emberek meg teljes közömbösséggel szemlélték a világ ezen csodálatos részét.

A Déli Nyugalom városa nem valami híres. Ez a tartományi székhely, de a maga hatmilliós lakosságával kis törpike a többi nagy-nagy városhoz képest. Amúgy remek hely, habár semmi különösebb látványosság nem található benne. De tiszta, modern, fejlett, nyugodt, kedvesek és segítőkészek az emberek, teljesen más világ ez, mint odafönt a majdnem büszke város és környéke. Ez itt nem is nagy-nagy ország. A tartományt és a várost legnagyobbrészt a zhuang (ejtsd: dzsuáng) nevű kisebbség lakja, akiknek a létezése korábban nem tudatosult bennem. Pedig mint megtudtam, ők a legnagyobb kisebbsége az országnak, csak valahogy nem lázonganak annyit, mint a tibetiek és az ujgurok, és nem állították kirakatba őket, mint a miaókat. Megkapták a tartományt maguknak autonóm területként, és ezzel meg is vannak. Néha lát az ember az utcán zhuang nyelvű feliratot, amivel nem tudok semmit sem kezdeni, pedig latin betűket használnak. Az utcákon zhuang motívumokkal díszített lámpaoszlopok pompáznak, és mindenhol kis táblácskák és emlékművek láthatóak, hogy 50 éve jött létre a tartomány. A zhuang mellett meg láthatóak vietnami feliratok is, mert itt van a határ egy köpésre.

De a városban a legjobb mégis a növényzet! Aki ismer, tudja, hogy elborult pálmafabolond vagyok, és itt kapok belőle egy rakással. Majdnem büszke városban is van, de csak egyetlen satnyább fajta, aminek azért örülök, de nem elég. Végre eljutottam egy trópusi nagyvárosba, igazi Miami. Nem mintha jártam volna Miamiban, de valahogy így képzelem, csak tengerpart nélkül. Mindenhol hatalmas pálmasorok, minden utcasarkon pálmaligetek, még az autós felüljárók alatt is. Rengeteg a virág, minden csodás zöld, gyönyörű a hely. Ja, és újabb kedvenc növényt találtam a pálmafáim mellett, a mocsárfákat. Gőzöm sincs, milyen fák, de valahogy mocsarak és esőerdei folyók fölé képzelem. Sima fák, de hosszú bigyók lógnak le az ágaikról, mint egy szakáll, melyek később összeállnak gyökérzetté, s befúródnak a földbe. Mindegy, ezt magyarázhatom, majd ha lesz rá lehetőségem, akkor teszek fel képeket.

Szállást a Couchsurfing áldott segítségével szereztem. Viszont a vendéglátóm nem is itt lakik, egy teljesen új, szuper lakást átenged az őrült nyugati turistáknak. Találkoztam vele öt percig a pályaudvaron, ellátott instrukciókkal, hogy hova menjek, hogy jussak be, meg majd jönnek hamarosan újabb külföldiek, jó lenne ha fel tudnám őket venni, mert neki dolgoznia kell, s ennyi is volt az eddigi személyes kapcsolatunk. Tegnap teljesen egyedül éldegéltem a lakásban, ma hajnalban jött két szétesett svéd srác, és délután felvettem egy szabad leányt, aki Vietnám fele tart.

Leérkeztem délre, a nyárba, ma rövidujjúban és szandálban sétáltam pálmaligetes hegyoldalakon, és pompásan éreztem magam. Csináltam egy rakás képet, de most is valami fénymásoldában ülök, ahol nincsenek meg a megfelelő eszközök, hogy feltegyem őket. Majd valamikor, valahonnan, valahogy újra jelentkezem.

Mi hiányzik?

2009.01.08. 15:52 | Flotador | 1 komment

Figyelem, hosszú merengős bejegyzés következik, melynek se füle se farka.

Ez az a bejegyzés, aminek a megírása már a legelső héten eszembe jutott. Aztán halogattam a dolgot, hogy milyen béna egy-két hónap után azon siránkozni, hogy mi hiányzik, de most már eltelt annyi idő, hogy becsülettel bekerüljön a krónikába ez a kis fejezet.

Persze ez nem úgy volt, hogy első héten kitaláltam, hogy mi hiányzik, s most azt írom le. Nem, hisz ez a lista folyamatosan változik. Változik az alapján, hogy az ember mihez szokik hozzá, mit tud helyettesíteni, minek érzi az idő elteltével egyre jobban a hiányát, s változik az ember lelkiállapota szerint is. Nagy listát nem állítottam fel, és nincs is nagyon rangsor, ezek azok a dolgok, amik így ma este az eszembe jutottak.

Család és barátok: azért mégiscsak ez az a tényező, ami innen a legjobban hiányzik, s amit nagy-nagy országban elég nehéz pótolni. Családot itt még nem alapítottam (máshol se), és az ottoni magyar kis barátaimat nehéz helyettesíteni. Mivel nagycsaládban nőttem fel, s otthon nagycsaládban élek, ezért megszoktam, hogy mindig van egy rakás ember körülöttem. Ember itt is van, annyira nem is kevés, mind a kollégiumban, mind az országban, de ez teljesen más. Aztán persze ezeknek a tényezőknek a hiánya is hullámzik, sokszor egyáltalán nem hiányzanak, de sokszor nagyon. A család például akkor, amikor az ember betegen döglődik, az otthoni barátok akkor, amikor az ember nem tud mit kezdeni magával töméntelen szabadidejében.

Budapest: Szánom-bánom, de a Budapest-identitásom sokszor sokkal nagyobb, mint a magyar-identitásom. Sok helyen jártam, rengeteg városban, de Budapestnél szebbel és változatosabbal még nem találkoztam. Sokan utálják, de ez csak azért van, mert nem járnak nyitott szemmel. Járkálni a sötét, szűk pesti utcákon, elsétálni a Vörösmarty-térre, végigvonulni a Duna-parton, kerülgetni a kordonokat-gödröket-pallókat, lenézni a Gellért-hegyről amikor lemegy a Nap, irodamunkába menni birkanyájak közt, miközben fölöttem ragadozó madarak vadásznak, ilyen csak Budapesten van. Budapesten szinte bármerre fordul az ember, lát valami szépet. Majdnem büszke városban ez elég nehéz. Vannak szép részei, de elég nehéz megtalálni őket. Ez a világnak egy kaotikus betontengere ötször nagyobb méretben, mint Budapest, és csak az menti meg a szépség után vágyódó lelkem, hogy az egzotikumra, kalandra és egyéb mókára is vágyik, és abból itt bőven kap. Amíg nem büszke, addig boldogan eléldegélek itt!

Európa: Amikor másik kontinensen vagyok, akkor sokkal jobban előkerül az európai identitásom, csak másodlagossá válik, hogy a kontinensnek mégiscsak melyik szegletéből jöttem. Európa remek kis helye a világnak, ahol kismillió nép él egymás hegyén hátán mindenféle furcsa nyelvvel változatos tájakon. Aztán Magyarország különösen jó helyen helyezkedik el, ha az embernek olyanja van, akkor pár óra alatt lestoppolhat pálmafás tengerpartra, pár óra alatt eljuthat mogorva osztrákok közé, megmászhat hófedte hegycsúcsokat, vagy eljuthat cirillbetűs posztszovjet csodavilágokba. Ez a "sok nép egy helyen jólétben"-feeling hiányzik. És ami még hiányzik, és ezt nehezen fogom tudni elmagyarázni, az egyfajta európai infrastrukrúraféleség. És nem az, hogy van csatorna, fűtés, áram, tiszták az utak stb, ezek itt is vannak (tiszta út azért kevés). Ha az ember eljut másik kontinensre, akkor észreveheti (vagy csak énnekem tűnik fel), hogy ha megy az úton, akkor bizonyos szinten minden ugyanolyan, de valahogy mégis más. Teljesen mások a KRESZ-táblák, másfajta az útpadka, máshogy néz ki az útmenti siló, másból építkeznek, mások a rendszámtáblák, egyszerűen hasonló, de mégis minden tök más. És bizonyos szinten persze már az is más, ha az ember átmegy Ausztriába, de mégicsak van valami közös európai ilyenség, annyira nem különböző, mint amikor az ember átmegy egy másfajta kultúrkörbe, másik kontinensre. És ez az ilyenség nagy-nagy országban meg szintén teljesen más, máshogy néz ki egy földút, máshogy néz ki egy autópályakapu, más egy útpadka, másfajta a fű, máshogy néz ki egy építkezés állványzata, máshogy néznek ki a tereken lámpák, minden van, csak kicsit máshogy, olyan nagy-nagy-szerűen.

Magyarország: Igazából nagyon nem hiányzik, de néha mégis. Egyszer beszéltnyelvórán be kellett mutatnom kis hazámat, és készülés közben eléggé elkezdett hiányozni, s rájöttem, hogy mi mégiscsak milyen kis 厉害 nemzet vagyunk. Persze igazából semmivel sem vagyunk 厉害-abbak semelyik népnél sem, de azért néha az embernek mégiscsak kell valamivel legyezgetnie az önérzetét. Most úgy érzem, hogy amikor majd haza fogok menni, olyan lesz, mintha mindenki rokonom és közeli ismerősöm lenne, végülis olyan kevés ember egy akkora helyen, nagy-nagy falunyi méretű fővárossal, idilli békének tűnik. Itt átértékelődnek bizonyos dolgok, s innen Magyarország egy nagy családnak tűnik, akik megvédték magukat ott Európa közepén, s nagy boldogságban élik nyugodt hétköznapjaikat. Persze ez nem így van, mert a kis népem van annyira bolond, hogy sose legyen boldog, de most messze vagyok, s messziről az ember mindent könnyebben idealizál. Jó kis nép tagjának lenni, jó hogy van saját országunk, s jó tudni, hogy egyszer majd még hazamegyek.

Kaják: Meglepő módon egyáltalán nem hiányzanak a magyar vagy európai ételek. Ahogy már a korábbi bejegyzésemben írtam, szinte mindenre lehet találni helyettesítőt, amire meg nem találtam, annak meg egyszerűen elfelejtettem az ízét. Például nem tudom felidézni, milyen egy jó olaszos pizza íze, ezért nem is hiányzik. Elhomályosult szinte minden otthoni étel íze, s remekül összebarátkoztam az itteniekkel. Ez persze nem jelenti azt, hogy majd nyáron hazaérve nem fogok tíz kilót hízni, boldogan fogom rávetni magam mindenre, amint megérzem az illatát.

Otthoni élet: Otthon teljesen más életmódot éltem, az élet nem volt más, mint tanulás-tanulás-tanulás-alvás-kalandozás. Itt a dolgok leredukálódtak tanulás-alvás-kalandozásra. Itt hawaii van, de egy évnél többet nem szeretnék belőle. Minél nagyobb hawaii van, az ember annál jobban elengedi magát, s annál kevesebb értelmeset csinál. (Persze kérdés, hogy értelmes dolog-e reggeltől estig tanulni, majd később reggeltől estig dolgozni, majd aztán meggyötörten-szenilisen elhalálozni, de az élet ilyen jellegű nagy kérdései nem ide tartoznak.) A lényeg az, hogy pont tegnap beszéltük a magyar leánnyal, hogy eltelt egy szemeszternyi idő, de igazából még szinte semmi értelmeset sem csináltunk. Mikor kijöttem ide, boldogan elhatároztam, hogy szuper, 150%-os életet fogok élni, minden nagy-nagy ember barátja leszek, reggeltől estig nagy-nagy nyelvet tanulok, amikor meg nem, akkor elkezdem írni a közgázos diplomamunkámat, mellette hindít és szanszkritot fordítok, megtanulok profin ping-pongozni stbstb. Persze ez nem így történt. A nagy-nagy nyelvet nem hanyagolom, de tanulhatnám sokkal lelkesebben, nem barátkoztam össze minden nagy-nagy emberrel, ugyanolyan introvertált maradtam, kétnapos küzdelem, mire ráveszem magam, hogy egy féloldalnyi hindít lefordítsak, a diplomamunkámat és a szanszkritot meg halasztgatom, hogy "áhh, rengeteg idő van még arra." Rengeteg dolog nem hiányzik az otthoni hülye életmódomból, de agyi és fizikai kapacitásaim teljes kihasználása hiányzik. És kérdezheti az ember, hogy akkor meg miért nem használom ki? Mert senki sem kényszerít rá. Otthon körbebástyáztam magam egy rakás dologgal, melyek rákényszerítettek a 150%-os teljesítményre, de itt ezek nem léteznek. Itt becsületesen teljesítem az itteni kötelességeimet, de ez az otthonihoz képest olyan röhejesen kevés, hogy igencsak gyenge lángon égek-élek. Úgyhogy néha hiányzik a gyilkos otthoni rohanás, idegbeteg, stresszes élet, de önként nem tudom rávenni magam, hogy itt magamnak kialakítsam ezt. Otthon majd úgyis automatikusan vissza fogok csöppenni bele, csak félek, hogy közben elgyengültem.

Na jó, merengésemet befejezem. A lényeg, hogy nincs honvágyam, remekül eléldegélek itt, nem sok dolog hiányzik, de persze majd jó lesz egyszer hazacsöppenni, és 勉强 folytatni ott, ahol abbahagytam tavaly júniusban. Aztán az meg nyári merengés lesz, hogy szerintem mit fogok nagy-nagy országból hiányolni, ha majd hazaértem. Az aztán hosszú lista lesz...

一月五日

2009.01.05. 16:11 | Flotador | 2 komment

Havazik!

Jippiáijjé!

· 1 trackback

Tél

2009.01.04. 16:57 | Flotador | Szólj hozzá!

És igen, itt a mindenki által már oly várt újabb időjárásjelentés! De most végre tényleg beszámolhatok róla, hogy hivatalosan is megérkezett a nagybetűs Tél.

Mint még réges régi korokban leírtam, majdnem büszke város Délen fekszik (Kairó és Delhi magasságában), ezért elvileg szubtrópusi az időjárása (az ország legforróbb városa nyáron simán 45 fokokkal), de valami különös földrajzi véletlen folytán elég kellemetlen téllel rendelkezik. Még december első felében sem akart eljönni a tél, szép, 15 fokra felmenő, napsütéses idő volt, de aztán karácsony előtt kicsivel végre megemberelte magát az időjárás, és eljött a rettegve várt hideg.

A hideg amúgy nem olyan borzasztó, mint ahogy korábban elképzeltem. Egy átlagos nap úgy felmegy 5-10 fokra is a hőmérséklet délután 2-kor, este azért lemegy 0 fok felé, vagy az alá. Úgyhogy igazából nem sokban különbözik az utóbbi évek budapesti teleitől. Aztán voltak durvább napok, amikor nem ment fel 2 fok fölé egész nap, na, akkor kint is megveszett az ember, de bent is. Mert ugyebár a város a legendás vonal alatt fekszik pont, ezért itt nem létezik a fűtés áldott rendszere. Ami annyira nem kellemes, amikor kint mínuszok vannak.

Igazából az az egész tél sarkalatos pontja, hogy van-e fűtés vagy sincs. Mert ahol jó hideg a tél, de van fűtés, ott teljesen kibírható a dolog. Mert az ember odakint általában mozog (meg persze vár a buszra, és akkor persze megveszik a hidegtől), de aztán hazaérve a melegben szépen felolvasztja magát. Itt viszont ez a felolvadós rész marad ki a játékból. Az meg végképp rossz, hogy az ember a szobájában nem mozog annyira, ül az asztalánál, tanul, filmet néz, elvan magával, így a kevés mozgás miatt sokkal jobban fázik.

Eddig azonban mégis kibírható a dolog, és ha nem lesz olyan hideg az idei tél, mint a legendás tavalyi, amikor az őserdőkben is esett a hó, akkor teljesen jól megleszek. Kibírható, mert kicsi a szobám (a normál méretű lakások nagyon hidegek, azokat nem lehet semmivel sem felmelegíteni, sokkal jobban átjárja a falakat a hideg, az tényleg durva). Egy kicsi szobát az ember könnyen felfűt, melegíti a saját teste is, másrészt a külföldi diákok részesültek abban a különös kegyben, hogy van meleg levegő fújására alkalmas légkondijuk. Ilyen a nagy-nagy diákok szobájában nincsen. Ez a meleg levegőt fújó izé amúgy nem sokra elég, inkább azt a fent említett felolvadás-feelinget adja meg kis időre. Amúgy hangosan búg-fúj, tehát egy idő után zavaró, meg limitált az áramhasználat is, tehát nem használom folyton. Viszont használat után rögtön ugyanolyan hideg lesz, mint korábban volt, tehát tényleg csak arra a félóra feelingre jó. Ami hála Istennek nekem tökéletesen elég, mert egyáltalán nem vagyok fázós. Persze azért kabátban ücsörgök a szobámban, és kabátban írom ezt a levelet is, hűvös van azért, tegye fel a kezét, aki engem valaha hosszúujjúban, zokniban és hosszú gatyában látott engem télen otthon a házban. De így beöltözve teljesen békésen megvagyok. Azért tény, hogy a nap legszebb öt perce az, amikor az ember a meleg víz alá áll. Ami szintén nem annyira evidens, van olyan helyi barátom, aki másik egyetemre jár, s ott nincs meleg víz, tehát jéghideg, téli vízben kell zuhanyoznia. Úgyhogy egész jó dolgom van.

Az afrikaiak, karibiak, svédek és oroszok azonban jobban szenvednek, ők már vettek rég egyéb fűtésre alkalmas eszközt, ilyeneket lehet mindenhol kapni. Volt is már jópár áramszünet az utóbbi hetekben, amikor mindenki egyszerre búgatta a kis fűtőalkalmatosságait. Az irkutszki leányok igazi trópusokat varázsoltak a szobájukba. Szerintem a hírhedten hideg szibériai Irkutszk csak egy nagy mese, télen is 30 fok van ott tengerparttal.

Úgyhogy eljött a tél, de engem nem harap. Jövő héten meg elvileg kis hó is fog potyogni, amit már nagyon várok, mert hóelvonásban szenvedek!

Egy majdnem büszke város krónikája