Figyelem, hosszú merengős bejegyzés következik, melynek se füle se farka.
Ez az a bejegyzés, aminek a megírása már a legelső héten eszembe jutott. Aztán halogattam a dolgot, hogy milyen béna egy-két hónap után azon siránkozni, hogy mi hiányzik, de most már eltelt annyi idő, hogy becsülettel bekerüljön a krónikába ez a kis fejezet.
Persze ez nem úgy volt, hogy első héten kitaláltam, hogy mi hiányzik, s most azt írom le. Nem, hisz ez a lista folyamatosan változik. Változik az alapján, hogy az ember mihez szokik hozzá, mit tud helyettesíteni, minek érzi az idő elteltével egyre jobban a hiányát, s változik az ember lelkiállapota szerint is. Nagy listát nem állítottam fel, és nincs is nagyon rangsor, ezek azok a dolgok, amik így ma este az eszembe jutottak.
Család és barátok: azért mégiscsak ez az a tényező, ami innen a legjobban hiányzik, s amit nagy-nagy országban elég nehéz pótolni. Családot itt még nem alapítottam (máshol se), és az ottoni magyar kis barátaimat nehéz helyettesíteni. Mivel nagycsaládban nőttem fel, s otthon nagycsaládban élek, ezért megszoktam, hogy mindig van egy rakás ember körülöttem. Ember itt is van, annyira nem is kevés, mind a kollégiumban, mind az országban, de ez teljesen más. Aztán persze ezeknek a tényezőknek a hiánya is hullámzik, sokszor egyáltalán nem hiányzanak, de sokszor nagyon. A család például akkor, amikor az ember betegen döglődik, az otthoni barátok akkor, amikor az ember nem tud mit kezdeni magával töméntelen szabadidejében.
Budapest: Szánom-bánom, de a Budapest-identitásom sokszor sokkal nagyobb, mint a magyar-identitásom. Sok helyen jártam, rengeteg városban, de Budapestnél szebbel és változatosabbal még nem találkoztam. Sokan utálják, de ez csak azért van, mert nem járnak nyitott szemmel. Járkálni a sötét, szűk pesti utcákon, elsétálni a Vörösmarty-térre, végigvonulni a Duna-parton, kerülgetni a kordonokat-gödröket-pallókat, lenézni a Gellért-hegyről amikor lemegy a Nap, irodamunkába menni birkanyájak közt, miközben fölöttem ragadozó madarak vadásznak, ilyen csak Budapesten van. Budapesten szinte bármerre fordul az ember, lát valami szépet. Majdnem büszke városban ez elég nehéz. Vannak szép részei, de elég nehéz megtalálni őket. Ez a világnak egy kaotikus betontengere ötször nagyobb méretben, mint Budapest, és csak az menti meg a szépség után vágyódó lelkem, hogy az egzotikumra, kalandra és egyéb mókára is vágyik, és abból itt bőven kap. Amíg nem büszke, addig boldogan eléldegélek itt!
Európa: Amikor másik kontinensen vagyok, akkor sokkal jobban előkerül az európai identitásom, csak másodlagossá válik, hogy a kontinensnek mégiscsak melyik szegletéből jöttem. Európa remek kis helye a világnak, ahol kismillió nép él egymás hegyén hátán mindenféle furcsa nyelvvel változatos tájakon. Aztán Magyarország különösen jó helyen helyezkedik el, ha az embernek olyanja van, akkor pár óra alatt lestoppolhat pálmafás tengerpartra, pár óra alatt eljuthat mogorva osztrákok közé, megmászhat hófedte hegycsúcsokat, vagy eljuthat cirillbetűs posztszovjet csodavilágokba. Ez a "sok nép egy helyen jólétben"-feeling hiányzik. És ami még hiányzik, és ezt nehezen fogom tudni elmagyarázni, az egyfajta európai infrastrukrúraféleség. És nem az, hogy van csatorna, fűtés, áram, tiszták az utak stb, ezek itt is vannak (tiszta út azért kevés). Ha az ember eljut másik kontinensre, akkor észreveheti (vagy csak énnekem tűnik fel), hogy ha megy az úton, akkor bizonyos szinten minden ugyanolyan, de valahogy mégis más. Teljesen mások a KRESZ-táblák, másfajta az útpadka, máshogy néz ki az útmenti siló, másból építkeznek, mások a rendszámtáblák, egyszerűen hasonló, de mégis minden tök más. És bizonyos szinten persze már az is más, ha az ember átmegy Ausztriába, de mégicsak van valami közös európai ilyenség, annyira nem különböző, mint amikor az ember átmegy egy másfajta kultúrkörbe, másik kontinensre. És ez az ilyenség nagy-nagy országban meg szintén teljesen más, máshogy néz ki egy földút, máshogy néz ki egy autópályakapu, más egy útpadka, másfajta a fű, máshogy néz ki egy építkezés állványzata, máshogy néznek ki a tereken lámpák, minden van, csak kicsit máshogy, olyan nagy-nagy-szerűen.
Magyarország: Igazából nagyon nem hiányzik, de néha mégis. Egyszer beszéltnyelvórán be kellett mutatnom kis hazámat, és készülés közben eléggé elkezdett hiányozni, s rájöttem, hogy mi mégiscsak milyen kis 厉害 nemzet vagyunk. Persze igazából semmivel sem vagyunk 厉害-abbak semelyik népnél sem, de azért néha az embernek mégiscsak kell valamivel legyezgetnie az önérzetét. Most úgy érzem, hogy amikor majd haza fogok menni, olyan lesz, mintha mindenki rokonom és közeli ismerősöm lenne, végülis olyan kevés ember egy akkora helyen, nagy-nagy falunyi méretű fővárossal, idilli békének tűnik. Itt átértékelődnek bizonyos dolgok, s innen Magyarország egy nagy családnak tűnik, akik megvédték magukat ott Európa közepén, s nagy boldogságban élik nyugodt hétköznapjaikat. Persze ez nem így van, mert a kis népem van annyira bolond, hogy sose legyen boldog, de most messze vagyok, s messziről az ember mindent könnyebben idealizál. Jó kis nép tagjának lenni, jó hogy van saját országunk, s jó tudni, hogy egyszer majd még hazamegyek.
Kaják: Meglepő módon egyáltalán nem hiányzanak a magyar vagy európai ételek. Ahogy már a korábbi bejegyzésemben írtam, szinte mindenre lehet találni helyettesítőt, amire meg nem találtam, annak meg egyszerűen elfelejtettem az ízét. Például nem tudom felidézni, milyen egy jó olaszos pizza íze, ezért nem is hiányzik. Elhomályosult szinte minden otthoni étel íze, s remekül összebarátkoztam az itteniekkel. Ez persze nem jelenti azt, hogy majd nyáron hazaérve nem fogok tíz kilót hízni, boldogan fogom rávetni magam mindenre, amint megérzem az illatát.
Otthoni élet: Otthon teljesen más életmódot éltem, az élet nem volt más, mint tanulás-tanulás-tanulás-alvás-kalandozás. Itt a dolgok leredukálódtak tanulás-alvás-kalandozásra. Itt hawaii van, de egy évnél többet nem szeretnék belőle. Minél nagyobb hawaii van, az ember annál jobban elengedi magát, s annál kevesebb értelmeset csinál. (Persze kérdés, hogy értelmes dolog-e reggeltől estig tanulni, majd később reggeltől estig dolgozni, majd aztán meggyötörten-szenilisen elhalálozni, de az élet ilyen jellegű nagy kérdései nem ide tartoznak.) A lényeg az, hogy pont tegnap beszéltük a magyar leánnyal, hogy eltelt egy szemeszternyi idő, de igazából még szinte semmi értelmeset sem csináltunk. Mikor kijöttem ide, boldogan elhatároztam, hogy szuper, 150%-os életet fogok élni, minden nagy-nagy ember barátja leszek, reggeltől estig nagy-nagy nyelvet tanulok, amikor meg nem, akkor elkezdem írni a közgázos diplomamunkámat, mellette hindít és szanszkritot fordítok, megtanulok profin ping-pongozni stbstb. Persze ez nem így történt. A nagy-nagy nyelvet nem hanyagolom, de tanulhatnám sokkal lelkesebben, nem barátkoztam össze minden nagy-nagy emberrel, ugyanolyan introvertált maradtam, kétnapos küzdelem, mire ráveszem magam, hogy egy féloldalnyi hindít lefordítsak, a diplomamunkámat és a szanszkritot meg halasztgatom, hogy "áhh, rengeteg idő van még arra." Rengeteg dolog nem hiányzik az otthoni hülye életmódomból, de agyi és fizikai kapacitásaim teljes kihasználása hiányzik. És kérdezheti az ember, hogy akkor meg miért nem használom ki? Mert senki sem kényszerít rá. Otthon körbebástyáztam magam egy rakás dologgal, melyek rákényszerítettek a 150%-os teljesítményre, de itt ezek nem léteznek. Itt becsületesen teljesítem az itteni kötelességeimet, de ez az otthonihoz képest olyan röhejesen kevés, hogy igencsak gyenge lángon égek-élek. Úgyhogy néha hiányzik a gyilkos otthoni rohanás, idegbeteg, stresszes élet, de önként nem tudom rávenni magam, hogy itt magamnak kialakítsam ezt. Otthon majd úgyis automatikusan vissza fogok csöppenni bele, csak félek, hogy közben elgyengültem.
Na jó, merengésemet befejezem. A lényeg, hogy nincs honvágyam, remekül eléldegélek itt, nem sok dolog hiányzik, de persze majd jó lesz egyszer hazacsöppenni, és 勉强 folytatni ott, ahol abbahagytam tavaly júniusban. Aztán az meg nyári merengés lesz, hogy szerintem mit fogok nagy-nagy országból hiányolni, ha majd hazaértem. Az aztán hosszú lista lesz...
