A kicsit hosszúra nyúlt útibeszámoló utolsó része következik, Boszorkány-hegy Városáról. Az előző fejezetekből annyit megtudhatott a nagyérdemű, hogy messziről egy rettentő büszke város képét nyújtja az embernek. Később megtudtam, hogy a most látható város igazából már egy tök új város, amit nem oly rég építettek fel feljebb a gonosz Gát miatt. Az eredeti város meg valahol a víz alatt van.
A városban a kis csapatunk kettészakadt, mert páran elmentek megnézni valami szobrot valami hegyen valamelyik folyó túlpartján. Engem és egy útitársamat viszont sokkal jobban izgatott a város felfedezése. Igazából sok mindent nem lehet csinálni egy tök új városban, annyi volt a tervünk, hogy nekiindulunk fölfelé a hegyoldalnak. Bennem már ez is hallatlan örömöt okozott. Budai lakos révén hiányzik a sok felfele való kaptatás. Habár majdnem büszke városban is van pár hegy, de nincsenek rajtuk házak, az utcákon nincs semmi szint. Boszorkány-hegy Városába ritkán jut el külföldi, így megintcsak UFÓ-nak érezhettük magunkat.
Még a folyópartról kinéztük magunknak, hogy van valahol a épületek között magasan egy keresztény templomnak tűnő épület, keressük hát meg azt. Felcaplattunk hát egy végtelen lépcsősoron, meg még több végtelen lépcsősoron, míg végül megtaláltuk az épületet. Egy nagyon szép épület volt, de meglepetésünkre autójavítóműhelytől kezdve varrodáig mindent találtunk benne. Végül a megfelelő ajtón bejutva és kanyargós lépcsősorokon felmászva megtaláltuk az emeleten a templomként funkcionáló helyiségeket. Aztán hirtelen egy ajtó mögül előszaladt egy csomó-csomó gyerek, s körbeállták a két UFÓ-t. Nagyon élvezték, hogy van ott két idegen, lelkesen köszöngettek, körbeálltak, úgy éreztem magam, mintha egy afrikai faluban élelmiszerszállítmányokat osztogatnék. Nem mintha ezt a tevékenységet túl sokszor gyakoroltam volna, de így képzelem el. Felnőttet nem találtunk. Aztán a helyzet kezdett furcsa lenni, így menekülőre fogtuk a dolgot. Pár gyerkőc még egy ideig mögöttünk osont, de aztán leráztuk őket.
Folytattuk utunkat feljebb a hegyoldalban, mígnem egyszercsak eljutottunk a Boszorkány-hegy Gimnáziumának dicső kapujához. Rögtön nagy lelkesen beléptünk rajta, mert még egyikünk se járt nagy-nagy gimnáziumban. A sulit nem egy nyomasztó szürke épületnek kell elképzelni, hanem a hegyoldalban elszórt csomó új épületnek. Egy idő után kijutottunk a fő udvarba, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt a túlparti hegyoldalakba. Meg is beszéltük, hogy ennél szebb gimnázium nincs kerek e világon, s szörnyű, hogy nem ide jártunk. Útitársam rögtön úgy is döntött, hogy itthagyja a majdnem büszke várost, s beül az iskolapadba. Végül nem lépte meg. Az udvaron három osztály állt katonás rendben, s mind különböző dalokat énekeltek hatalmas hangerővel. A másik osztály éneke nem zavarta őket. Furcsa volt, vicces volt. Később megtudtuk, hogy egy decemberi jeles eseményre gyakorolnak forradalmi dalokat. Mao vezér nevét ki is hallottam.
Éppen indultunk volna tovább a felfedezőutunkra, amikor megjelent két nagy-nagy ember. Az idősebbik az iskola biztonsági főnöke volt. Gondoltuk, mindjárt kipenderítenek minket. Végül a fiatalabbik szép angolsággal tolmácsolta, hogy a biztonsági főnök kibújt a barlangjából, hogy üdvözöljön minket. Nagyon-nagyon örülnek a jelenlétünknek, szabadon menjünk csak bárhová, nyugodtan fényképezgessünk, s jaj de jó, hogy itt vagyunk. Úgyhogy végül a biztonsági főnök engedélyével tovább folytattuk garázdálkodásunkat. Eljutottunk a tantermekig, ahol este 6-kor is javában zajlott az oktatás. Az ajtók nyitva voltak, s a folyosókról ablakon is be lehetett lesni. Mindig jól lelassítottunk az ajtók előtt, hogy észrevegyenek a diákok, nagyon elcsodálkozzanak, néhányan felálljanak, majd jól végezve dolgunkat csendesen tovalibbentünk, jól megzavarva az órát. Így garázdálkodtunk fel-alá a folyosókón, de végül kicsöngettek, s kizúdult minden nagy-nagy diák.
Boszorkány-hegy Városa nagyon a szívemhez nőtt az alatt a fél nap alatt. Igazából nem tudom miért. Tetszett, hogy hegyre épült, s minden pontján fantasztikus kilátás nyílt az alant folyó nagy-nagy folyamra, s a szurdokokra. Tetszett, hogy nem egy megszokott többmilliós gigaváros, hanem egy csendes, párszázezres kisváros, tele nyugodt, barátságos emberekkel. Tetszett az egész hangulata, jó volt garázdálkodni templomban, gimnáziumban, beszélgetni helyiekkel, jó móka volt, teljesen más, mint a majdnem büszke gigaváros.
Képek itt.
Ezennel véget ért az újabb útibeszámoló. Most sok ideig unalmasabb hetek közelegnek, nem lesz sok lehetőség a szökésre. Azért van még pár tervem hétvégékre...
