Volt szerencsém tavaly nyáron a Szabadság Földjét elég jól bejárni, és akkor igencsak átértékelődött bennem az a fogalom, hogy távolság. Magyarország hirtelen kis faluvá vált, ahol minden egy köpésre található egymástól. Nagy-nagy ország azonban kicsivel nagyobb a Szabadság Földjénél, úgyhogy a távolságérzékelésem (nem jut az eszembe erre jó szó) mégjobban kénytelen volt kitágulni. Már eleve a város gigantikus mérete is ezt segítette elő.
Az őszi kis utazásom csak a keleti szomszéd tartományba vezetett, nagy-nagy mértékkel igen kis távolságot tettem meg, mégis végtelen hosszúságú volt a közlekedés. A majdnem büszke várost közvetlenül nem köti össze vasút a Sárga Hegyekkel, van viszont távolsági buszjárat. Éjszakai járattal mentem, de az éjszakai üres autópályán száguldó busznak az út megtétele így is 10 és fél órába telt. Ami meg külön öröm volt a hosszú buszútban, hogy életemben először láttam csodabuszt! Ugyebár a távolsági vonatozás elengedhetetlen része a fekvőhely, ez így van Európában is, de az igencsak meglepett, amikor fekvőhelyes buszra szálltam fel! De hát nagy-nagy országban minden megtörténhet. Emeletes ágyak voltak három sorban, egy-egy sor az ablak mellett, egy meg középen, két szűk folyosóval elválasztva az ágyakat. A cipők levétele szigorúan kötelező már a vezető előtt, aki ad egy zacskót, amibe bele lehet azt tenni. Úgyhogy életemben először fekve buszoztam, így valami félálomszerűségben el lehetett tölteni azt az éjszakai tíz órácskát. Néha amúgy igen rossz minőségű utakon száguldott a busz, ami fekve különösen kényelmetlen volt, az ember kapaszkodik, hogy le ne repüljön az ágyról. Istennek hála összeismerkedtem ott két nagy-nagy emberrel, akik szintén a Sárga Hegyet mentek megmászni, így szóltak az éjszaka közepén, hogy mikor kell leszállnom. Különben máshol kötöttem volna ki.
A buszozás viszont drága mulatság a vándornak, így önérzetesen elhatároztam, hogy visszafele vonattal fogok menni, mégha be kell járnom miatta az egész Békés Keleti Vidék tartományát is. Legalább világot látok, úgysem akartam olyan gyorsan hazaérni, a Sárga Hegyek vidékét meg már elég jól bejártam. Úgyhogy nagy elszántsággal vettem egy éjszakai vonatjegyet a tartományi fővárosba, a Fei-folyók Találkozásának Városába, természetesen direkt a legkeményebb osztályra. Ki akartam már nagyon próbálni, hogy milyen is az a híres 硬座, azaz hardseat. Na jó, nem ez a legolcsóbb vonatjegy, van az állóhely is, de ezt nem akartam kipróbálni éjjel nyolc órán át. Nappal még talán elmegy pár órára, mert akkor van mit nézni az ablakon át.
Az éjjeli hardseates vonatozás egy furcsa álomhoz hasonló. Amúgy mindenkinek ajánlom, mert jó móka, meg sokat tapasztal a vándor közben. A székek nem olyan kemények, sima átlagos MÁV-minőség, csak kicsit sűrűbben vannak elhelyezve az ülőhelyek, na meg rajtuk az emberek is. Lábat kinyújtani nagyon nem lehet. Mivel éjjel mentünk, ezért a kocsi ülőhelyhez jutott utasai kollektívan aludni próbáltak, és ez a tény tette az utazást egy furcsa álomhoz hasonlóvá. Azért egy kemény ülésen üldögélve rengeteg nagy-nagy ember között nem lehet olyan mély álomba eljutni, ellenben el lehet jutni egy furcsa bóbiskolásos szintre, és ezt fenn lehet tartani öt-hat órán át, kipróbálva közben minden lehetséges pózt, hogy minél kényelmesebb legyen. A szembeülések között a MÁV-szerelvényekhez hasonlóan van egy picike asztalka is. Erre hajtottuk rá a fejünket négyen, habár a legszélen ülőnek (aki én voltam) ez egy elég féloldalas pózt jelentett, sokszor épp hogy odafért a fejem, vagy meg kellett várni, amíg a mellettem, az asztalhoz közelebb ülő véletlenül felemelte a fejét kis időre, és akkor gyorsan odatámadtam az enyémmel a felszabaduló helyre.
Egy ilyen furcsa félálomban el tudott telni a vonatút. Azért hiányoltam a közelemből egy pulcsit, amit párnának használhattam volna, meg egy szemüvegtokot, amibe biztonságban el tehettem volna a szemüvegem. A nagy batyumból nem kezdtem el előásni ezeket, örültem, hogy a fejem fölött biztonságban voltak. Jó álmosan értem hát végül a célhelyre, s szaladtam is nyomban vonatjegyet venni, most már aztán tényleg vissza a majdnem büszke városba. Reggel hatkor már akkora sorok álltak, hogy az árusítócsarnokból a sorok vége jól kilógott az utcára. Nagyon imádkoztam, hogy legyen még hely a hazafele tartó vonatra. Állami ünnep idején sokszor nem lehet jegyet kapni, és előre nem lehet jegyet venni más városban, csak a kiindulóhelyen. Gondoltam, hogy most vándorhoz méltatlan módon beruházok egy fekvőhelyre, hisz végülis spóroltam az éjszakai vonatozás miatt egy szállást, de csak újabb hardseat jutott, egy újabb félálomszerű éjszakával. Most már azonban jobban felkészültem, elöl párnapulcsival és szemüvegtokkal. Másnap reggel 6-kor vissza is értem új otthonomba, egy óra alatt el is jutottam az egyetemre, ahol a rámrakódott mocsok lesuvickolása után délután 4-ig aludtam.
Még a távolsági utazáshoz tartozik az a fontos tény, hogy ilyenkor a nyugati vándor nem tud megszabadulni a ráakaszkodott lelkes nagy-nagy emberektől. Azért, mert egyszerűen nem tud elszökni előlük. A vonatból kiugrani pedig nem túl szerencsés. Már a váróban öt perc alatt biztos letámadja valaki az embert. A második utazás alatt ráadásul nagyon nyomulós volt a srác, s mind a nagy-nagy nyelve, mind az angolja teljesen érthetetlen. Persze Murphy törvénye szerint a srácnak állóhelye volt, mely azt jelentette, hogy oda állt, ahol én ültem, s fölém hajolva nyomta a dumát. Hála Istennek pár várossal arrébb leszállt.
