Folytatom a történetet ott, ahol abbamaradt.
Első vacsorámat sikeresen túléltem. Persze én ültem a főhelyen (nem tudom, hol a főhely a kerek asztalnál, de állítólag ott ültem), s meglepő módon teljesen ehető, sőt, finom kajákat készített az anyuka és a nagymama. Ezek mindig félelmeim, étteremben mennyei kajákat készítenek, az utcán is tök jókat árulnak, de otthon mindenféle furcsaságot megesznek, amit találnak. Habár igaz, étteremben is könnyen belefut az ember olyanban, amit nyugati nemigen eszik meg. A fő különbség az, hogy a nagy-nagyok az állatok minden testrészét jóízűen elfogyasztják, mi meg nem. Odáig igen hamar eljutottam, hogy a rágható részeket én is jóízűen megeszem, legyen az bél, gyomor, vagy egyéb számomra ismeretlen része szegény néhai marhának vagy csirkének. De egy disznólábbal, csirkelábbal vagy kacsacsőrrel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Első vacsorámon csak egyetlen állatfurcsaság volt, de mivel a rágható kategóriába tartozott, ezért semmi különösebb problémát nem okozott. Amúgy nem tudom, hogy milyen állatnak milyen testrésze volt. Ellenben a vacsorán részt vett a második legnagyobb főellenségem, a hal. Én halbolond vagyok, iszonyat szeretek minden halat, de ebben az országban tartózkodom tőlük. Azért, mert pálcikával eszik. Kap az ember egy egész sült halat bőröstül-szálkástul, s két pálcikával kell elbánnia vele. Hát én nem tudok. Ha sikerül hatalmas küzdelmek árán kiszakítanom a pálcikák segítségével egy kis darabot a halból, még mindig ott vannak a szálkák, amit pálcikával nagyon nem lehet elválasztani az ehető részektől. 麻烦. A vacsora másik kihívása a sör volt. Kis pici poharat kaptam, olyat, amilyenből a fehér italt, a helyi pálinkaszerűséget isszák, s ebbe kaptam kis sört. Amikor a háziúr inni akart, akkor koccintott velem, s egyszerre felhúztuk. Majd újratöltötte, s két perccel később újra koccintottunk. Majd újratöltötte… Ily módon hát igen hamar jókedvre derültem. Hála istennek a sörkészlet is véges volt, meg aztán bevallottam, hogy ha többet iszom, akkor 喝醉了, így aztán megkegyelmeztek nekem. Részegnek lenni jó, de nem idegenek között, ahol általad ítélik majd meg a külföldieket. Mindenesetre azt elmagyaráztam a háziúrnak, hogy Magyarország nem Afrikában van, hanem Európában, s onnan lehet könnyen megjegyezni a dolgot, hogy Afrikában feketék, Európában meg fehérek élnek. Erre ő megkérdezte, hogy ők sárgának számítanak? Mondtam, hogy igen. Nem tudom, hogy ez degradálónak számít, vagy sem, szerintem nem, de azért egy kicsit féltem a reakciójától. Hála Istennek semmi különösebb izgalmat nem láttam rajta, úgyhogy megnyugodtam, nem gázoltam bele senkinek se az önérzetébe.
A faluban összesen három napot töltöttem. Elmotoroztattak a közeli porfészekbe, ahol megnéztük a családfő egyik építkezését. A földjein kívül mindenféle építkezésből él. Simán mászkálhattunk az épülő építményben, felmásztunk a tetőre is. Nem hinném, hogy túl sok EU-s előírásnak megfelelt volna az épület,egyáltalán nem lep meg, hogy annyian haltak meg tavaly a sichuani földrengésben. Majd elmotoroztattak megmutatni a hegyvidék szebb részeit.
Kora délután meg elmentünk valamelyik rokonhoz ebédelni. Két asszony sündörgött a konyhában, s vagy két órán át hozták folyamatosan az újabb és újabb ételeket. És mind remek volt. Csak a végén hozták a marhacsontokat, úgyhogy akkor már hivatkozhattam arra, hogy ennyi elég volt. Voltunk férfiak kilencen, ami újabb végtelen koccintássorozatot jelentett. Hála Istennek megint csak sörrel. Ugyebár mindenkivel kell koccintani, de az az udvarias, ha mindenkivel kétszer. XY koccint veled, eszik egy falatot, s utána újra koccint veled. Az étkezés vége felé meg pajtásom figyelmeztetett, hogy nekem is mindenkit vissza kell koccintanom. Engedélyt kaptam, hogy csak egyszer. Délutánra már mindenki kellően ittas volt, aztán motoroztunk tovább a hegyi utakon a kisvárosba. Ott eltöltöttem pár órát pajtásom angoltanáránál (aki nemigen mert megszólalni angolul), majd elvonultunk egy étterembe, ahol egy másik férfitársasággal kellett a szokásos hercehurcát végigjárni, és persze rengeteget enni. Épp hogy csak kijózanodtam, máris újra kellett innom, ami kegyetlen kínzásnak tetszett. Engedélyt kértem, hogy miniatűr pohárkából koccinthassak, de bizonyos embereknél kötelező volt nagyobb mennyiséggel játszani, csak hogy megadjam a tiszteletet.
A negyedik nap reggel fél 6-kor keltettek, hogy azonnal indulunk vissza a közeli kisvárosba. Ott aztán elváltam pajtásomtól, mert neki még a dinótojáshoz kellett vennie valami jó dobozt. Úgyhogy onnan egyedül buszoztam vissza a Tíz Gát Városába, reggel 10-re már ott voltam. Sikerült kicserélnem a korábban már megvett délutánra szóló jegyem, s lassan visszavonatoztam a majdnem büszke városba. Igencsak lassan, több mint nyolc órát tartott. És most valami kivételes alkalomból nem ünnepnap utaztam, így volt ülőhelyem, s nem állt száz állóhelyes ember a kocsiban, teljes béke és boldogság volt. Amikor nem tömik tele a vonatot emberekkel, akkor a legalsó osztály még mindig sokkal színvonalasabb, mint egy átlag MÁV.
Iszonyat hálás vagyok az ilyesmi alkalmakért, amikor meghívnak magukhoz nagy-nagyok, mert ilyen helyzetekben tanul az ember a legtöbbet erről az országról, az emberekről, a mindennapi szokásokról.
Egy rakás szokásos hegyes kép itt.
