Első majdnem büszke városbeli vasárnapomon büszkén elvonultam templomba, a sikátor mélyére, a nemzetközi istentiszteletre. Az angol sarokban megismertem két kedves nagy-nagy népbeli ifjú leányt, akik szintén abba a gyülekezetbe jártak. Úgy volt, hogy majd együtt megyünk, vagy ott találkozunk. De aztán őket berendelte a tanárjuk valami órára. Nagy-nagy országban vasárnap sem áll le az élet, és teljesen természetes, hogy ha a tanár vasárnap délben értesít, hogy azonnal jelenj meg, akkor gondolkodás nélkül repülsz.
A templomban egy időben van a nagy-nagy nyelvű ifjúsági és az angol istentisztelet is. Ezért még előtte felmentem az emeletre meglesni a helyi ifjúságot, hátha beleakadok egy-két segítőkészebb fiatalba. Reményeimben csalódnom kellett, mert nemigen tudtak szegények mit kezdeni egy bénácska külföldivel. Igazából szerintem kicsit féltek tőlem, mert semmilyen nyugati nyelven nem beszélt egyikük sem, sőt, még a szépbeszédet sem igen művelték, úgyhogy a kommunikáció nem ment olyan egyszerűen. De legalább kitűzhettem magamnak a célt: megérteni majd az ő istentiszteletüket és gond nélkül csevegni velük! Remélem pár hónap múlva eljutok majd odáig.
Ezért aztán levonultam a nemzetközi istentiszteletre, ahol kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy szinte csak feketék ülnek. Majd lelkesen köszöntött egy amerikai lyeány, s örömmel tudatta velem, hogy milyen jó, hogy jövök, tavaly is volt egy osztrák, aki Európát képviselte. Uppsz. Ennyit az európai kereszténységről. Kicsit féltem az istentisztelettől. Feketék, amerikaiak... Semmi bajom a feketékkel és a rendes amerikaiakkal, de azzal tisztában voltam, hogy az én rideg európai protestáns liturgiához hozzászokott lelkemnek nem biztos, hogy az afrikai-amerikai stílus lesz a legmegfelelőbb.
Sajnos ez így is lett. Később jött még egy csomó indiai is. Az istentisztelet maga kétórás volt, amiből egy óra csak a dicsőítés volt. Ezt bevezethetnénk Pasaréten is, mert tényleg jó. De még mindig nem kerültem magamban tisztába azzal, hogy szeretem-e a nagyon fülbemászó amerikai dicsőítő énekeket, vagy sem? Rám túl nagy hatással tud lenni egy jó dallam, és ezért egy jó dallam nálam tényleg meg tudja könnyíteni azt az érzést, hogy milyen közel lehetek Istenhez. De közben meg mesterségesen gerjesztett az egész. Próbáltam tehát csodásan nyitott lenni a dicsőítéses részhez, de valahogy nem ragadt rám az a hangulat, ami körülöttem mindenkire. Egy mögöttem ülő hatalmas termetű amerikai hölgy például igen gyakran "oh, Jézus" kiáltást hallatott, tudatva ezzel, hogy ő már eljutott alfába; mindenki tapsolt, vagy feltartott kézzel mozgott. Tudom-tudom, nem vagyok elég nyitott a különböző kultúrákra, de én szörnyen éreztem ott magam egyedüli rideg európaiként.
Aztán jött egy furcsa ima, egy afrikai ember tartotta. Ott féltem. Nem értettem, mit mond, mert szörnyű volt az angolja, de teljesen megszállta valami, ijesztő volt az egész, és nagyon rosszul éreztem magam. A többiek persze mind boldogok voltak. Ez után következett a prédikáció, melyet szintén egy afrikai tartott. Ezzel semmi bajom nem volt, habár nem volt túl sokatmondó, és végig francia tolmácsolás is zajlott, ami folyamatosan törte meg a beszédet. Ráadásul minden második mondat után az egész gyülekezetnek azt kellett kiáltania, hogy halleluja. Szerintem nem volt karizmatikus az istentisztelet, de eléggé abba hajlott.
Örültem, amikor vége lett az egésznek. Utána gyorsan fellestem az emeletre a nagy-nagy fiatalokhoz, ahol éppen a záró ima zajlott. Na, ez már tetszett, értettem is dolgokat belőle, a lelkész nyugodt és szimpatikus volt, sokkal közelebb állt hozzám az egész stílus. Úgyhogy teljes bizonyossággal elhatároztam, hogy a nemzetközi istentisztelet nem nekem való, legközelebb a nagy-nagy verziót próbálom ki, mert lehet, hogy egy kukkot se fogok érteni még az elején az Igéből, de legalább tisztább, ami ott folyik. Akkor még nem tudtam, hogy életem leginkább vígjátéksorozatba illő jelenetei fognak majd megtörténni velem a következő vasárnapon, az őszközépünnepen.
