Egy majdnem büszke város krónikája

关系

2009.03.08. 12:08 | Flotador | Szólj hozzá!

Kapcsolat. Ez egy olyan szó, amit igen hamar megtanítanak a nagy-nagy nyelven tanuló diákoknak. Na jó, igazából azért, mert a bocsánatkérésre való reagálásban benne van ez a szó. (Részletkérdés, hogy az országnak ezen a részén sosem a tankönyvi kifejezéseket használják, egyedül a „köszönöm” ugyanaz.) Mindig mondták bölcs tanáraim, hogy mennyire fontos nagy-nagy országban a kapcsolat, mint olyan tőke, mely nélkül lehetetlen előbbre jutni. Igazából ez akkor egyáltalán nem lepett meg, hiszen Magyarországon is roppant nagy szerepe van a kapcsolatoknak, meg szerintem a világon mindehol. Akkor lepődtem meg, amikor itt megtapasztaltam, hogy bölcs mestereim tényleg nem vicceltek, itt tényleg sokkal keményebb ez a fajta rendszer, mint bárhol máshol. A rendszerbe egy nagy-nagy pajtásomnak köszönhetően tudtam betekinteni, aki éppen azon ügyködött, hogy kiépítsen egy kapcsolatot, s a kapcsolat segítségével elérjen valamit.

Pajtásomról annyit kell tudni, hogy valami rejtély folytán van két húga (azt mondta, hogy akkoriban lazább volt a rendszer – ja és nemrég megtudtam, hogy most megint lazítottak kicsit, s hat év elteltével lehet újra gyereket vállalni, de lehet, hogy csak falun, már nem emlékszem). Az egyik húga meg valami angoltanárszerűséggé avanzsált éppen, s állást kell neki szerezni. Nagy-nagy országban iszonyat nehéz álláshoz jutni, mármint eladó lehet bárki, de annyian vannak, hogy minden pozícióért keményen küzdeni kell, harcos nép ez. Ott van még hát a 关系. Pajtásom tehát azt a szent küldetést kapta az apjától, hogy ügyködjön ki a húgának egy angoltanári állást a Tartomány tudomisén melyik pármilliós járási székhelyén. A srác egy kis hegyi porfészekből származik, de apja ott a helyi földesúr, a városka leggazdagabbja, úgyhogy megvan az anyagi lehetősége, hogy kiépítse a kapcsolatot. Mert jó 关系-hoz bizony pénz kell.

Úgyhogy pajtásom egy rakás pénzzel felszerelkezve kezdte meg a küldetés teljesítését. Igazából nem a semmiből építkezett (oh, erre már tudok is egy közmondást! 白手起家!), mert valamilyen ismerőse beajánlotta őt egy magas pozícióban levő majdnem büszke városi tisztviselőnek. Őt kellett megpuhítgatni. Igazából nagyon részletesen nem tudom a folyamatot, csak amit a srác mesélt nekem, a lényeg, hogy az utóbbi egy hétben minden este meglátogatta a tisztviselő családját. Természetesen első alkalommal jelentős értékű ajándékokat is kell venni, mely a feleségnek egy Dior-parfümöt jelentett, a főmuftinak meg egy kb. 40000 Ft értékű nagy-nagy alkoholt. Így kezdi egy kapcsolat kiépítését egy „parasztfiú”. El se tudom képzelni, hogy mi mehet felsőbb körökben.

A kapcsolat kiépítése jól haladt, állítólag foglalkozik a pártember a srác húgának a ügyével. Még pajtásomnak az a rituálé volt hátra, hogy meghívja a férfit, feleségét, meg egy rakás barátjukat vacsorára. Ezen volt alkalmam részt venni, mert pajtásom engem is meghívott, hogy segítsek neki. A kapcsolat mellett még egy iszonyat fontos szó van, ami a nagy-nagy emberek féltve őrzött kincse: a 面子, az arc. Arcot kell szerezni, hogy elfogadjanak, hogy felnézzenek rád, hogy tiszteljenek, hogy elérj valamit, s ha ez meg van, óvni kell nagyon, mert ha bármi beégés történik, akkor örökre elveszik az arc. És én voltam a pajtásom egyik eszköze, hogy arcot szerezzen, szó szerint az volt a feladatom, hogy arcot adjak neki (给面子). Egy külföldi baráttal fel lehet vágni. Csak miután elvállaltam a hatalmas áldozatot, hogy egy luxusétteremben kajálhassak, akkor tudtam meg, hogy pajtásom már egy rakás hazugsággal támasztotta alá eddig megszerzett arcát. Aki bemutatta őt a pártembernek, azt mondta a srácról, hogy a fővárosban tanul, ami azért nagy szám. Tehát pajtásom nem ismerhet engem az itteni kampuszról, ezért a hazugság szerint én is a fővárosban tanulok. Külkereskedelmet. És éppen a majdnem büszke városban utazgatok. Mondjuk itt van egy furcsa csavarja a hazugságnak, ki a fene utazgat csak úgy ebbe a városba? Mindegy, nem fogtak gyanút. Keresztény hitem viszont lázadozott a dolog ellen, úgyhogy végül azt a feltételt szabtam, hogy ha bármi olyat kérdeznek tőlem, amire hazugsággal kell válaszolnom, akkor válaszoljon ő helyettem. Ami miatt végül azt kellett eljátszanom, hogy csak köszönés szinten tudok nagy-nagy nyelven, mert hülyén nézett volna ki, hogy beszélgetek velük mindenféléről, s amikor megkérdezik, hogy milyen a fővárosban az élet, akkor egyszer csak nem értem a kérdést. Emiatt az egész vacsora rettentően unalmas volt, mert nemigen volt szabad megszólalnom, a résztvevők meg nyelvjárásban kezdtek beszélni, így a legtöbbször kukkot sem értettem az egészből. Ők persze annyit se tudtak angolul, hogy „hello”.

Az étterem jól nézett ki. Az egyik sokadik emeletén egy folyosón kellett végigmenni, a folyosó két oldalán sok-sok ajtó nyílt, előttük hagyományos nagy-nagy ruhás leányokkal, akik végig sorra hajlongtak, ahogy a sereg végigvonult. Aztán az egyik ajtó mögött várt ránk egy lakás méretű terem, közepén egy óriási, szokásos kerek asztal, mellette meg kis fotelekkel társalkodórész, volt külön vécé is (angol), fülke a pincérlányoknak, akik egy külön ablakon emelték be a folyosóról az ételeket, nehogy már a fő ajtót kelljen nyitogatni, gyönyörű berendezés, puccos volt. Végül tizenketten ettünk, mert a fő pártember hívott ismerősöket, meg ők is hívtak ismerősöket, kellett sokat várni, míg mindenki megérkezett. Addig meg pókereztek a vének. Csak repkedtek a százpénzesek. Az étel mennyei volt, mindenféle számomra ismeretlen dolog, de pompásan néztek ki. A rákot és a lazacot felismertem, de a többit nem nagyon, főleg a növényeket nem. Tele volt pakolva a kerek asztal. Ilyenkor az egyetlen rituálé az evésen kívül az, hogy folyamatosan köszöntőt mondanak egymásnak. Először egy külön köszöntőt mondott a fő pártember, majd aztán mindenki külön mindenkinek. Ez úgy zajlott, hogy ilyenkor az illető felállt, átvándorolt az asztal másik végéhez, megkocogtatta a célszemély vállát, aki így felállt, kölcsönösen ittak egymás egészségére, majd visszaült mindenki a helyére. Ez a szertartás végig zajlott, mert tizenkét embernek kellett tizenegy másik embert személyesen felköszönteni, járkálni az asztal körül, egyszóval végig evés meg köszöntéskáosz zajlott. Ilyenkor a nagy-nagy méregitalt, a fehér alkoholt kell inni, úgyhogy a végére a fő emberkék igencsak berúgtak, és hangosakká váltak. A pajtásom és én maradtunk a felhígított sörnél. Én mindig a sráccal mentem köszöntőkörútra, meg persze ugyanannyiszor kerestek fel minket is.

A kaja jó volt, érdekes volt látni ezt a részét a nagy-nagy társadalomnak, de mivel nemigen értettem, hogy mi folyik körülöttem, ezért elég uncsi volt. Néhányszor véletlenül megszólaltam nagy-nagyul, és akkor meglepődtek, hogy ó, mégiscsak tudok én valamicskét, s rögtön repkedtek is a veszélyes kérdések, én meg hirtelen rögtön megkukultam, s lesütöttem a szemem, átadva a szót pajtásomnak. Ők meg azóta is azon csodálkoznak, hogy milyen furcsák a külföldiek. Barátom elmondása alapján amúgy jól sikerült a vacsora, régen hazudott már ennyit. Másnapra meghívta a srácot és engem is a pártember és a felesége, de én azzal az indokkal nem mehettem, hogy pont akkor indul vissza a repülőm a fővárosba. Pedig kíváncsi lettem volna, milyen egy puccos lakás...

Kapcsolat. Bonyolult a rendszer, s a fentiek alapján egyáltalán nem könnyű kiépíteni. Nem tetszik. De ha majd magasabb körökben fog mozogni az ember (azaz a középosztályban, nem a kis diákságban), akkor ezek a rituálék elkerülhetetlenek lesznek. Jó volt, hogy idejekorán betekintést nyerhettem ebbe. Meg az egyáltalán nem szimpatikus társaságba.

A nyelvtanulás gyötrelmei

2009.03.04. 19:34 | Flotador | Szólj hozzá!

Már harmadik hete tart az új félév, de csak most sikerült sort kerítenem, hogy írjak az új órákról meg a nyelvtanulás rejtelmeiről. Nem mintha túlzottan érdekes lenne, de végül is azért vagyok itt, hogy nyelvet tanuljak, úgyhogy ez teszi ki az életem központi részét. Mivel az órákra járáson és tanulgatáson kívül tényleg nincs az embernek itt semmi dolga. Édes gondtalanság. A nyelvtanulás rejtelmeit próbálom átadni a legjobb tudásom szerint, de szerintem csak az fogja teljes egészében érteni a problémáimat, aki konyít valamilyen szinten a nagy-nagy nyelvhez.

Azt hittem, hogy minden szépen folytatódni fog úgy, ahogy előző félévben abbahagytuk, de nem. Először is egy kivételével minden tanáromat lecserélték. Új az osztályfőnök is, s mellette még egy rakás újabb tanár is jött. Egyedül csak a szövegértés-tanárom maradt meg, de egyébként is ő a kedvencem. A váltásnak igazából nem tudom az okát, mindegy, mindig jól jön a frissítés.

Másik nagy változása a félévnek, hogy szintet léptem, s másodévből harmadévbe kerültem (azaz olyan szinten vagyok, mintha semmi tudás nélkül kidobtak volna az országba, s két éven át reggeltől estig tanultam volna a nyelvet. Ebből látszik, hogy otthon fele ilyen sebességgel tanultam). A harmadévet meg nemes egyszerűséggel felsőfoknak hívják. Ami vicces, mert az én szintemnek semmi köze a felsőfokhoz. De persze jól esik az embernek, s legyezgeti az önérzetét, habár lelke mélyén tudja az igazságot. Ráadásul a felettünk levő csoport ugyanazt a könyvet kezdte el venni, mint mi. Amúgy motivál név, mert minden tankönyvre nagy betűkkel rá van írva, hogy felsőfok, és az menő, lelkesebben tanulok, olyan érzés, mintha már elértem volna valamit. Az ofőm biztos, hogy a szintváltás miatt változott meg, mert egy kezdőket oktató tanárnak teljesen máshogy kell tanítania, mint egy olyan csoportot oktatónak, akik már valamennyire azért tudják a nyelvet. Úgyhogy itt a fő tárgyat oktató tanárokat szintek szerint differenciálják, amivel teljesen egyetértek. Például az előző félévben az ofőm elment gazdagítani a népet még egy kis bébivel, s aki helyette jött, évek óta csak kezdőket tanított. Nem is tanított jól.

Ez a része a nyelvtanulásnak amúgy elég gusztustalan. Az új osztályfőnök is mondta, hogy ilyenkor már ne nagyon számítsunk semmifajta látványos fejlődésre (ami elég elszomorító, mert rám férne), mert ilyenkor már szinte csak redva szavakat, összetételeket, szólásokat meg gonoszabb nyelvtani trükköket tanulunk. A tankönyvek meg azzal szórakoznak, hogy adnak szólistát (nem énekest), de vagy semmi magyarázat nincs mellettük (szótározz magad, s aztán jöjj rá, hogy a szó száz jelentése közül melyik a megfelelő), vagy nagy-nagy definíciót adnak mindenféle szólással meg még elvontabb szavakkal, amik sokszor egyáltalán nem visznek közelebb a jelentéshez. Amúgy a fő tankönyvem egész okos, teljesen normális novellákat veszünk, ezenkívül oldalakon magyaráz bizonyos szinonimák közti különbségeket, amikkel korábban sosem tudtam mit kezdeni, s rááll nagyon a szólásokra és egyéb mondásokra is.

Amúgy soha az életemben nem fogom megtanulni ezt a nyelvet. Korábban azt hittem, hogy a hindínél gonoszabb szókincsű nyelv nem létezik, ott mindenre tényleg van öt-hat szinonima. De a nagy-nagy nyelv sokkal aljasabb. A hindí ifjú nyelv, s egy rakás szót lopdosott össze más nyelvből, ezért a bőség, de a nagy-nagy nyelv meg ötezer éve fejlődget, úgyhogy volt ideje szavakat szülni. Például már nagy-nagy országban jöttem rá, hogy mennyire szeretik a rövidítéseket, ami engem nagyon megkavar. A klasszikus nyelvben egy szótag – egy szó – egy írásjeggyel játszottak, de ez teljesen érthetetlenné tette a megértést (írásban még elmegy), ezért a legtöbb nagy-nagy szó két szótagú lett, összevontak két szinonimát. Ez még oké, de utána meg azzal kezdtek trükközni, hogy ha két kétszótagú szó találkozott, s valamifajta jelentésbeli összetételt alkotott, akkor a négy szótagot túl hosszúnak találták, s eldobtak belőle kettőt. S ezzel végtelen hosszúságúra növelik a szókincset, mert új szavak és kifejezések folyamatosan születnek így. Például a furcsára is van egy rakás kifejezés, mert alapból 奇怪, de van olyan dolog, ami azért furcsa, mert új (新奇), van olyan, ami meg azért furcsa, mert ritka (稀奇), s egy rakás ilyen példa van. A gond az, hogy amikor beszélnek hozzám, akkor két kis bigyó szótagból sokszor nem jövök rá, hogy melyik két kétszótagú szóból pakolták össze. Oké, ha tudom jól a kontextust, akkor ki tudom ötleni. (Ötölni?)

Másik fő gonosz ezen a szinten a szólások, közmondások jelenléte. Van a nagy-nagy nyelvben egy úgynevezett 成语 nevű dolog, mely négy klasszikus szóból áll, tehát négy szótagból, ez számít egy szólásnak. Ez abszolút olyan, hogy ha az ember beszéd közben hallja, akkor halvány tippje sincs, hogy mit jelenthet, de sokszor leírva látva sem nagyon tudja kiokoskodni. Ezekkel a 成语-kel az a baj, hogy végtelen számú van belőlük (húszkilós nagy-nagy nyelvű 成语-szótárokat lehet kapni a szupermarketben olyan címmel, hogy „A leggyakrabban használt 成语-k”), a nagy-nagy emberek iszonyatosan szeretik használni őket, s szerintem nagyon nehezen tanulhatóak, mert klasszikus nyelven vannak, s nincs sok logika bennük. De például ha az ember újságot, vagy bármilyen komolyabb színvonalú szöveget olvas, akkor a mondatok fele tuti hogy ilyen 成语, kábé ilyen módon, hogy „ahogy ült ott, mint 成语, s látta, ahogy a 成语 fényű Nap, mint 成语 ereszkedik le az égen, úgy érezte, hogy 成语”. Ezek az én kis főgonoszaim a nagy-nagy nyelvben. (A nyelvjárások mellett. ) Persze ez csak egyfajta szólás, van még egy rakás másféle, amik történelmi dolgokra mennek vissza, vagy trükkös szójátékokra. Ezek már hosszabbak, így végképp megjegyezhetetlenek. Úgyhogy tanulásom nagy részét az új szóösszetételek és a成语-k magolása teszi most ki.

Viszont van egy hihetetlen nagy előnye a nagy-nagy nyelvnek, mégpedig meglepő módon az, hogy írásjegyeket használ. Azok meg azért jók, mert képekből állnak. Van pár, amiben még felfedezhető abszolút a hieroglafikus logika (木 fa, 本 gyökér, 林 liget, 森 erdő, 凹konkáv), de igazából nem ez segíti a legjobban a diákot, hanem a kis ficekek (szakszóval gyökök), amikből felépül egy írásjegy. Mert az írásjegyben található ficekek között nagy valószínűséggel található olyan, ami a jelentésre utal. Ha valamiben szerepel egy szívficek, akkor az valami érzelmi dolgot sejtethet, ha valamiben fűficek van, akkor az tuti, hogy valami növény, ha valamiben fém, akkor vagy valami fémmegmunkálási folyamat, vagy valami kémiai elem. Így ha az ember olvas bármilyen idióta szakszöveget például a madarak partnerkeresési szokásairól, akkor a különböző madárfajták neveiben mind lesz madárficek (kivéve a fecskét). Így ha az ember olvassa a szöveget, akkor tök mindegy igazából, hogy búbos vöcsök vagy sárgarigó, tudja, hogy valami madárfajról szól, egyáltalán nem befolyásolja a szövegértést, hogy még soha az életében nem látta azt a szót korábban.

A másik előnye az írásjegyeknek, hogy ilyen szinten a legtöbb új szó már gonosz összetétel, s olyan írásjegyekből épül fel, amiket ismerek, ezért ha ismerem az írásjegyek alap jelentését, könnyedén ki lehet következtetni a szó jelentését. Persze utána meg kell tanulni, hogy ne csak passzív tudás legyen, de mégis sokkal jobb, mint egy normál nyelv, ahol a szókép alapján az embernek lövése sincs, hogy mit jelenthet a szó. Persze azért nap mint nap találkozik az ember egy rakás elmebeteg új írásjeggyel. A sajtónyelv például továbbra is gonosz, abban látszik csak igazán, hogy a hivatalos írott nyelvnek nem sok köze van a beszélt nyelvhez sem szókincsben, sem nyelvtanban. A beszélt nyelv meg olyan, amilyen. Ha valaki szépen beszél köznyelven olyan témáról, amiről van valami fogalmam, akkor semmi gondom sincs a megértéssel. De ha nyelvjárásban beszél, s épp nem tudom, hogy milyen kontextusban, akkor könnyen keveredek kínos szituba, s röhögök magamon, hogy engem sorolnak felsőfokba. A kedvencem az, hogy nem oly rég azt nem értettem meg, hogy „víz”. Szegény leánykának össze kellett szednie minden angoltudását, hogy megértesse velem. Persze egyszerűbb, ha megtanul köznyelven. Vagy én nagy-nagyul?

Az új félévben meg még annyi újdonság van, hogy mint „felsőfok”, a nyelvórákon kívül van nem kötelezően történelem és országismeret óra is. Amik érdekesek. Csak ülni kell és figyelni. És közben legyezgeti az ember önbecsülését, hogy érti, hogy mi a köze a neandervölgyi embernek a fővárosi majomemberhez, s hogy segített e kérdés megoldásában a géntechnológia és a különböző fosszíliák. Meg tudatosult bennem, hogy nagy-nagy ország észak-déli kiterjedése nagyobb, mint a kelet-nyugati. Pedig ahogy az ember ránéz a térképre, hosszabbnak látja, mint szélesebbnek. Trükkös ám.

Gonosz február

2009.03.01. 16:31 | Flotador | Szólj hozzá!

Milyen izgalmas cím! Pedig csak a szokásos havi klímajelentés következik. Gondolom mindenki rendkívül elkeseredett, hogy januári időjárás-jelentést nem közölt a krónika. Természetesen ennek az volt az oka, hogy január legnagyobb részében a krónikás nem volt a majdnem büszke városban.

Budapesten februárban már lehet érezni a tavasz eljövetelét. Elkezd sütni a nap, az ég már nem szürke, s néha még melegebb szellők is érkeznek valahonnan Délről. Oké, tudom, most éppen kapott egy adag havat Magyarország, de akkor is, a február jó hónap. De nem itt. Ez volt eddig a lehető leggonoszabb időjárású időszak eddigi itt tartózkodásom történetében. Pedig amikor visszatértem a városba, örömmel konstatáltam, hogy napközben tíz fok fölé is megy a hőmérséklet. Azt hittem, kezd javulni az élet. De a tél máshogy gondolkodott, s gonosz játékot kezdett el játszani. A hónap elején úgy döntött, hogy tavaszt játszik, s pár napra felment 25 fokra a hőmérséklet. Szandál, rövidujjú, boldogság.

Persze mindenki tudta, hogy azért majdnem büszke város nem hagyja csak úgy magát, nem véletlenül ez a legrosszabb klímájú hely nagy-nagy országban. A nagy-nagy diákok le se vették a kabátot a 25 fokban. Viccesen néztek ki, én közben szétizzadtam magam (magas páratartalom). A következő napokban lement 5 fokra a hőmérséklet, s elkezdett esni. Azóta esik. És persze hidegebb lett, megállt a hőmérő 1-2 foknál. Decemberben és januárban melegebb volt. Hideg van, szokásos jégverem, áldja meg az Úr a meleg levegőt fújó légkondi feltalálóját, az segít elviselni. Ellenben eső ellen nincs megoldás. Folyamatosan esik hetek óta (beiktatva egy-kétszer félnapnyi szünetet), s mivel közben jó hideg van, ezért sokkal utálatosabb is. S bár az előrejelzés minden nap azzal bíztat minket, hogy az esőből hó lesz, de mégse válik azzá. Olyan ez, mint otthon a november, csak hidegebb és több az eső.

Úgyhogy a tavaszból még az ég világon semmi sem látszik. Az előrejelzés is csak annyit ígér, hogy egy hét múlva már olyan meleg lesz, mint január elején. Közben meg az az idegesítő, hogy Északon már kezd javulni az idő, 1000 km-rel feljebb melegebb van, mint itt. Milyen dolog ez?! És ott még fűtés is van. Fene a jó dolgukat. A február egy gonosz-gonosz-gonosz hónap volt, pár nap izzadtsággal és aztán folyamatos megázással-fázással. De majdnem büszke város most már lassan összeszedhetné magát, s bebizonyíthatná, hogy a meleg évszakban ez az ország legforróbb városa. Kezdjen el készülődni!

Félidő

2009.02.25. 17:58 | Flotador | 1 komment

Nehéz ezt a bejegyzést megalkotni, de mindenképpen megpróbálkozom vele. Kicsit összevissza állnak a gondolataim. Kezdjem megint az elejéről, hogy milyen gyorsan repül az idő, máris eltelt az itt eltöltendő idő fele, milyen más ez a hely, hogy élem meg stbstb? Nem, inkább nem, erről már egyszer írtam. Inkább arról írok, hogy mi változott bennem az eltelt negyed év óta. Nagyon tehát nem lesz köze a félidőhöz, inkább csak ahhoz az állapothoz, ahova ez az utóbbi fél év vezetett. Fél év vagy félév? Sose tudom.

Így utólag visszatekintve az első három hónapomra, azok abszolút az ismerkedést jelentették az új, párhuzamos világgal. Az azóta eltelt időszakban ez az újdonságfaktor teljesen elhalt. Legyökereztem. Megemésztettem. Természetessé vált. A két párhuzamos világ már nem zárja ki bennem egymást. Nagy-nagy ország teljesen egyértelművé vált számomra, ahol nem érzem furcsán magam, és már semmi sem tud meglepni. Ezzel együtt teljesen eltűnt bárminemű honvágyam is. Most ez az otthonom, és egyáltalán nem akarok innen elmenni. Ennek az érzésnek a kialakulásában nem csak az idő segített, hanem a kalandozások is mindenfele. Az ember jobban el tudja helyezni magát a térben, sokkal jobban megérti ezt az országot, lassan minden egyértelművé és megszokottá válik körülötte, a visszatérés majdnem büszke városba egyfajta hazatérés és új kezdet volt.

A negyedévi merengésemben arról az álmomról írtam, hogy egyszer csak hazacsöppentem, és tudtam, hogy nem szabadna otthon lennem, mert nem ott a helyem, vissza kell térnem. Egy hete másfajtát álmodtam, furcsán rémisztőt. Valahogy megint hazakerültem, azt hiszem most azzal a háttérrel, hogy befejeztem hivatalosan is az itteni működésemet. Kinéztem otthon az ablakon (az Attila útra nézett. Azt hiszem közben az egész Új-Zélandon játszódott. Ott is van Attila út. De nem a helyszín a lényeg, hanem az, hogy valami otthonnak hívott helyen volt), tehát kinéztem az ablakon, s tudatosult bennem, hogy sosem fogom újra látni az itteni kis lyukam ablakából látszó képet. (Kocka házak, kocka házak, kocka házak, tiszta időben egy domb, s rajta egy régi nagy-nagy tetős épület, kocka házak, kocka házak.) Belém hasított, hogy elhagytam a másik világot, mindent otthagytam, ami nekem ott (most még itt) volt (van), s sosem leszek többet ott, az az életem teljesen elmúlt. Szörnyű volt felébredni, mert ráébresztett, hogy erős kötelék alakult ki bennem ezzel a hellyel. És ha hazamegyek, ez sokkal jobban fog hiányozni, mint most Magyarország. Mert otthonról úgy mentem el, hogy egy év gyorsan elrepül, mindjárt visszamegyek, s folytatok mindent onnan, ahonnan abbamaradt. Viszont innen úgy fogok elmenni, hogy soha többet, ilyen sosem lesz többet, a szobám ablakából sose fogom ugyanígy látni a házakat, és sose fogom ezt az életmódot élni. És persze, vissza fogok térni még nagy-nagy országba, de az már teljesen más élethelyzet lesz, teljesen más városban, teljesen más emberekkel, az itteni párhuzamos életem végérvényesen lezárul, s nem lehet később folytatni.

Az álom rossz volt, mert rájöttem, hogy nekem túl jó itt, s egyszer örökre vége lesz. Az álmok túl valósak, tönkre tudják vágni egy ember egész napját. Miután viszont kiment a fejemből a hatása, rájöttem, hogy a hazamenetel még nem most van, még van fél évem! Egy remeknek ígérkező félév. De tudatosult az is bennem, hogy nem szabad itt nagyon gyökeret eresztenem, mert nem éri meg, később csak rosszabb lesz. Persze én sajnos mindenhol túl egyszerűen verek gyökeret (nem túl mélyet), úgyhogy aki majd jövő ősszel azt látja rajtam, hogy perceken át bambulok ki magamból, az tudni fogja, hogy valahol éppen majdnem büszke város utcáin barangolok. Eltelt az itt töltött majdnem egy év első fele, s már most elkezdtem azon aggódni, hogy milyen lesz majd otthon. Mindig mindenen sokkal korábban aggódok, mint kellene, ezeknek a problémáknak csak júniusban kellene felmerülniük.

Van egy másik oldala is, hogy miért nem akarok én hazamenni. Otthon igazából semmi jó nem vár rám. Oké, ez ritka gonosz a családtagjaim és a barátaim felé, de velük már bármikor tudok kommunikálni. Ami otthon vár, az két egyetem, négy szak (melyből háromhoz igencsak 勉强 fogok visszatérni), robotüzemmód, szigorlatok, diplomamunkák, majd valami céges állás évtizedeken át, magyarul a nagy semmi. Nem várom. Egyáltalán nem fűlik a fogam a visszatéréshez. Jó páran kérdezték már, hogy nem akarok-e itt maradni? A válaszom az, hogy dehogynem! De mégsem fogok. Simán itt maradhatnék. Angoltanításból remekül megélnék. De próbáltam, és engem nem tanításra teremtettek, nekem rettentő unalmas, mert kicsit butácskák a diákok, s az én tanári képességeim a nullával egyenlőek. Biztos találnék más állást is, tehát könnyedén megléphetnék egy olyan lépést, hogy hagyok mindent, amit otthon csináltam. De jelenleg úgy vagyok, hogy haza kell mennem. Habár 不瞒你们说, igazából teljesen ingadozó állapotban vagyok, tegnap még teljes céltalanság volt bennem, és legszívesebben ausztrál cowboynak álltam volna be, ma meg teljesen békében voltam azzal, hogy jövő ősszel szembesülnöm kell olyan dolgokkal, amikkel egyáltalán nem akarok. Hála ezért az Úrnak, mert igazából csak ő hajt engem majd haza. Ha majd hazahajt…

Tehát jelenleg annyit tudok, hogy félidő van. Még ugyanennyi, és kész. Aztán hogy utána mi lesz, azt is tudom, de hogy igazából ténylegesen mit akarok kezdeni magammal, arról halvány lila gőzöm sincs. Pedig még otthon szuper-hiper céltudatos ember voltam, de itt ez kiveszett belőlem. Túl sok élmény ért, s túl sok új lehetőséget látok. Már nagy-nagy ország sem elég. Meghódítanám az egész világot. Miért nincs olyan állás a földön, amely arról szól, amit most éppen csinálok? Kihelyeznének két-három évente új világokba, s egész nap nyelvórákra járnék, na meg persze kalandoznék. Nem is kérnék érte sok pénzt!

Addig meg annyit tudok, hogy van fél évem, be kell járnom órákra, s tanulnom kell gőzerővel. (Az új órákról hamarosan írok.) A nagy-nagy világ teljesen megszilárdult körülöttem, megfoghatóvá vált, és ez sokkal nagyobb könnyebbséget ad a mindennapokban. Közben ez azzal járt, hogy kisebb célvesztési válságba kerültem, melynek úgyis az lesz az eredménye, hogy hazatérve mindent ott folytatok, ahol abbahagytam, túl sokat öltem bele, nem akarom veszni hagyni, de hogy igazából mihez is akarok kezdeni magammal, azt nemigen tudom. (Na jó, annyi plusz tervem még van, hogy első diplomám megszerzése után rögtön megtanulok vezetni, és gőzerővel angolozni fogok tanár mellett, mert elég kis szétesett katyvasznyelvet használok, mellyel nagy-nagy emberek között remekül érzi magát az ember, de azért komolyabb nemzetközi környezetben nem állnám meg a helyem. Jelenleg jobb beszédet tartanék nagy-nagy nyelven, mint angolul, ha ki kellene állnom egy közösség elé. Persze azért kérnék felkészülési időt.)

Élvezem, túlságosan élvezem ezt a kis nyugis nyelvtanulós-kalandozós életet. Várom a tavaszt (mely sosem fog eljönni, de persze hamarosan következik úgyis a klímajelentés), várom az újabb kalandokat, s remélem, hogy egyszer egész normálisan fogok tudni nagy-nagyul (ez sem fog soha eljönni). Jó itt, túl jó itt.

A megtalált gyülekezet

2009.02.22. 18:43 | Flotador | Szólj hozzá!

Vicces hallani emberektől, hogy ki-ki hányadik résznél adta fel az „El” olvasását. Hát igen, ez van, monotonra, hosszúra sikeredett, de vállalom. Túl sok élményt adott, hogy egy pár bejegyzésben összecsaphattam volna.

Most itt az ideje, hogy végre befejezzem a templomkeresési hercehurca leírását is. A történet amúgy már december elején véget ért, három hónap alatt meg is találtam a tökéletes helyet. Gondolom minden olvasó egyből tudja, hogy hol is maradt abba. Aki valamifajta demenciája miatt mégsem emlékezne, annak kis frissítésként: sikeresen rátaláltam a helyi pasarétre, komoly, tömeghely, elég személytelen, bármifajta közösségi élményre alkalmatlan. Persze egy jó közösség mindenképpen egy ifi lett volna, és én tényleg három hónapon át jártam a város ifjúsági keresztény közösségeit, de aztán végül fel kellett adnom. Ezek még itt gyerekek egészen harmincéves korukig, s ahogy Istent imádják, az egyáltalán nem nekem való. A lelkiismeretem tiszta, én mindent megpróbáltam.

Úgy tűnt tehát, hogy a nagy-nagy Pasarét lesz az én helyem, de az Úr végül jobbat adott. Az első nemzetközi istentiszteleti élményemről még szeptemberben írtam, valami ijesztő amerikai-karibi-afrikai félkarizmatikus borzalomba csöppentem, úgyhogy amikor szembeszomszédom, a ghánai barátom értesített arról, hogy a koleszban valahol lent tartanak az afrikaiak, karibiak és egyéb szigetlakók valami istentiszteletfélét, távol tartottam magam a dologtól.

Aztán egyszer a ghánai srác meghívott az alagsorba valami kulturális estre, melyről kiderült, hogy a helyi kis gyülekezet szervezte. Az est nekem nagyon bejött, mindenféle szigetlakó nép táncikált és dobolt fűszoknyában, nekem mindig tetszenek az ilyen rendezvények. Az afrikaiak is roptak egyet, a koreográfus nagyban szabadkozott, hogy malawi törzsi elemeket fog tartalmazni, de ne lepődjünk meg, ha felfedezünk benne mozambiki lépéseket is. Még jó, hogy előre figyelmeztetett, különben teljesen megzavart volna. Egyébként is szörnyűnek tartom, ha beszélgetés közben valaki malawi kézmozdulatokat kever mozambiki mimikával, de ott és akkor keresztényi szeretetemmel túlléptem a dolgon. Az esten tehát remekül éreztem magam, és különösen tetszett, hogy hogyan is valósul meg az óceániai szervezésmód. Minden párperces programpont között volt egy félórás vagy egyórás szünet, mindenki dumált, csináltak meleg vacsorát, laza volt az egész. Szimpatikusak voltak nagyon a figurák, úgyhogy akkor eldöntöttem, hogy következő vasárnap megnézem magamnak a kollégium gyülekezetét. És azóta is oda járok rendszeresen.

A tagságról annyit kell elmondani, hogy kábé úgy negyven-ötvenen lehetünk. 80%-uk mindenféle óceániai szigetről jött, amikről még ősrégen hallottam alsós földrajzórákon. Sosem gondoltam volna, hogy bármikor beszélgetni fogok olyan emberrel, aki a Mikronéziai Köztársaságból vagy a Tongai Királyságból jött, nem is beszélve Fijiről és Szamoáról. A maradék 20%-ot meg pár néger, pár eritreai (ők szerintem nem négerek, valami más, besorolhatatlan fajta; amikor még nem tudtam, honnan valósiak, akkor gőzöm sem volt, hogy honnan jöhetnek, nem hasonlítottak semmilyen általam eddig ismert rasszra. Most már messziről felismerek egy etiópot vagy eritreait), pár karibi s pár európai. Európát két lengyel, egy svéd és jómagam képviseljük, de sokszor van, hogy csak én vagyok. Ja és van pár lelkes nagy-nagy is. Pár fiatal, akik jó angoltanulási lehetőségnek tartják a helyet, meg a Jótevőm is szokott járni, aki csak próbál angolul tanulgatni, de szerintem már túl idős és túl nagy-nagy ahhoz, hogy bármikor is megtanuljon. Úgyhogy végül is furcsa egy közösségbe csöppentem. Azt nem mondom, hogy hihetetlen közeli kapcsolatba kerültem volna velük, egyszerűen teljesen más kultúrából származik mindenki. Az óceániai banda teljesen jól elvan egymással. Persze nagyon befogadóak, nyitottak és kedvesek, de én egyszerűen nemigen tudok mit kezdeni velük. Meg persze a neveikkel. Egyszerűen nem tudom megjegyezni őket. Pont csütörtökön volt, hogy láttam egy teljes tongai nevet leírva, huhh, az aztán hosszú volt. Az én nevem kis miniatűr volt a többi szigeti név mellett, volt vagy tíz tagjuk. Pedig Magyarországon még nem számít annyira rövidnek a teljes nevem. Úgyhogy kemény önértékelési problémákkal is meg kell küzdenem.

Énekelni végre jó énekeket éneklünk. Ezeket a szigeti népeket derék protestánsok térítették meg, így régi jó angol vagy óangol dalokat éneklünk, melyek nagy részéről halvány lila gőzöm sincs, hogy mit jelenthetnek, annyira más a nyelvtan. Talán a thee az a you, és a thou az your, de nem vagyok benne biztos, lehet, hogy a thein. Az meg már majdnem dein. Közelebb áll sokkal a némethez, mindenféle –st végződésekkel. Aki angolszakos, vagy olvas régebbi angol szövegeket biztos ismerősebb ezekkel, nekem nyelvész léleknek öröm ezeket silabizálgatni énekelgetés közben. Persze az angol nyelvben sose a nyelvtan fogott meg, hanem a végtelen szókincse. Ezeknek mindenre külön szavuk van. Na, visszakanyarodva az énekekhez, a régi angolon kívül éneklünk fiji és tongai nyelven is. Azok mókásak. Viccesek ezek az óceániai nyelvek, különösen a fiji. A tongaiban sok az f-betű, azt már felismerem leírva. Meg már tartottam a kezemben lesothói nyelvű Bibliát.

A gyülekezet tagjai mindenféle felekezetből jöttek, az eritreaiak ortodoxok, a mikronézek katolikusok, én nyakas kálvinista, de a legtöbb óceániai metodista. Bevallom, nem sokat tudok a metodistákról, de amit itt művelnek, az számomra teljesen okés, abszolút tiszta, bibliai alapon tanítanak, semmi hókusz-pókusz, mélyen hívő, jó emberek. A gyülekezet vezetője egy hatalmas fiji óriás. A felesége, s a feleségének a legjobb barátnője itt tanulnak, ő meg nem tudott itt mit kezdeni magával. Aztán elkezdtek imádkozni hárman-négyen, csatlakozott pár újabb ember, majd kialakult egy kis imaközösség, majd ebből a kis gyülekezet. Ma már van lent az alagsorban egy kis gyülekezeti terem, székekkel, szószékkel, dekorációval, s egyre több taggal. Amúgy ez a fijibeli ember tipikusan az, akiről jó értelemben süt, hogy keresztény, mély hite van, egyszerűen bízik Istenben, szervezi a kis közösséget, tök jófej, nem is tudom ezt nagyon magyarázni, leírni. Sugárzik. Kevés ilyen embert ismerek.

Más egyetemekről is jönnek át ide vasárnaponként. Ma már szolgálatom is volt, ami csak kicsit sikeredett kínosra, de hát ez történik akkor, amikor a krónikás megpróbál angolul imádkozni sok furcsa nép előtt (amúgy hangos imádságnál mindig saját nyelven imádkozik mindenki, én is magyarul nyomtam, de azért a végén próbáltam angolul is nyögdécselni pár szót, de túlzottan izgultam, úgyhogy csak valami halandzsa lett belőle). Istentisztelet után meg van közös ebéd is, de ezen nem szoktam nagyon részt venni, mert vasárnap ketten magyarok tartjuk a rituálét, hogy ilyenkor kell a legjobbat enni, úgyhogy mindig elvonulunk a kedvenc pandaföldei éttermünkbe, s jól belakunk. Alig tudjuk visszavonszolni magunkat a kolinkhoz.

Rátaláltam tehát egy jó kis közösségre, amin hihetetlenül látszik, hogy mennyire meg van áldva, virágzik, fejlődik, jó érzés ott lenni. És bár mély kapcsolatokat eddig nem tudtam velük kialakítani, tökéletesen jó arra, hogy tudjon itt maga mögött az ember egy összetartó keresztény csapatot, ahonnan tiszta Ige szól.

Egy majdnem büszke város krónikája