Egy majdnem büszke város krónikája

Igen, igen, a nagy-nagy nép tagjai tényleg köpködnek, és e jeles cselekedet részét képezi a majdnem büszke város mindennapjainak is. Úgyhogy megér egy bejegyzést. Főleg azért, mert a nyugatiak a nép ezen "furcsa" szokását viselik el a legkevésbé. Pedig a szokás egyáltalán nem furcsa, egyszerűen csak a finomkodó nyugati gyomornak nem a leggusztusosabb. A következő két bekezdést pedig a finomlelkű női hölgyek ugorják át.

Igazából a köpködés történetét nem ismerem. Szerintem itt mindig is így működött, és szerintem anno mi civilizált, felsőbbrendű nyugatiak is így működtünk. Csak mi kitaláltuk, hogy sokkal jobb, ha az orrunkból kijövő váladékot egy szövetdarabba bocsátjuk ki, majd ezt szépen őrizgetjük, újra felhasználjuk, s amikor már nagyon undorító és fertőző a szövetdarab, akkor kimossuk. Később a fejlett nyugati ember rájött, hogy igazából ez is rendkívül undorító, sokkal egyszerűbb, ha erdőket vágunk ki azért, hogy a taknyunktól meg tudjunk szabadulni. Majd élelmes marketingesek még tovább mentek, s kitalálták, hogy illatosítják, színezik, puhítják, s mindenféle trükkel ellátják a zsepkendőket, hogy az alatt a fél másodperc alatt, amíg a papírdarab az orral érintkezik, minél kellemesebben érezze magát a fogyasztó.

A nagy-nagy nép nem hülyítette be magát ennyire, megmaradt az ősi formánál. Nem kell fertőző szövetdarabban őrizgetni a váladékunkat, se erdőket kivágni, egyszerűen csak ki kell bocsátani a természetbe az anyagot. S a fejlett gondolkodású Nyugatot ez rendkívül frusztrálja, mert a köpködés nem csak egy egyszerű köpésből áll. A váladék valahol az orrban, vagy arcüregben helyezkedik el (gőzöm sincs a hely pontos nevéről), de ahhoz, hogy ezt ki lehessen szájon át bocsátani, ahhoz az anyagot el kell juttatni valahogy a szájüregbe. Ez a folyamat a köpködés legfigyelemfelkeltőbb része, mert több hatalmas hangerejű krákogással, hörgéssel jár együtt. Amikor a nagy-nagy ember úgy érzi, hogy már kellő mennyiségű váladékot juttatott a szájüregébe, akkor meg egyszerűen kiköpi azt. Persze ezek a sűrű, nyálkás kis csomagok az utcán maradnak addig, amíg fel nem száradnak valamennyire, vagy el nem mossa az eső őket, de a budapesti galambszar vagy kutyaszar sokkal gusztustalanabb, mint egy emberi köpet.

Igazából tény és való, hogy nem a leggusztusosabb dolog a köpködés, főleg a hanghatás miatt. Idős nénik meg tényleg elég rémisztőek, amikor hörögnek, krákognak, fulladoznak, majd köpnek egy nagyot. De ez nagy-nagy ország, és az egészben nincs semmi szörnyű. Ha az ember arra adja a fejét, hogy érdekli a Kelet, érdekli nagy-nagy ország, s akár még egy kis időt is eltölt a Föld ezen részén akár diákként, akár turistaként, akkor teljesen természetesen kell kezelnie a dolgot, mert ez az Ázsia-csomaghoz jár, a finomkodó emberek meg ne jöjjenek ide. Például egy csomó itt tanuló nyugati leány nem bírja a dolgot, s mindig úgy elfintorodnak a jelenségre, hogy az magánál a jelenségnél is csúnyább. És ugyanez vonatkozik a turistákra is. A szegény fővárosiakat hónapokig nevelték arra, hogy a közelmúltbeli jeles eseményre átvegyék azt a csodálatos civilizált szokást, hogy zsebre teszik a taknyukat. És igazából sikerült is elég jól megszelidíteni az ottani lakosságot. Nehogy a finomkodó nyugati még elfintorodjon.

A finomkodó nyugatiaknak tudomásul kell venniük, hogy ez egy másik világ. És ha már vannak olyan lelkes turisták, hogy érdekli őket a Kelet, akkor ne azt várják, hogy Nyugatot kapnak. És ugyanez vonatkozik egy csomó mindenre, a folytonos tömegre, a gyilkos közlekedésre, az ételekre, a higiéniára, a vörös csillagra, a szegénységre stb. De hát ez a világ másik fele. És semmivel sem rosszabb, mint a nyugati. 

Persze azt be kell vallanom, hogy nekem annyiban könnyebb dolgom van, hogy kaptam egy hároméves felkészítést, mielőtt kidobtak volna ide, s volt lehetőségem elég sok pontját bejárni a világnak, hogy természetesnek vegyem, hogy a világ nem minden része úgy működik, ahogy Magyarország (hála Istennek). Persze az, hogy magasról szarok arra, hogy köpeteket kell kerülgetnem, tömegverekednem kell a buszon, vagy hogy a marhagyomrot nem a KÖJÁL előírásai szerint készítik el, nem jelenti azt, hogy nem zsepkendőbe fújom az orrom, ásításkor nem a szám elé teszem a kezem, vagy hogy jól érzem magam, amikor ötszázan könyökölnek belém. De ezt választottam, és remekül érzem magam, mert nem a pagodák, hanem ezek a kis apróságok adják meg a Kelet varázsát. Meg az emberek kedvessége és flegmasága, legyen az előbbi bármekkora sallang is.

Aztán ez a bejegyzés kicsit úgy festi le ezt a világot, hogy az egész ország köpködésből és káoszból áll. Dehogyis. Tök normális kis hely ez, a fentiek csak kis plusz apróságok, melyek kiegészítésként kapcsolódnak a helyhez. Igazából nem tudom, hogy mit tud és mit gondol egy átlagos magyar a világ ezen feléről, valószínűleg nagyon sok baromságot. A lényeg, hogy ugyanolyan emberek élnek itt, mint bárhol máshol, csak a tömeg kicsit megbolondította őket. Harcosok lettek, hangyák lettek, flegmák lettek, furcsák lettek, nagy-nagy emberek lettek. És ez így van jól.

Kiegészítésként a kettővel lentebbi bejegyzéshez a Gát hatásairól, találtam egy régi képet 2001-ből, vessétek össze a 2008-assal. Ez a híd a gáttól 100 km-rel arrébb helyezkedik el. És a víz még tovább fog emelkedni...

A kicsit hosszúra nyúlt útibeszámoló utolsó része következik, Boszorkány-hegy Városáról. Az előző fejezetekből annyit megtudhatott a nagyérdemű, hogy messziről egy rettentő büszke város képét nyújtja az embernek. Később megtudtam, hogy a most látható város igazából már egy tök új város, amit nem oly rég építettek fel feljebb a gonosz Gát miatt. Az eredeti város meg valahol a víz alatt van.

A városban a kis csapatunk kettészakadt, mert páran elmentek megnézni valami szobrot valami hegyen valamelyik folyó túlpartján. Engem és egy útitársamat viszont sokkal jobban izgatott a város felfedezése. Igazából sok mindent nem lehet csinálni egy tök új városban, annyi volt a tervünk, hogy nekiindulunk fölfelé a hegyoldalnak. Bennem már ez is hallatlan örömöt okozott. Budai lakos révén hiányzik a sok felfele való kaptatás. Habár majdnem büszke városban is van pár hegy, de nincsenek rajtuk házak, az utcákon nincs semmi szint. Boszorkány-hegy Városába ritkán jut el külföldi, így megintcsak UFÓ-nak érezhettük magunkat.

Még a folyópartról kinéztük magunknak, hogy van valahol a épületek között magasan egy keresztény templomnak tűnő épület, keressük hát meg azt. Felcaplattunk hát egy végtelen lépcsősoron, meg még több végtelen lépcsősoron, míg végül megtaláltuk az épületet. Egy nagyon szép épület volt, de meglepetésünkre autójavítóműhelytől kezdve varrodáig mindent találtunk benne. Végül a megfelelő ajtón bejutva és kanyargós lépcsősorokon felmászva megtaláltuk az emeleten a templomként funkcionáló helyiségeket. Aztán hirtelen egy ajtó mögül előszaladt egy csomó-csomó gyerek, s körbeállták a két UFÓ-t. Nagyon élvezték, hogy van ott két idegen, lelkesen köszöngettek, körbeálltak, úgy éreztem magam, mintha egy afrikai faluban élelmiszerszállítmányokat osztogatnék. Nem mintha ezt a tevékenységet túl sokszor gyakoroltam volna, de így képzelem el. Felnőttet nem találtunk. Aztán a helyzet kezdett furcsa lenni, így menekülőre fogtuk a dolgot. Pár gyerkőc még egy ideig mögöttünk osont, de aztán leráztuk őket.

Folytattuk utunkat feljebb a hegyoldalban, mígnem egyszercsak eljutottunk a Boszorkány-hegy Gimnáziumának dicső kapujához. Rögtön nagy lelkesen beléptünk rajta, mert még egyikünk se járt nagy-nagy gimnáziumban. A sulit nem egy nyomasztó szürke épületnek kell elképzelni, hanem a hegyoldalban elszórt csomó új épületnek. Egy idő után kijutottunk a fő udvarba, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt a túlparti hegyoldalakba. Meg is beszéltük, hogy ennél szebb gimnázium nincs kerek e világon, s szörnyű, hogy nem ide jártunk. Útitársam rögtön úgy is döntött, hogy itthagyja a majdnem büszke várost, s beül az iskolapadba. Végül nem lépte meg. Az udvaron három osztály állt katonás rendben, s mind különböző dalokat énekeltek hatalmas hangerővel. A másik osztály éneke nem zavarta őket. Furcsa volt, vicces volt. Később megtudtuk, hogy egy decemberi jeles eseményre gyakorolnak forradalmi dalokat. Mao vezér nevét ki is hallottam.

Éppen indultunk volna tovább a felfedezőutunkra, amikor megjelent két nagy-nagy ember. Az idősebbik az iskola biztonsági főnöke volt. Gondoltuk, mindjárt kipenderítenek minket. Végül a fiatalabbik szép angolsággal tolmácsolta, hogy a biztonsági főnök kibújt a barlangjából, hogy üdvözöljön minket. Nagyon-nagyon örülnek a jelenlétünknek, szabadon menjünk csak bárhová, nyugodtan fényképezgessünk, s jaj de jó, hogy itt vagyunk. Úgyhogy végül a biztonsági főnök engedélyével tovább folytattuk garázdálkodásunkat. Eljutottunk a tantermekig, ahol este 6-kor is javában zajlott az oktatás. Az ajtók nyitva voltak, s a folyosókról ablakon is be lehetett lesni. Mindig jól lelassítottunk az ajtók előtt, hogy észrevegyenek a diákok, nagyon elcsodálkozzanak, néhányan felálljanak, majd jól végezve dolgunkat csendesen tovalibbentünk, jól megzavarva az órát. Így garázdálkodtunk fel-alá a folyosókón, de végül kicsöngettek, s kizúdult minden nagy-nagy diák.  

Boszorkány-hegy Városa nagyon a szívemhez nőtt az alatt a fél nap alatt. Igazából nem tudom miért. Tetszett, hogy hegyre épült, s minden pontján fantasztikus kilátás nyílt az alant folyó nagy-nagy folyamra, s a szurdokokra. Tetszett, hogy nem egy megszokott többmilliós gigaváros, hanem egy csendes, párszázezres kisváros, tele nyugodt, barátságos emberekkel. Tetszett az egész hangulata, jó volt garázdálkodni templomban, gimnáziumban, beszélgetni helyiekkel, jó móka volt, teljesen más, mint a majdnem büszke gigaváros.

Képek itt.

Ezennel véget ért az újabb útibeszámoló. Most sok ideig unalmasabb hetek közelegnek, nem lesz sok lehetőség a szökésre. Azért van még pár tervem hétvégékre...

A Három Szurdok két dologról híres. Egyrészt a festői környezete miatt, másrészt meg azért, mert a nagy-nagy nép kitalálta, hogy itt építi meg a világ legnagyobb gátját és még pár világ legnagyobb dolgát. Igazából ez utóbbi nevezetességről lehet a nyugati sajtóban a legtöbbet olvasni.

A Gátról nem tudok túl sok mindent, csak azt, hogy nagyon-nagyon rossz, és persze nagyon-nagyon jó. És senki se tudja, hogy melyik mellett tegye le a voksát. A terv nem nagy-nagy ország utóbbi őrült időszakainak egyikében született, már Szun Jat-szen felvetette a gát építésének szükségét 1919-ben. Végül 1994-ben kezdődött meg az építés, s igazából pár hete fejezték be szinte teljesen. Ettől függetlenül csak 2012-ben fog teljes kapacitással működni, mert még kell pár plusz szög és csavar rá. A lényeg, hogy a kapacitása baromi nagy, és nem csak energiát termel, de szabályozza a nagy-nagy folyam későbbi szakaszait is, így nem lesznek áradások. Még biztos ötvenezer egyéb dolgot is csinál e hasznos építmény, de sokkal többet lehet hallani a negatív hatásairól. Egyrészt a víz szintje 175 méter magasan fog állni, a Három Szurdok csúcsainak alsó száz méterét elönti a víz, jelentősen rombolva a tájat. A legalsó szurdok például már nem is szurdok, ott már nagyobb tó mérete van a víznek, s a szurdokból kisebb tóparti dombok lettek. Persze nem csak turisztikai jelentősége van a dolognak. Ezen a területen azért jópár folyóparti város és falu található, melyeket szépen elöntött a víz. Általában az emberek szépen a hegyoldalban feljebb újra megépítették a várost, a falvakat, de így is több mint egymillió embernek kellett elhagynia a lakóhelyét. A hivatalos kormányadatok szerint. Tehát szorozzuk meg párral. Emellett a megnövekedett víz földrengésveszélyes, egyre több a földcsuszamlás, beláthatatlan károkat okoz a faunában, és még szintén ötvenezer egyéb gondot okoz. Az utóbbi időben már a vezető politikusok is megkérdőjelezik a Gát szükségességét, de már késő. És igazából még mindig jobb, mint többszáz újabb szénerőmű. Én nem tudok állást foglalni, mert persze a messzi Nyugatról az ember fújol, de itt már látja az ember, hogy ennek a másfélmilliárd embernek baromira kell valahonnan energia. Ráadásul úgy meg végképp nem fújolhatok, hogy én is a Gátból származó áramot használom, és ennek segítségével írom e blogot is. Úgyhogy amíg ezt olvassátok, ti sem fújolhattok.

A Három Szurdok vidékéről az internetes fórumokon ki lehetett venni, hogy elég felesleges mind a majdnem 200 km-en végigutazni, mert a táj eléggé ugyanolyan. Ugyanolyan fantasztikus. De ha az embernek igazából csak egy napja van, akkor keményen szelektálni kell. Van egy sokkal szebb és látványosabb szurdokrész, a Kis Három Szurdok. A Boszorkány-hegy Városánál, ahol az igazi három Szurdok Közül a Boszorkány Szurdok is található, ott folyik a nagy-nagy folyamba a Nagy Nyugodtság folyó. Ez egy kisebb folyócska, mely szintén rendelkezik egy Három Szurdokkal, majd felsőbb ágain egy Mini Három Szurdokkal is. Ezek voltak hát a fő céljaink. És most sorolja fel mindenki emlékezetből a fentebb található tulajdonneveket.

Igazából csak annyit tudtunk, hogy a Boszorkány-hegy Városától kezdődik az a mégszebb szakasz, de hogy hogyan jutunk el oda, azt nem tudtuk. Végül reggel 8-ra értünk a város kikötőjébe a lassú hajóval. Itt rögtön lecsaptak ránk többen is. Ez teljesen szokványos minden érzekéskor, pályaudvarokon. Az ember mellé rögtön odacsapódik pár levakarhatatlan nagy-nagy ember, és felajánlja minden segítségét. Én velük mindig nagyon bizalmatlan vagyok, de sokszor kiderül, hogy tényleg tök sokat tudnak segíteni. Van, hogy a hivatalosnak a feléért szereznek tök jó szállást, és ezen még az ő nyeresége is rajta van, van csomó ismerőse, tudja honnan hová kell menni, mindent tud. Persze jól át is verhet, úgyhogy vigyázni kell velük. Végülis kiderült a csodálatos reggeli ajánlatokból, hogy épp két perc múlva fog indulni egy turistahajó a térségbe, úgyhogy azonnal vegyünk jegyet, a következő csak délben indul. Végül hittünk nekik, és a hajó tényleg épphogy csak megvárt minket. 

A turistahajó egy rakás nagy-nagy turistát szállított, mi voltunk az egyedüli külföldiek. Volt idegenvezetőnéni is, egész érthetően beszélt. Az út jó hosszú volt, úgy délután kettőre értünk csak vissza. Közben át kellett szállni többször is. A Kis Három Szurdok bejáratánál van egy híd, de mivel az utóbbi napokban nagyon sokat emelkedett a víz (nem a gát miatt), ezért a híd alatt a mi nagyobb hajónk nem fért át. Ezért átszállítottak több kisebb hajóba, majd a híd után újra nagyobb hajóra szálltunk. A Mini Három Szurdoknál meg kis csónakokba pakoltak minket. Ott még mentőmellényt is kaptunk, s helyi parasztbácsi társaságában jártuk be a vidéket. A táj amúgy fantasztikusan szép volt, de ezt felesleges részleteznem, feltettem kismillió ugyanolyan képet.

Persze a nagy-nagy turisták itt is lelkesen szerettek volna velünk fotózkodni. Volt egy hivatalos fényképész, aki minden turistát lefotózott a hajó orrában. Aztán később észrevett minket is, ezért minket is beállított díszletnek a hajó orrába, s újra jöhettek a turisták fotózkodni, most már velünk. Volt is sorállás!

A víz már majdnem elérte a 175 méteres csúcsmagasságot. Hivatalosan azt hiszem úgy százötvenvalahány, de most sok volt a csapadék, ezért eleve még jobban megemelkedett. A hegyoldalakban, falvakban nagy táblák jelzik a 175 méteres szintet. Amikor Peter Hessler, a múltkor említett író úgy tizenvalahány éve erre járt, akkor ezek a táblák még jó magasan a hegyoldalakban, a városok meredek utcáin voltak. Most meg már közvetlenül a part mellett. El se tudom képzelni, mi lehet a víz alatt, hány ház, város. A kisebb folyó egy szakaszon kisebb tóvá szélesedett ki. Egy helyi lakos később mondta, hogy régebben ide be se fért a turistahajónk. A másik ilyen példa a Boszorkány-hegy Városa, amit nagy naivan büszkének tituláltam. Bent a városban egy embertől megkérdeztem, hogy mégis milyen látnivalók vannak itt. Mondta, hogy hát itt az Újvárosban nincs sok minden. Megcsillantak a szemeim, hogy jó, jó, de akkor az Óvárosban, a régi részben csak van valami. A válasz az volt, hogy ó, az már a víz alatt van, a büszkének kinéző város a pár éve feljebb újraépített város. Ez volt az a pillanat, amikor kihúztam a büszke városok közül, mert ilyen történelemmel nem lehet egy város büszke. És később nem is csalatkoztam. De Boszorkány-hegy Városáról majd a következő bejegyzésben.    

Képek itt.

Tegnap nagy sietve visszatértünk a majdnem büszke városba, hogy nagy stréberen ma hajnalban mehessünk nyelvórákra. Aztán fél 8-kor bemondták, hogy délelőttre még kitolják a sportnapokat, így a reggeli órák elmaradnak. Mindegy, így kellett történnie. Három nap alatt végigrobogtuk a végigrobognivalókat, és megint az az érzésem volt, hogy ha én nem én lennék, akkor baromira irigykednék a nem-én srácra, mert fene jó dolga van, állati szép és izgalmas dolgokat lát és tapasztal.

Az útibeszámolót megint több részletben közli a krónika, csak hogy jó elnyújtott és unalmas legyen. Először a nagy-nagy folyón való közlekedésről fogok elmélkedni, a folytatásban a Három Szurdok és egyéb változatainak bemutatása következik, majd egy furcsa városkát mutatok be, melybe rögtön beleszerettem, s eddigi kedvenc nagy-nagy városommá nyilvánítottam.

Még a beszámoló kezdete előtt egy szörnyű vétségemet ki kell javítanom, mert útközben rájöttem, hogy nem is Pandaföldébe léptem át. Hanem egy általam sokkal érdekesebbnek tartott vidékre, az Újra Ünneplő Város felségterületére. Az Újra Ünneplő Város egy furcsa helye nagy-nagy országnak. A nagy-nagy folyó mentén fekszik, korábban Pandafölde részét képezte, de aztán úgy megnőtt, hogy önálló életet kezdett élni, s végül kiszakadt Pandaföldéből, s egy jogilag önálló közigazgatási területté vált. A városhoz tartozó mezőgazdasági területekkel, kisvároskákkal együtt a kiszakadt vidék 82000 km², mini Magyarország. Én ez utóbbi területeken jártam, a városba nem néztem be, mert az azért jóval messzebb van. A várost amúgy így kell elképzelni. Kedves kis hely.

A majdnem büszke városból egy rövid ötórás vonatúttal jutottunk a Megfelelő Bőség Városába. Ez egy négymilliós kisváros, még a Tartomány részét képezi. A vonatozás ideje alatt lassan átalakult a táj, a síkvidékről beértünk a dimbes-dombos hegyekbe, s a növényzet is trópusibbá alakult. Megtudtuk a vonaton, hogy a Megfelelő Bőség Városa híres a narancsáról, s ez be is igazolódott, mert egy idő után tényleg mindenhol narancs- és pomeloligetek között haladt át a vonat. Épp most van az érés ideje, így minden fa roskadozott a gyümölcsöktől. A Megfelelő Bőség Városa mellett helyezkedik el a hírhedt Három Szurdok Gát, s a folyamon felfele kezdődik a Három Szurdok vidéke. A Három Szurdok szakasza 193 km hosszú. Nekünk nem volt célunk ezen végigmenni, csak a közepéig hajóztunk be, a Boszorkány-hegy Városába. A Boszorkány-hegy Városánál folyik bele egy kisebb folyócska a nagy-nagy folyóba, s azon található a Kis Három Szurdok, majd a Mini Három Szurdok. Nekünk ez volt a fő célunk. Amúgy az útikönyvekben semmi értelmes információ nincs erről a vidékről, interneten, sok-sok beszámolóból sikerült összeollóznom, hogy mit érdemes megnézni, de azt, hogy hogyan lehet ezekhez eljutni, arra nekünk kellett rájönnünk. Nagy-nagy nyelvtudással persze jelentősen egyszerűsödik a dolog, de aki egyszer el szeretne jutni erre a vidékre, s nem egy méregdrága luxushajóra bezárva szeretné ezt megoldani, akkor nyugodtan kérdezzen engem.

Még érkezésünk napján szerettünk volna egy gyorshajóra szállni, mely pár óra alatt felvisz minket a Boszorkány-hegy Városába, ott megaludtunk volna, másnap gyönyörködtünk volna egy nagyot, majd visszatértünk volna. A terv azonban változott, mert az aznapi gyorshajó addigra már elment. Helyette nagy örömömre a helyi buszhajóval mentünk. Aki olvasta Peter Hessler: Két Év Nagy-nagy Országban című könyvét (aki még nem tette, az feltétlenül pótolja e mulasztását), az emlékezhet rá, ahogy részletesen elemzi, hogy milyen volt a kis hajókája, amin leutazott a nagy-nagy folyón. Nagy örömömre kiderült, hogy mi is pont ugyanilyen hajóval utazunk felfele a folyamon. Ez egy irgalmatlan lassú alkalmatosság, nem turistahajó, hanem sima közlekedési eszköz. Jó lerobbant, s van benne mindenféle osztály az utasoknak, mivel az út több napos a két végállomása között. Mi délután háromkor szálltunk hajóra, s másnap reggel kellett a Boszorkány-hegy Városába érnünk. Középosztályt választottunk, ami egy kis lyukat jelentett két koszos emeletesággyal. Ez tökéletesen megfelelt a célunknak, habár útitársaim azért néha fáztak, végülis november van már itt is. 

Egyedüli negatívuma az ennek a tömegközlekedési alkalmatosságnak, hogy a Három Szurdok Vidékén éjszaka halad át, mert iszonyat lelassítják a zsilipek az útját. A Megfelelő Bőség Városában található egy kisebb gátacska, itt várt ránk az első zsilip. A hajónak egy órát kellett sorba állnia, hogy sorra kerüljön. Itt csak egy szintet, 18 métert emeltek meg. Ez úgy történik, hogy a hajó beáll egy nagy kamrába, bezárják mögöttünk nagy lassan a gigantikus kaput, s szép lassan megtöltik a kamrát vízzel. A hajó felemelkedik, majd a kamra túlsó oldalán kinyitják a másik kaput, s a hajó boldogan siklik tovább 18 méterrel magasabban. A folyamat viszont igencsak lassú, mert a kamrába több hajó is befér, s a nagy-nagy nép takarékosság gyanánt minden lehető helyet kihasznál, így nagyon sokat tökölnek azzal, hogy több hajó beférjen a kamrarendszerbe. Az emelés már gyorsan eltelik, öt perc alatt megtöltik vízzel a rendszert.

Az első gát után be is sötétedett, de további órák kellettek, mire a hajó végül eljutott az igazi, hírhedt gáthoz. Ezt nem láttuk, mert a zsiliprendszer nagyobb, mint a nagy gátfal, ezért valahol a gát mellett helyezkedik el. Itt is vagy egy órát vártunk, hogy összegyűljön öt hajó, amelyik befér az előzőnél jóval nagyobb zsilipkamrába. Persze öt hajó sokkal több időt tököl azzal, hogy elférjen a kamrában. Aztán a kamrák felirata alapján tudatosult bennünk, hogy lévén a világ legnagyobb gátjáról szó, ezért nem csak egy zsilipkamrácskába emelnek fel minket, hanem egymás után mindjárt hatban! Ami kamránként félórás procedúrát számítva összesen háromórás folyamatatot jelentett. Én a harmadik emelés után eluntam magam, mert annyira nem vidám öt büdös szennyet kibocsátó hajó közt egy óriási betondobozba zárva nézni a négy szürke falat a hideg őszi éjjel órákon át. Mellettünk egy luxus nagyhajó volt, fehér emberekkel. Érdekes volt bekukucskálni a hatalmas lakosztályaikba. Kicsit különbözött a mi két kis koszos vaságyunktól...

Amúgy pompásan aludtam a hajón. Másnap reggel meg is érkezünk a Boszorkány-hegy Városába, melyet a folyóból nézve rögtön ki is nyilvánítottam az első igazi büszke városnak, mellyel nagy-nagy országban találkoztam. Aztán később ezt a nézetemet megváltoztattam, s kedvenc városommá nyilvánítottam, de erről majd később. (Apropó, azt hiszem a Fei-folyók Találkozásának Városát utólag büszkévé nyilvánítom, de ehhez még kell a Büszke Várossá Nyilvánító Bizottság másik tagjának is aláírása, így a procedúra még folyamatban.) Az aznapról szóló események majd a második részben kerülnek a krónikába.

Másnap visszafele végül már a gyorshajóra szálltunk, mellyel a tizenhét órás utat lecsökkentettük három órára. Persze a hajójegy is drágább, de legalább láttam nappal két szurdokot az igazi Három Szurdokból, s nem kellett a zsiliprendszernél újabb órákat tökölni, mert előtte átpakolták az utasokat buszokra, s az őserdőn át visszarepítettek minket a Megfelelő Bőség Városába. Amúgy ez a város sem rossz hely, teljesen szokásos nagy-nagy város. Aki elnézett már igazi nagy-nagy városba, az rájön, hogy mindegyik teljesen ugyanúgy néz ki a járdakövezettől kezdve a reklámokon át az épületekig, ezért majdnem büszke város után minden nagy-nagy városban otthonosan érzem magam. Persze igazából az európai városok is tök ugyanolyannak tűnhetnek egy ázsiai számára. A különbség a táj, az éghajlat, az emberek, meg városonként az öt nagyobb nevezetesség. Itt is így van ez. Habár az igazán neves nagy-nagy városok, például a Főváros, a Bűnös Kikötő, a Déli Kikötő azért mások.  

Képek itt.

És tadadadamm, most egy friss, ropogós tegnapi eseményről számol be a krónikás. Tegnap életemben először elmentem egy kolostorba. Na jó, keresztény kolostorban már voltam, de itt nem keresztény kolostorokba jár az ember. Úgyhogy életemben először betettem a lábam egy buddhista kolostorba. Érdekes volt.

A kolostor a campustól egy köpésre van, s egyszer már terveztünk is elmenni. De hát akkor ki a csuda tudta, hogy a szerzetesek 4-kor zárják a rendszert? Úgyhogy sértettségünket lenyelve egy hónappal később tértünk vissza. Most már időben. Az embernek hétvégén van ideje arra, hogy kicsit kimozduljon a campusról, de hétvégén valami helyi átok miatt mindig esik az eső. Vasárnap végre megemberelte magát az időjárás, és csak gyanús szürke szutykot bocsátott a városra. Mely roppant nyomasztó, de nagy-nagy országban hamar megszokja az ember.

A hely amúgy nem nagy. Egy domboldara kapaszkodik fel pár pagoda, meg persze a szerzetesek lakótermei, s a domboldal tetején egy torony várja a kedves turistákat. Nekem különösen sokat jelentett, hogy ott lehetek, igaz, ez csak ott jutott eszembe. Eszembe jutott az a kiskori időszakom, amikor nagyon vonzottak a különböző vallások, mert nagyon érdekesnek tűntek, és bőszen elolvastam mindent a hinduizmusról, buddhizmusról és az iszlámról az otthon fellelhető vaskos könyvekben. Persze a szüleim rögtön megpróbálták megvédeni tudásszomjas ifjú keresztyén tizenéves lelkem, és eltiltottak minden más vallással foglalkozó könyvtől. Végül szép fokozatosan kinőttem ezt a korszakom, kerestem magamnak más egyéb hóbortot, de emlékszem, hogy mennyire szerettem volna akkor elnézni egy buddhista templomba. És tegnap aztán eszembe jutott ez a vágyam. Pont olyan volt, mint ahogy elképzeltem. Na jó, meg ahogy a százmillió ismeretterjesztő filmben látta az ember.

Igazából egy ilyen buddhista kolostor tényleg rendkívül könnyen meg tudja fogni az ilyesmikre fogékony embert, és nem csoda, hogy nagyon sok kereső ember a buddhizmus butított verziójában találja meg az élete újabb boldogságát. Engem is lenyűgözött az a misztikus báj, ami körbevonta az egész helyet. A bódító füstölőillat, a szerzetesek kántálása, a sötét csarnokok óriási Buddha-szobrokkal, a plafonról lelógó szövetek mind el tudják ragadni az embert. És akkor még ott vannak az emberbarát békeszerető tanok. Persze a felszín nagyon misztikusnak és gyakorlatiasnak tűnik, de aki egy kicsit mélyebbre ás, akkor rájön, hogy a buddhizmusnál nagyobb káoszt csak a hinduizmus látott.

Azért egy kicsit sajnáltam, hogy az alatt az egy óra alatt nem voltam felvértezve a sinológus művészettörténész tudásával. Persze soha többet nem szeretnék nagy-nagy művészettörténetet és barlangfestmény-szimbolikát tanulni, de jövőre úgyis meghívnak majd pár külföldi előadót az ELTÉ-re, akik ötezredszerre is erről fognak értekezni. Én meg ötezredszerre se fogok figyelni, így nem fogok rendelkezni a  sinológus művészettörténész tudásával. Abban az egy órában azért sajnáltam a dolgot, habár ilyenekről pont egyik külföldi előadó sem beszélt. Pedig jó lett volna tudni, hogy mi mit jelent, ez miért ott van, az meg miért amott, épp mit mormolnak a szerzetesek, miért erre mennek, miért nem amarra, kit eszik a szörny a képen stb. De a szent tudás nélkül kénytelen voltam idióta európai turistaként viselkedni, mindenre rácsodálkozni, mindenen gyönyörködni, de semmit sem érteni.

Végül felbaktattunk a toronyba, melynek tetejére egy végtelen lépcsőrendszer vitt fel. Én nagyon élveztem, mert az ősidőkben, amikor építették, még 120 centisek lehettek a nagy-nagy szerzetesek, így csak lehajolva lehetett mászni a lépcsőkön, lefele meg négykézláb. A kilátás jó volt, látszott vagy öt nagy épület a szürke szutyok miatt.

Hát, ez volt az első nagy-nagy kolostorélményem. Jó volt, szép volt, érdekes volt. Képek itt. 

Ma egy tanóra közepén bejelentették, hogy mivel holnap egyik időjárásjelentés szerint sem fog esni az eső (na persze), ezért holnap gyorsan elkezdik a sportnapokat. Úgyhogy gyorsan újra megvettük a vonatjegyeket, és újra nekikészültünk a Három Szurdok felfedezésének. Pénteken már újra lesz oktatás, így sajnos igencsak limitált az idő. De ki a kicsit nem becsüli, ne menjen vándornak. Remélem jó idő lesz, és nem fog végig esni.