Egy majdnem büszke város krónikája

Orvosnál

2009.04.12. 20:04 | Flotador | Szólj hozzá!

Nem történt semmi baj velem, s tudom, hogy egyszer írtam már helyi egészségügyi kalandjaimról, de ez most másfajta élmény volt. XY megbetegedett, s csak nem akart magától meggyógyulni, így el kellett kísérnem orvoshoz, úgyhogy most azt láthattam, hogy hogyan kezelik az embert ebben az országban, ha tényleg beteg, milyen is elmenni nagy-nagy országban az orvoshoz?

Az egyetem területén van egy kisebb kórház is, ide lehet elmenni, ha a diáknak baja van. Igazából nem tudom, hogy mennyire komoly egy hely, nem hinném, hogy itt dolgoznának az ország legprofibb orvosai, de hát ez van, ezt kell szeretni, közel van, nem nagy annyira, hogy az ember sose keveredjen ki belőle, s még sokan sincsenek. Úgyhogy ide vitt az utunk. Igazából nem ez volt első kísérőutam orvoshoz, egyszer ghánai barátomat is elkísértem, ő éppen bőrgyógyászhoz ment. Nem mintha sokat tudnék segíteni ilyen helyzetekben, a legtöbb orvos csak nyelvjárást beszél, ha meg éppen tud köznyelven, akkor se olyan szavakkal dobálózik, amit megértenék, inkább csak lelki támaszként szolgálok. Vagy beszervezek egy épp mellettünk várakozó nagy-nagyot, hogy segítsen fordítani nekünk.

Először be kell fizetni a vizitdíjat, mert itt a kommunizmusban az is van. Ez kemény 1 pénzt jelent, ami kb. 32 Ft jelenlegi árfolyamon. Utána mutatták, hogy hova menjünk sima szokásos betegségtünetekkel. Kis idő után megtaláltuk a szobát, ahol öt-hat fehérköpenyes alak csoportosult, s unalmukban a helységet takarították, kisöpörték a port és a szemetet a folyosón várakozó pár beteghez, majd felmostak. Kiderült, hogy még vissza kell mennünk a pénztárhoz venni egy kartont, vagy nem is tudom mi a neve, valami kis füzetkét, amiben vezetik a bajaid. Amúgy nincs semmifajta számítógépes regisztráció, egyszerűen csak kapsz egy füzetet, ráírod a nagy-nagy neved, s kész. Miután felszerelkeztünk a füzettel, adtak XY-nak egy higanyos hőmérőt, hadd lássák, tényleg nem csak színlel. Láza volt, úgyhogy továbbengedtek a következő szakaszba, úgy tűnik, ők mégsem voltak orvosok, csak fehérköpenyes lázmérőadó takarítók.

Elküldtek minket a kórház legtávolabbi pontjába, ami egy pici kockaépületben annyira nem nagy szám, de így is ki kellett menni az épületből, lépcsőkön lemenni rejtett udvarba, végigvonulni egy elhagyatott kerten, s végül a semmi végén megtalálni a kis sötét, hideg, furcsaszagú folyosót, aminek egy nyitott ajtaja mögött várt ránk a járóbeteg-rendelő szakorvosnő. Ő már mindenféle értelmeset is kérdezett, mióta tart a baj, milyen tünetekkel stb. Kis bonyodalmat okozott, hogy korábban azt hittem, hogy a 拉肚子 kifejezés egyszerű gyomorfájást jelent, de mint kiderült, mégsem, ez már az, amikor minden folyik az emberből, úgyhogy először kicsit félre lett diagnosztizálva XY, de miután bizonygattuk, hogy a székelés gyakoriságával és a végeredmény halmazállapotával semmi baj, végül rájöttünk, hogy egyszerű félreértés történt. Mint kiderült, nagy-nagy országban úgy zajlik a diagnózis, hogy rögtön vérvételre küldenek. Igazából nem értek ezekhez a dolgokhoz, nem tudom, hogy tényleg szükséges-e ez, alaposak-e, vagy bénák, mert egy egyszerű tünetegyüttesből nem tudják megállapítani az átlagbetegséget, mindenesetre elvonultunk a következő fázisba.

Ez nem zajlott olyan zökkenőmentesen, mert XY irtózik a tűtől. Végül aztán csak sikerült ellökdösnöm a kiszemelt helyre, s befizettem a vérvételi díjat. Amúgy nem komoly nagy vérképre kell gondolni, egyszerű pici szúrás az ujjba, s megnéznek pár alap értéket. Természetesen a vérvétel rendszere nem úgy működik ebben az országban, hogy bemész egy terembe, leültetnek, s vért vesznek, hanem a folyosón be kell nyújtanod egy ablakba a karod, s a túloldalon elintézik a dolgot. Ez végképp kikészítette XY-t, úgyhogy megkértem a két vérvételes srácot, hogy hadd menjünk be a kis fülkéjükbe, amit készséggel megengedtek. Két percen belül már meg is kaptuk az eredményt, s vonultunk vissza a távoli végekbe a doktornőhöz. Valamilyen érték a normálisnál magasabb volt, úgyhogy kapott XY egy adag antibiotikumot meg valami tudomisénmilyen gyógyszert, s lassan visszabaktattunk a kollégumba.

A rendszer működik, egyszerűen annyit kell kibírni, hogy minden ajtó nyitva van, mindenki mindent lát. De aki ezt az országot választja, annak tudnia kell, hogy bizonyos szinten lemond a magánélete egyes területeiről. Ami meg jó a nagy-nagy nyelvben, hogy a különböző orvosi szakterületek neve ugyanolyan logika szerint történik, mint otthon: belgyógyászat, bőrgyógyászat stb. Angol nyelvterületen az életben nem keverednék ki a kórházból, végig kellene járnom az összes húsz betűnél nem rövidebb nevű latin szavas osztályt (Otolaryngology, Ophtalmology stb), mire megtalálnám a célpontot.

Pár nappal később XY...

...meg...

...gyógyult.

A Szürke Nyák

2009.04.08. 16:01 | Flotador | 1 komment

Kedvenc kis pajtásomról, a szürke nyákról már korábban is akartam alkotni egy külön bejegyzést, de aztán mindig halogattam, mert infókat úgyis mindig csepegtettem el róla a különböző korábbi bejegyzésekben. Szürke nyáknak hívom azt a speciális izét, amivel ebben az országban találkoztam először (már az első napomon). Valami ködszerű, nyomasztó szürke valami, ami rátelepszik a városra, s nem oszlik el. Nem igazi, sűrű fehér köd, annak megvan a maga misztikuma. Ez olyan, hogy tíz méterre még simán ellát az ember, de ötszáz méterrel arrébb már minden szürkeségbe veszik, s összeolvad az éggel. A Nap nem tud rajta áthatolni. (kép1, kép2, kép3, kép4, kép5, kép6)

A szürke nyák az a dolog, amiről gőzöm sincs, hogy tulajdonképpen micsoda, s amin azóta gondolkozom, hogy itt vagyok. Sajnos a pár napja feltett kérdést nem tudom megválaszolni, csak merengeni tudok róla. Először azt hittem, hogy a szmog és a magas páratartalom keveréke. Az rögtön egyértelmű, hogy nem csak egyszerű szmog, mert egyrészt akkor mindig kellene lennie, de egyszer van, egyszer meg tiszta kék az ég. Másrészt meg nem kezd el benne fulladozni az ember, semmivel sem kaparja jobban az ember tüdejét, mint a budapesti levegő. Amikor az ember átmegy a túlpartra, az üzleti negyedbe, ott érezhetően rosszabb a levegő, kaparja az ember torkát, de látható nyoma nincs a dolognak. A szmog közelről nem látványos, csak távolról érzékelhető. Amikor mutatnak szmogos képeket városokról (Los Angeles stb), ott is általában magasról fényképezik. Itt is a legjobban úgy látszik, hogy amikor nincs nyák, s ezért látszik a lemenő Nap, nem a horizonton tűnik el, hanem még fölötte valami távoli szürkeségben. Az a szürke réteg a szmog. Például ezen a képen gyönyörű tiszta idő van, de jól látszik, hogy a kék ég a földfelszín felé közeledve szürkévé válik. Vagy itt is jól látható, ahogy a naplemente fényeit eltakarja a távolban a szmog. Közepesen nyákos időben pedig így néz ki a kép, de gyakran van, hogy szemben a domb egyáltalán nem látszik.

Úgyhogy az biztos, hogy a nyáknak szerves alkotórésze a páratartalom, de korábban belevettem a szmogot is, mert azért mégiscsak nagy-nagy országról van szó. Az elméletem akkor dőlt meg, amikor egy vonatozás alatt egész nap szürke nyákban haladtunk, ugyanolyanban, mint amilyen itt van, csakhogy ott végig hegyek, szántóföldek között mentünk. Tehát jelenlegi álláspontom szerint tiszta páratartalom az egész. Ettől függetlenül nyákos napon semmivel sem fullasztóbb az idő, mint tiszta időben. Amikor mutatnak elrettentő képeket nagy-nagy városokról, ahol nem látni távolabb 100 méternél, s azt írják rá, hogy ilyen a durva szmog, azoknak nem szabad hinni. Az nyák. A durva szmog nem látszik ennyire közelről.

Ami még kérdés, hogy hogy a csudában keletkezik? Mitől van az, hogy napokig nem látja az ember a napot, nem tudja az ember, hogy hol kezdődik az ég, s aztán meg másik nap hirtelen tiszta idő lesz? Talán az éghajlat, hogy szubtrópus, de ez se döntő, mert a fővárosban is szokott ilyen idő lenni. Mondjuk ott a nyár szintén nagyon párás. Hogy ott télen mi a helyzet, azt nem tudom. Igazából északabbra tanuló kollégáim talán tudnának arról nyilatkozni, hogy ott keletkezik-e ilyen dzsuva. Amikor leszállt a repülő a fővárosban, akkor is nyákba érkezett, az ember még azt hitte, hogy még nagyban a felhőben repülünk, aztán egyszer csak leszálltunk.

Hétfőn például furcsa idő volt, mert a kék eget lehetett látni, de a város fölött félig-meddig ott lebegett a nyák. Pont átmentem a folyó fölött, azt például egyáltalán nem lehetett látni, olyan volt, mintha a híd egy fehér felhő felett ment volna. De a parton messzebb az épületeket viszont jobban ki lehetett venni. Aztán kimentem a város vidékibb részeire, ahol biztos, hogy nincs szmog, s hegyet másztam, s ott se lehetett messzire ellátni, mert nem sűrűn, de azért mégis ott lebegett mindenhol a nyák.

Arra gondolom mindenki rájött, hogy utálom. Túlságosan nyomasztó. Az ember hozzászokott otthon a kék éghez, a szép naplementékhez, ilyet itt csak ritkán látni. Amúgy olyan nincs, hogy szürke nyákkal kezdődik a nap, s délutánra meg eloszlik. Ha reggel nyákra ébred az ember, akkor nyák is marad estig, ha kékeges időre, akkor végig sütni fog a nap (oké, felhő jöhet még, de az nem tartozik ide). Úgyhogy reggel mindig az első dolgom szokott lenni, hogy kilesek az ablakomon. Ha látszik a szemben levő hegy, akkor jó idő van, ha nem látszik, akkor nyomasztó pfujjnap lesz.

Becsüljétek meg a kék eget!

Március

2009.04.05. 19:33 | Flotador | 3 komment

Az idő fénysebességgel telik (köszönhetően a teljes monotóniának), telnek a napok, hetek, hónapok, eltelt a tél, s eltelt a március. Március egy igen érdekes hónap volt itt, ez alatt a pár hét alatt megtapasztalhattam mind a négy évszakot. Persze ahogy majdnem büszke városhoz illik, nem sorrendben.

Először is március napjaiban a tél még egy kis havazással búcsúzott. Teljesült a nagy álmom, végre láthattam havas pálmafákat. A hegyeken kívül a természet két legjobb dolga a pálmafa és a hó, s ezt az utóbbi kettőt mindig is szerettem volna együtt látni. Persze amúgy furcsa látvány ez, valahogy érzi az ember, hogy nincs ez rendjén. A hó gyorsan el is olvadt. Képet nem készítettem, de itt van példának egy. A napos Itáliában is esik ám a hó, s ott sincs ám fűtés. A mediterrán országok is igen gonoszak ilyen téren. Ezeken az ilyen köztes klímájú helyeken lakó népek a legkeményebbek, kibírják a döglesztő nyarat, s a párfokos telet is fűtés nélkül. Mi 30 fokban kihalunk, s 15 fok alatt bekapcsoljuk a fűtést.

A havazás után másfél héttel már csodálatos nyári idő kezdett el kis előzetest nyújtani, hogy mi vár az emberre hamarosan. Kis pici előzetes volt 25 fokkal, de persze rögtön fullasztó páratartalom is járt hozzá, minek következtében felrémlett mindenkiben a pokol szeptemberi lecsengése, a folyamatos izzadás, a forró álmatlan éjjelek stb. Ezután kis tavaszi idő is köszöntött ránk, mely hasonlatos az otthonihoz is, de aztán a hónap két utolsó hetében minden visszatért a normális kerékvágásba, s hideg, nyákos, kellemetlen télvégi-előtavaszi idő alakult ki. Pont olyan, amilyen otthon is volt az utóbbi időben. Állítólag mostantól fog melegedni az idő, s e melegedés meg sem fog állni a pokolig. De addig is még vár ránk egy jó kis szuperkellemes április.

A tél tehát hivatalosan is véget ért. Kellemetlen volt, de a tavalyi amúgy keményebb volt. Azt meg már többször írtam, hogy egy átlagos lakásban elviselhetetlen a hideg, semmivel sem melegebb, mint az utcán. A módszer az, hogy egy kisebb szobára korlátozódik ilyenkor az élet, ahol mindenféle elektromos fűtőalkalmatossággal próbálnak elfogadhatóbb hőmérsékletet varázsolni. De azért az ebédlő, a nappali továbbra is 5-10 fokos. Mi külföldi diákok kis szobákban lakunk eleve, s van fűtőalkalmatosságunk is, így a probléma máris a „kellemetlen, de kibírható” fokozatba ment át. De például a helyi diákok szobájában nincs meleget fújó légkondi, s nem tehetnek be biztonsági okokból semmilyen egyéb fűtőeszközt. Egyik osztálytársam mesélte, hogy egy nagy-nagy ismerősének a saját kollégiumi szobájában fagyott el úgy a keze, hogy kórházba kellett mennie. Ez meg engem különösen is megráz, mert nem oly rég én is éltem már át kézelfagyást, de ehhez nekem fel kellett másznom 2500 méterre, s kint kellett éjszakáznom lazább öltözetben a hóviharban. Szegény srác meg a saját szobájában élt át hasonlót. Belegondolni is durva.

Kemény és szívós nép ez, nem győzöm hangsúlyozni. Övéké lesz a világ.

Itt van még pár tavaszi kép, két héttel ezelőttről.

Titkos szó 2.

2009.04.01. 21:18 | Flotador | 4 komment

Teljesen ledöbbentem, tegnap felfedeztem, hogy titkos szavak magyarul is működnek ebben az országban. Hihetetlen, hogy milyen gondosak itt ilyen téren, hogy őrzik a nagy-nagy országban élő párszáz magyar lelki és szellemi békéjét. És én meg nagy naivan azt hittem, hogy csak nagy-nagy nyelvű titkos szavak léteznek, esetleg pár angol, de nem, itt bizony magyarul se kereshetek rá mindenre, a net rögtön felismeri, hogy lázadni próbálok.

Most ezt a felfedezést el is árulom: az „átnevelő munkatábor” kifejezésre szintén szétesik az internet. Elképesztő. Magyarul!!! És leteszteltem, a kis egyszerű, hétköznapi „munkatáborral” semmi baja. Megáll az ész. Képesek ezzel foglalkozni. De kit kérdeznek meg erről? Nem tudom elképzelni, hogy az a pár itteni magyar szakos nagy-nagy tudna ilyen szavakat. Magyarországról segítenek ebben?

Néha teljesen elképeszt ez az ország.

Magyarul! Magyarul!!!!!

Cseresznyefák

2009.03.29. 14:12 | Flotador | Szólj hozzá!

Nem csak a keleti szigeteken, hanem nagy-nagy országban is szeretik nézni a virágzó cseresznyefákat az emberek. Egy virágzó cseresznyefa jól néz ki, de azért mégsem szemlélem tíz percig, s csinálok róla minden oldalról hatvan képet, külön lefotózva az összes családtagomat mindenféle beállított pózban. A szomszéd (hármed óra sétára levő) egyetemen most virágzik a cseresznye, s ez ilyenkor messze földön híres esemény. Már a tanárok előre szóltak, jöttek messziről a hírek, hogy a kampusz kapujában már kinyíltak a virágok, de a fő szakaszon még nem stb, zajlott a folyamatos tájékoztatás.

Ilyen nyomásra végül én is úgy döntöttem, hogy akkor már átvonulok egy eseménytelen szombat délután, teljesítem erkölcsi kötelességem, megcsodálom a fantasztikus természeti tüneményt. Ennek ára is van, hiszen ahol pénzt lehet szedni nagy-nagy országban valamiért, ott pénzt is szednek, úgyhogy lezárták a fél budányi kampusz összes bejáratát, s csak 10 pénz ellenében lehetett bemenni. Persze ha oda jársz, akkor az ottani diákigazolvány is segít, de nekem perkálnom kellett.

Az eseményről felesleges írnom, mindenki látott már virágzó cseresznyefát, itt az volt szép, hogy nagyon sok volt egy sorban, mondhatjuk cseresznyefasornak is. Emberből nem volt hiány, hisz nagy-nagy országról volt szó. Kábé olyan hangulat uralkodott, mint otthon augusztus 20-án, ahogy vonul a nép a Duna-part felé. Én igen gyorsan végigverekedtem magam a tömegen a fasor végéig, majd visszacsorogtam az elejére, s inkább az éledező természetet fényképeztem. Mert azért itt már elég jól éledezik, s aznap éppen 20 fokra is feldobta magát a hőmérséklet, amitől jól leizzadtam, köszönhetően a kellemes páratartalomnak.

Igazából ez egy teljesen jelentéktelen esemény volt, de mégis egy kis apróság, amellyel az ember jobban megértheti a nagy-nagy embereket. Pont múlt héten kellett egy fogalmazványt írnom, hogy az éppen órán befejezett szövegből milyen sajátosságait tudtam kiolvasni a nagy-nagy emberek szépségkoncepciójának. Erre biztos létezik valami emberibb szó is (审美观), fejlődik vissza a magyarom. Ez a téma tetszett, elgondolkoztatott, hogy tényleg, mennyire is különbözik kultúránként, hogy mit tartanak az emberek szépnek. Mert azért héthónapos ittlétem alatt megfigyeltem, hogy teljesen mást tartanak fantasztikusan szépnek a helyiek. Engem például nem tud megfogni egy csodálatosan megdesignolt (csak magyarosan) kert, kis mű dombocskákkal, csörgedező patakokkal (有山有水), pavilonokkal és bambuszokkal, na meg a földből természetellenesen kimeredező kövekkel, melyekre mindenféle bölcsesség van írva. Viszont ami mellett meg az én állam esik le, hogy mekkora állat táj, a mellett meg ők mennek el teljes nyugalommal.

Ezen kívül nagyon számít, hogy mibe születik bele az ember. Mert ideérkezésem után még elbűvöltek a nagy-nagy cseréptetős épületek és pavilonok, pagodák, hogy „jé, ezek tényleg léteznek, és tényleg úgy néznek ki, mint a képeken”, de most már semmifajta lelkesedést nem tudnak kiváltani belőlem. Ellenben otthon minden jó homlokzatot megcsodálok minden alkalommal, amikor elszáguldok alattuk, nem tudom megunni őket. És nem azért, mert azok szebbek lennének, mint egy pagoda, egyszerűen csak az az enyém, az én kultúrám, az én világom. Ez meg itt szép, de sosem lesz a szívemben, így pár hét rácsodálkozás után teljesen 无所谓-jé vált számomra (bocsánat, nem tudom már értelmesen kifejezni magam. Otthon biztos sokszor fogok nagy-nagy nyelven helyettesíteni dolgokat, melyekre nincs magyarul szó, vagy nem jön a számra). Egyrészt ezért is vágyom már haza, mert hiányzik az épített szépség. Tájszépség itt is van, de még milyen, de amikor az ember egy város foglya, akkor jó, ha épített szépség veszi körül. És ez Budapesten remekül megvan, de itt ez teljesen hiányzik. Nem segítene, ha minden régi, klasszikus nagy-nagy épületekkel lenne tele, mert nem az enyém, ilyen téren még mindig jobb, hogy mindenféle felhőkarcolók bújnak ki a földből, mert azokhoz valamiért még mindig jobban vonzódok.

Úgyhogy egy kis Európa jól esne, csak pár órára, nagyot lélegeznék belőle, aztán teleportálnék vissza.

Egy majdnem büszke város krónikája