Egy majdnem büszke város krónikája

Igazából sokat nem tudok az itteni oktatási rendszerről, inkább csak azt, amit tapasztalok, de az a kevéske említésre érdemes, mert az oktatás mégiscsak fontos része egy adott társadalomnak. Mint az egészségügy… De ilyen irányú kalandomról már írtam az ősidőkben.

Itt is óvodával kezdődik egy gyerek formálása és tönkretétele a társadalom kívánalmai szerint. Óvoda van mindenfelé, de igazából nem tudom, hogy alanyi jogon jár-e a robotoló családoknak, vagy kemény pénzeket kell perkálni. Én az utóbbira tippelek. Gyerek van bőven. Utána kezdődik az iskola, mely összesen itt is tizenkét évig tart. Az elemi hat évből áll, ezután következik egy középső lépcső, mely három év. Ez az első kilenc év ingyenes, mindenkinek jár, sőt, kötelező. Az utolsó három évért viszont már fizetni kell, s előtte felvételi is van.

A nagy-nagy nép rendkívül büszke matematikaoktatási csúcsteljesítményére. Amiben van igazság, állítólag egy itteni matekfelvételi már sokadéves tananyag egy otthoni matekszakon. Arra nagyon büszkék, hogy mennyire jól tudnak fejben számolni, mert tilos számológépet használni. És mintha múltkor az egyik tanárom mintha azt mondta volna, hogy papíron is tilos számolni, végül is az is teljesen mechanikus dolog. A nagy-nagy nebulóknak mindent fejben kell kiszámolni. Ezért aztán matekból pengék, s a nemzetközi mezőnyben élen járnak. Amúgy tényleg gyorsan számolnak. Főleg, ha pénzről van szó!

Ellenben az oktatási módszer jó diktatúrához méltóan itt is csak a magolásból áll. Egy gondolkodó nép senkinek se kell. Mert amúgy a nagy-nagy embereknek megvan ám a magukhoz való eszük, egyáltalán nem buták ám, sunyik, ravaszak, sosem szabad bízni bennük, nem véletlenül ők irányítják a fél világ kiskereskedelmét. Ha értelmes oktatásban részesítenék őket, igen zseni kis társadalommá válnának. De diktatúrában nem kellenek önállóan gondolkodó emberek, ezért el kell venni a gondolkodás képességét. A tanulás tehát magolásból áll. Nem kell érteni, csak vissza kell tudni mondani. Amúgy nem tudom, hogy mikkel tömik az iskolások fejét, itt is vannak drága elit iskolák, s hegyi falvakban kis omladozó épületekben működő összevont osztályok.

A nyelvoktatásra egyre inkább próbálnak nagy hangsúlyt helyezni, de a dolog már ott el van szúrva, hogy ezt is magolósan próbálják tanítani. Emiatt nem tudnak a szegény nagy-nagy ifjak önállóan mondatokat alkotni. Ha meg véletlenül sikerül, akkor is furcsa, írott nyelvi szavakkal dobálóznak. Mert amúgy az írott szöveget elég jól értik. A fő gond az, hogy nincsenek jó nyelvtanárok. Ilyen tyúk-tojás probléma. Amíg nincsenek jó angolt tudó nyelvtanárok, addig nem lesznek jól beszélő diákok sem, s így nem lesznek jól tudó angoltanárok sem. Ez a kérdés szerintem sosem fog megoldódni. Úgyhogy semmi angolt nem beszélő angoltanárokat küldenek ki tanítani, legyen az falu, vagy városi egyetem. (Volt alkalmam egyszer egy helyi egyetemen angolt tanítani, ezt az élményemet majd később részletesebben is leírom.) Persze próbálkoznak a Szabadság Földjéről importálni kalandvágyó emberkéket, akiknek nem szükséges semmi tanári képesítés, csak annyi, hogy az anyanyelvük az angol. Kapnak szállást, ellátást, mindent, s még rakás pénzt is, úgyhogy arany életük van. Találkoztam már jópár angolt tanító szabaddal, ők mindenhol megtalálhatóak.  És furcsák. Persze, mert szabadok. De nem csak ezért, hanem azért is, mert ki az a negyvenéves nő, aki csak úgy otthagy csapot-papot, s elszegődik a világ túlsó végére angolt tanítani? Persze, kalandvágyó, de biztos nem köti semmi az otthonához, ha ilyet meglép, biztos nem szereti senki, furcsa ember. Persze ez csak az én kombinálásom, végül is én is otthon hagytam mindent, s idepottyantottam magam. De tudván, hogy csak egy év, s majd folytatom. (Habár ismerve magamat simán otthon hagyok majd harmincévesen csapot-papot, mivel meguntam nagy-nagy országot és a gonosz üzleti világot, s elszegődök epret szedni Új-Zélandra.)

Az oskola után eldöntheti a városi gyerek, hogy ha lány, akkor beáll eladónőnek, ha fiú, elszegődik fodrásznak, vagy esetleg továbbtanul. Egyetem, főiskola van egy rakás. Főleg itt, a majdnem büszke városban, a főváros és a Bűnös Kikötő után itt működik a legtöbb felsőoktatási intézmény, szám szerint 104. És minden kampusz akkora, mint három Városliget. Főleg a majdnem büszke városi egyetem, mely itt van a szomszédban (ahh, most találtam egy listát, az ország 10. legjobb egyeteme), ott egész hegyek és erdőségek is vannak. Az én egyetemem a második legnagyobb itten, ez a tanárképző (nyelvoktatásban mindig ezek a legjobbak, s az ország 50. legjobbja, ami a több mint kétezer ilyen intézmény közül annyira nem is rossz), így is húsz percig tart az én tempómban, amíg eljutok a kampusz sarkából a közepébe. A helyi műszaki egyetem fő kampuszának fele meg így néz ki messziről. Persze a városban elszórva vannak mindenféle titkosabb mellékkampuszai is a nagy egyetemeknek. Visszatérve az egyetemi oktatásra, igazából itt is a magolás rendszere él tovább. Reggelente látni padon ülő nagy-nagy legényeket és leányokat, ahogy mondják fel hangosan a bemagolt szöveget. A legtöbbször angolt. Ha meg belekérdez az ember, akkor rögtön elakadnak, azt se tudják, hol vannak, s miről beszéltek. Gondolkodni nem szükséges.

Itt is BA, MA és PhD részekre oszlik a felsőoktatás, de valahogy sokkal hosszabb a dolog. A BA négy év, az MA három év, s a PhD megint három év. Nem túl hatékony. A helyzet hasonló, mint otthon, csak súlyosabb. Itt is hatalmas a tömegképzés, vannak sztárszakok (gazdaság, angol, informatika stb), egy BA-s diplomával semmit sem ér az ember, minden munkahelyre ezren jelentkeznek, jó egyetemekre bekerülni baromi nehéz, mert annyira nagy a túljelentkezés, hisz százmillió diákból tuti nem te leszel benne a tíz legjobban stb. Úgyhogy rohadt nehéz egy itteni diáknak. Robot módon tanulnak éjjel-nappal (mivel a szobák négy-hat-nyolc ágyas kis lyukak, ezért az üres tantermekben tanulnak), s ki tudja, hogy mire viszik. Doktorokból is van egy rakás, mert ha nem találsz munkát, akkor mitvanmittenni alapon tovább tanulnak. Ja és persze a felsőoktatás egyáltalán nem ingyenes. Úgyhogy a földeken dolgozó parasztfiú csak álmodozhat arról, hogy feljebb tud lépni a társadalmi létrán. Ilyen itt a nagy szocializmus. Vagy kommunizmus. Vagy tudomisénmi.

Hálát adok az Úrnak, hogy nem ide születtem. Túl kemény itt az élet. Harcolni kell már kisdiákkortól kezdve, hogy bekerülj egy fizetős helyre, ha elbénáztad, akkor mint szüleid egyetlen reménysége teljes kudarcot vallottál; ha bejutottál, akkor egy nyolcágyas szobában magolhatsz egész álló nap éveken át, végül aztán ha húsz éven át kitartóan harcoltál, s eltapostál mindenkit magad mellett, akkor kaphatsz  egy nyugis dögunalmas hivatali posztot. Persze ehhez is kell egy nagy adag 关系...

Szeretem a szürreális, vicces dolgokat, és most valami hasonlóban volt részem. Igazából az eseménynek semmi különösebb köze sincs a nagy-nagy országhoz, csak annyi, hogy itt történt, rengeteg ilyen van otthon is. Elkerültem valahogy valami „önfejlesztő – sikeres vagyok – el kell fogadnom önmagam” jellegű sületlenségre. Pont tegnap láttam a Donnie Darkó-t (most van sok időm, pótlom be filmes lemaradásaimat), s aki látta, s emlékszik még rá, ott volt valami videós őrület, „szabadulj meg a félelmeidtől, s add át magad a szeretetnek” maszlag. Na, ez is pont ilyen volt.

Most nem írok nagyregényt, mert épp nincs netem, s be kellett kuncsorognom a síkvidéki leány szobájába. Mármint korábban írom a bejegyzést, de időpontom van a leánynál, úgyhogy csak pár percem maradt. És szerdánként mindig megpróbálok alkotni valamit a krónikába, mert ha lassan elmaradoznak a bejegyzések, akkor feladom a krónikát. Krónikát írni nehéz. Nagyon nehéz. De erről majd később még alkotok egy bejegyzést ínségesebb időkre. Hamarosan úgyis ínséges idők következnek, mert lassan kifogyok minden élményből és minden mesélnivalóból, az utóbbi hetek hétköznapjai teljes monotóniában telnek, s nem úgy tűnik, hogy bármi változás állna be a helyzetben májusig. Akkor lesz pár nap szünet, valahova biztos elvándorlok. Úgyhogy lassan elkezdhettek bombázni kérdésekkel, hogy miről írjak. Biztos vagyok benne, hogy senki se mer majd kérdezni. Hazudtoljatok meg. (Húú, szerintem még sose használtam ezt a szót.)

Az internet elég borzasztó az itteni épületben. Tavalyi elődöm szerint neki nagyon gyors volt, de azok még a boldog békeévek voltak. Azóta teljesen feltöltötték a kollégiumot mindenféle néppel (találkoztam élő grenadaival is! azt meg nem is meséltem, hogy láttam már igazi, még élő észak-koreait is!). Valamiért csak limitált számú IP-címmel rendelkezik az épület, így amikor elkezdik a népek használni a netet, szépen lelassul, majd végül teljesen megáll. Az, hogy hol áll meg teljesen, emeletfüggő, az én folyosómon általában este 6 és éjfél között teljesen meghal, hétvégén meg általában fél napokra is megáll. Valamiért az emeletem elveszti a versenyt. A síkvidéki leány szintje jobban tartja magát, ott szinte mindig van net. Úgyhogy a szobámban net általában éjjel kettő és délután 6 óra között van, amikor az ember ugyebár vagy alszik, vagy órán van. Reggel például szokásos rituálém, hogy elindítok egy rakás letöltést, hogy a netnélküli sanyarú időkre legyen mit néznem. Ha meg éppen van net délután, akkor elkezdek vadul tanulni.

Persze, jöhet a kritika, hogy internet nélkül is lehet teljes értékű életet élni, és ebben részben van igazság, de azért itt mások a körülmények. Egyrészt tanuláshoz elengedhetetlen az internet, mert a nyomtatott nagy-nagy nyelvű szótárak nem jók semmire ezen a szinten. Másrészt meg nyomtatott szótárból percekbe telik kikeresni egy ismeretlen írásjegyet, míg netes szótárban van kis külön ablakocska, ahova be lehet rajzolni kis göcsörtös vonalakkal, s jobb esetben felismeri. Másrészt ott van egy rakás példamondat is. Úgyhogy internet nélkül teljesen meg vagyok lőve, mert nem tudok tanulni. Tanulás helyett meg nem lehet sok mindent csinálni errefelé. Az ember járhatná a természetet, és aki ismer, az tudja, hogy ezzel semmi problémám sincs, sőt, de normális természet elég messze van az ilyen gigavárosokban; meg persze olvasni is lehet, de mivel magyar nyelvű olvasmányaim végesek, ezért próbálom lassabban beosztani őket. Nagy-nagy nyelvűt meg nem olvasok, mert ha nincs net, akkor nem tudok szótárazni. A tévében meg eléggé nézhetetlen műsorok mennek. Kapcsolatokat sem lehet nagyon ápolni, mert az épületben nincs semmiféle társalgó helyiség, s semmi beülős hely nincs a környéken. Úgyhogy net nélkül az ember meg van lőve, se tanulni nem lehet, se szórakozni, se a családdal kommunikálni.

Pár napja meg még azzal is megszívattak, hogy egy reggel azt vettem észre, hogy nem tért vissza egyáltalán a net a szokásos esti leállásából. Mint kiderült, a tizenhárom szintes épületből hármat az a kiváltság érte, hogy teljesen elhalálozott az internet. Természetesen az én emeletem is köztük van, lévén leggyengébb a gyengébbek között is. Úgyhogy most úgy telnek a napok, hogy estefele be kell költöznöm szegény síkvidéki leány szobájába, s ott tanulok, míg ő persze folyamatosan beszél, de én férfiként csak egy dologra tudok figyelni, így jól összezavarodok, de persze tökre hálás vagyok, hogy tudok nála tanulni, s nem kell netbárba mennem. Most sikerült kipuhatolóznom két nap után, hogy holnapután állítólag biztos visszatér a net. Hühhü, hiszem, ha látom. És azzal is ígérgetik a népeket, hogy március végére teljesen helyreáll a szeptember óta zajló idióta nethelyzet, s mindenkinek lesz saját IP-címe. Ezt meg még kevésbé hiszem el.

Na, most költözöm tankönyvestül.

Jótevőmnek köszönhetően betekinthettem a majdnem büszke város komolyzenei életébe. Pár hónap itt tartózkodás után igencsak elkezdett hiányozni a kultúra, s ki is ötlöttem pajtársakkal, hogy kellene találni valami hangversenytermet. Aztán e csodálatos terv kifundálása után nem sokkal találkoztam a Jótevővel, akiről később kiderült, hogy van egy női kórusa. Amatőr szintű, de nyertek már mindenféle versenyeket a nagy-nagy országban is, Szingapúrban is. Nem a Jótevőm a karmester, ő csak valamifajta menedzser, próbál pénz után kajtatni, versenyekre nevezni, megszervezi a próbákat stb. Például egy kórustagnak táncórákra is kell járni.

Tudtátok, hogy nagy-nagy nyelven szó szerint a "tengeri malac" a delfint jelenti? A mi tengeri malacunk meg malacegér.

Miért tengeri malac magyarul a tengeri malac? Nem is tud úszni! Vagy valami mágikus meselény, egy gyilkos mélytengeri ragadozó, melyet még ősi inka halászok fogtak ki az óceánból, s ketrecbe tették, hadd sivítson?