Múlt héten befejeződtek a félév végi vizsgák (mindegyiken sikeresen átjutottam), kitört az egyhónapos téliszünet. A városra szürke nyák és nyomasztó idő ereszkedett, meg mit rohadjon az ember ott egy hónapig csinálva a nagy semmit (habár tanulhatnék is...), így természetes volt, hogy elszökjek. Délre. Útipajtit nem találtam négy hónap alatt se. Akivel mennék, az vagy marad a városban, vagy északra megy, s van, akivel nem utaznék együtt. Úgyhogy újra az egyedül való utazás furcsa élménye következik, mely semmivel sem kalandmentesebb, mint mással, másokkal, egyszerűen csak nem nevet az ember annyit. Viszont oda megy, s abba az utcába kanyarodik be, amelyikbe akar. A szegény krónikaolvasók meg szenvedhetnek, hisz az élményeimet valakivel meg kell osztanom, s e krónikánál semmi sem megfelelőbb ennél.

 

Az, hogy hová tartok, és hogy meddig tart a kaland, igazából számomra is teljes homályban van. Na jó, igazából kinéztem már magamnak pár területet, ahová mindenképpen szeretnék eljutni. A kötelezően megtekintendő csodákat most kihagyom, arra lesz még alkalmam áprilisban és nyáron. Most faluturizmus, természetjárás, ismerkedés a helyi emberekkel szerepel a terveim között.

 

A terv végrehajtásának első lépéseként kábé ráböktem a térképre, hogy hova kell először eljutnom. Na jó, annál tudatosabban ment a dolog. Tudtam, hogy valahová Délre, a melegbe, valamelyik olyan tartományba, amelyik szép és sok hegy van benne, és ahová nem fogok még többször visszatérni egy éven belül. Így esett a választásom a Déli Nyugalom városára, mely jó kiindulópontnak bizonyul a továbblépéshez. Egy röpke 19 órás vonatút alatt sikeresen el is jutottam a városba. Állójegyem volt, mert az utolsó pillanatban (azaz két nappal korábban) vettem a jegyet, de azt mondtam, hogy egye fene, ha kaland, akkor kaland. Hála Istennek az adott kocsi kalauza megkönyörült a nagy-nagy ország imázsát a világba szórni tudó külföldin, így nyomban kerített is nekem egy ülőhelyet, melyet féltve őriztem 19 órán át. Ilyenkor úgy tíz percig felbolydul a kocsi, hogy külföldi érkezett, majd megszokják a jelenlétem, s lenyugszanak. A velem szemben ülőkkel azért beszélgettem, de miután nem tudtam túl részletesen bemutatni nekik Magyarország terményeinek és legelőinek jelenlegi helyzetét, rájöttek, hogy nem vagyok túl izgalmas figura. Valahogy, megmagyarázhatatlanul eltelt az a 19 óra is. Aludni csak picinykét tudtam, nagyrészt néztem ki üres tekintettel a fejemből. Amikor már nappal lett, akkor máris izgalmasabbá vált a dolog, akkor már volt mit látni, de igazából tizennégy óra sötétben telt. Teljes békességben szánkáztam át nagy-nagy ország egyik leghíresebb területén, a Cukorsüveghegyek Városán, melyből semmit sem láttam, mert a Nap még nem kelt fel. Úgyis megyek még oda párszor, most úgysem a legalkalmasabb az időjárás, mert legyen bármennyire is délen, mégiscsak január van. Azért kárpótlódtam (ilyen ige nincs, ugye?), mert ebben a tartományban van egy rakás cukorsüveghegy-vidék (szakszóval karsztvidék, de az béna), s át is ment a vonat páron. Én magamban ámuldoztam a fantasztikus tájon, a nagy-nagy emberek meg teljes közömbösséggel szemlélték a világ ezen csodálatos részét.

 

A Déli Nyugalom városa nem valami híres. Ez a tartományi székhely, de a maga hatmilliós lakosságával kis törpike a többi nagy-nagy városhoz képest. Amúgy remek hely, habár semmi különösebb látványosság nem található benne. De tiszta, modern, fejlett, nyugodt, kedvesek és segítőkészek az emberek, teljesen más világ ez, mint odafönt a majdnem büszke város és környéke. Ez itt nem is nagy-nagy ország. A tartományt és a várost legnagyobbrészt a zhuang (ejtsd: dzsuáng) nevű kisebbség lakja, akiknek a létezése korábban nem tudatosult bennem. Pedig mint megtudtam, ők a legnagyobb kisebbsége az országnak, csak valahogy nem lázonganak annyit, mint a tibetiek és az ujgurok, és nem állították kirakatba őket, mint a miaókat. Megkapták a tartományt maguknak autonóm területként, és ezzel meg is vannak. Néha lát az ember az utcán zhuang nyelvű feliratot, amivel nem tudok semmit sem kezdeni, pedig latin betűket használnak. Az utcákon zhuang motívumokkal díszített lámpaoszlopok pompáznak, és mindenhol kis táblácskák és emlékművek láthatóak, hogy 50 éve jött létre a tartomány. A zhuang mellett meg láthatóak vietnami feliratok is, mert itt van a határ egy köpésre.

 

De a városban a legjobb mégis a növényzet! Aki ismer, tudja, hogy elborult pálmafabolond vagyok, és itt kapok belőle egy rakással. Majdnem büszke városban is van, de csak egyetlen satnyább fajta, aminek azért örülök, de nem elég. Végre eljutottam egy trópusi nagyvárosba, igazi Miami. Nem mintha jártam volna Miamiban, de valahogy így képzelem, csak tengerpart nélkül. Mindenhol hatalmas pálmasorok, minden utcasarkon pálmaligetek, még az autós felüljárók alatt is. Rengeteg a virág, minden csodás zöld, gyönyörű a hely. Ja, és újabb kedvenc növényt találtam a pálmafáim mellett, a mocsárfákat. Gőzöm sincs, milyen fák, de valahogy mocsarak és esőerdei folyók fölé képzelem. Sima fák, de hosszú bigyók lógnak le az ágaikról, mint egy szakáll, melyek később összeállnak gyökérzetté, s befúródnak a földbe. Mindegy, ezt magyarázhatom, majd ha lesz rá lehetőségem, akkor teszek fel képeket.

 

Szállást a Couchsurfing áldott segítségével szereztem. Viszont a vendéglátóm nem is itt lakik, egy teljesen új, szuper lakást átenged az őrült nyugati turistáknak. Találkoztam vele öt percig a pályaudvaron, ellátott instrukciókkal, hogy hova menjek, hogy jussak be, meg majd jönnek hamarosan újabb külföldiek, jó lenne ha fel tudnám őket venni, mert neki dolgoznia kell, s ennyi is volt az eddigi személyes kapcsolatunk. Tegnap teljesen egyedül éldegéltem a lakásban, ma hajnalban jött két szétesett svéd srác, és délután felvettem egy szabad leányt, aki Vietnám fele tart.