Akartam már írni, hogy milyen keserves is dolog krónikát írni, hogy becsüljétek meg szerény próbálkozásomat, hogy ezentúl minden bejegyzés után írjatok ezer "köszönöm" kommentet stb. Úgyhogy most, a jubileumi bejegyzést ennek szentelem.
Miért is írom e krónikát? Igazából magam miatt. Egyrészt azért, hogy a rokonok, barátok, ismerősök ne nyaggassanak mindig ugyanazokkal a kérdésekkel. Elég egyszer leírni mindent egy helyre, akit érdekel sorsom, az olvassa, akit nem, az nem. Viszont ennek az az ára, hogy hazatérésem után aki olyat kérdez, amiről írtam itt már egyszer, annak nem válaszolok, megsértődök, elirányítom erre az oldalra, hogy tessék újra elolvasni, és megszakítok vele minden kapcsolatot. Ezt vegye mindenki komolyan. Még van majdnem két hónap memorizálási idő. (Olyat idiótaságokat meg senki se merészeljen kérdezni, hogy "Milyen volt?" "Hogy érezted magad?")
De a krónika legfőbb célja az, hogy kiírjam magamból az élményeimet, gondolataimat. Itt nincs az ég világon senki, akivel megoszthatnám ezeket, ezért kellett valami médiumot találnom, hogy ne robbanjak fel. Aki ismer, az tudja, hogy szeretek pofázni, minden számomra rendkívül érdekesnek tűnő dolgot rettentő unalmasan elmesélni (lehetőleg többször is). És mivel itt irgalmatlan mennyiségű élmény, kaland, benyomás ér, ezért ezeket valahogy ki kell adnom magamból. Hát ezért született a majdnem büszke város krónikája.
Megpróbáltam úgy írni, hogy a bejegyzések legnagyobb része ne a "léptem egyet léptem kettőt" kategóriába tartozzon, egyrészt mert roppant unalmas, másrészt meg azok a saját kis dolgaim, ilyeneket nem osztok meg. Persze az úti bejegyzéseknél ezt nem tudtam ezt elkerülni, meg még kapnak a kitartó olvasók egy rakást ebből a nyári vándorút miatt.
Amit nem tudok, hogy hogy tudnak az emberek hosszú távon blogot írni az életükről? Vagy rendkívül exhibicionistáknak kell lenniük, vagy rettentő sok idejük kell, hogy legyen. A legnehezebb az idő faktor. Nagyon sok időbe telik egy bejegyzés megírása. Úgy szoktam bejegyzést írni, hogy van egy témám, címem, amiről írni szeretnék, amit szívesen megosztok a nagyvilággal (oké, na, azzal a pár emberrel), de a gondolataimat igazából csak a bejegyzés írása közben rendezem. Emiatt viszont igencsak lassan születnek a mondatok, bejegyzések, sokszor átírok részeket, de volt már olyan is, hogy teljesen át kellett írnom egy bejegyzést, mert egyik napról a másikra megváltoztak a körülmények. Úgyhogy bejegyzést írni nehéz, nem jó, és mindig nagy öröm, amikor befejezem, s kis lektorálás után publikálom.
Nagyon sokan bele szoktak kezdeni blog írásába, de aztán szép lassan felhagynak vele. Teljes mértékben meg tudom őket érteni. Rengeteg időt elvesz, sok idő a gondolatokat rendezni, pár hét, pár hónap után könnyedén beleun, belefárad az ember, s sokszor eszébe se jut, hogy miről írhatna. Nekem egy pillanatig se fordult meg a fejemben, hogy abbahagyjam, eldöntöttem, hogy ha elkezdem írni, akkor kitartok, amíg a végéhez nem ér életemnek ez a szakasza. Egyrészt az olvasók miatt, nem akartam cserenhagyni őket (ohhh), másrészt meg a kikellmagambólírniagondolataimat faktor miatt. Meg eleve olyan ember vagyok, hogy ha valamit nagy elhatározással elkezdek, akkor ha törik, ha szakad, be is fejezem, mert különben nem tudnék elszámolni magammal. (Ez az egyetlen oka, hogy még indológiára járok.) Ahogy elnézem, igazából sikerült is tartanom magam a dologhoz. Az elején persze még rengeteg élmény volt, meg azért lelkesebb is voltam krónikaírás terén, ezért gyakran születtek az új bejegyzések, később aztán le kellett lassítanom azzal a szent elhatározással, hogy ha törik, ha szakad, azért összehozok heti két bejegyzést.
Már szeptemberben megijedtem, hogy hamarosan ki fogok fogyni a témákból, amiről írni tudok. Sokszor jártomban-keltemben jutottak eszembe dolgok, megláttam valami érdekeset, ami érdekelhet másokat, épp eszembe jutott valami stb. Így született meg végül a kis papírfecnim, melyre rögtön feljegyeztem az ötletemi. A papírfecni azóta is létezik, s elmondhatom, hogy betöltötte funkcióját. A legtöbb ötletemet nélküle nyomban elfelejtettem volna. A papírfecnin viszont gyűltek a témák, s amikor nem jutott eszembe semmi konkrét, nagy dolog, amiről 专门 írni szerettem volna, akkor előkaptam, s válogattam. Például valamelyik ötletből csak fél évvel később született meg a bejegyzés.
A majdnem büszke várost egy hét múlva elhagyom, így a papírfecnire nem lesz többet szükségem, utána már a vándorút leírása következik. Pedig még maradt jópár téma. De hazatérésem után a krónika véget fog érni, úgyhogy ezek a témák az örök süllyesztőbe kerülnek. Ezekről majd kérdezhettek. Például írtam volna az itteni árszínvonalról, a helyi divatról, hogy hogyan telik el egy napom, vagy hogy mi a bajom a nagy-nagy popzenével. Hát, ezekre már nem kerül sor az elkövetkező egy hétben.
Krónikát írni nehéz, nagyon nehéz, lassú, hosszadalmas, és igazából gőzöm sincs, hogy hogy sikerült összehoznom száz bejegyzést. De sikerült. Persze még nem ért véget, hisz még milliónyi élmény választ el engem a hazatéréstől.
Jaj, gondolom most mindenki megijedt, hogy mi lesz a júniusi klímajelentéssel. Ne aggódjon senki, a klímajelentés nem fog elmaradni!
