Egy majdnem büszke város krónikája

Megint egy ősrégi eseményről tudósít a krónika, másfél hónapja, még szeptemberben történt. Ideérkezésem után pár héttel már volt is lehetőségem megtekinteni, hogy hogyan is működik egy kórház a nagy-nagy országban. Nem kell megijedni, semmi baj nem ért. 

A történet ott kezdődik, hogy a bőröm mindig elég szar, szeret ekcémás lenni. Hála Istennek itt semmivel sem lett rosszabb a helyzet, de azért nem is javult. Egy vasárnapi napon, pont a jeles őszközép rémálom idején pont a nyakam lett látványosan vörös. Ezt meglátta egy agilisabb leány a templomban, s rögtön elhatározta, hogy elvisz engem egy bőrgyógyászhoz. Én meg beleegyeztem, végülis ki tudja, lehet, hogy a nagy-nagy csodagyógymód rögtön meggyógyítja azt, amivel otthon évekig nem tudtak mit kezdeni. 

Úgyhogy egy szép napon elvonultunk a város 1. kórházába, állítólag a legjobba. Itt furcsa az egészségügyi rendszer. TB nincs, mindenkinek keményen fizetnie kell, sokszáz millió ember nem jut rendes egészségügyi ellátáshoz. Ilyen az a híresen egyedi nagy-nagy szocializmus. Én is kicsit aggódtam, hogy mennyi be fog kerülni az egész, de valahogy a leány úgy kavarta a dolgokat, hogy végülis nem kellett fizetnem. Vagy csak megszöktünk. Nem tudom.

Jó kórház volt, jó nagy, modern, semmi félelmetes ázsiai nem volt benne. Csak kicsit több volt az ember. Itthon már azon is dühöng az ember, ha tízen vannak előtte. Én a 888-as sorszámot kaptam a bőrgyógyászathoz, és előttem kétszázan vártak a sorukra! Majdnem akkora volt csak a bőrgyógyászathoz a váró, mint a pályaudvaron. Itt mások a mértékek. Úgyhogy arra a pár órácskára kimentünk a városba.

A rendelések itt kicsit máshogy zajlanak, mint otthon. Magánélet, privát szféra ugyebár nincs olyan helyen, ahol ennyien élnek. Minden rendelő ajtaja folyamatosan nyitva van, és bárki bármikor besétálhat bárhová. Ha az ember épp az orvossal konzultál, akkor mellette tuti ott áll már a következő két soron következő ember, s érdeklődve hallgatják az egészségügyi problémáidat. Esetleg bele is szólnak a dologba. A leány próbált a  júniusban részlegesen lefagyott kezeimre is találni valami emberkét, így igazából körbejártuk a kórház összes olyan rendelőjét, aminek a nevében az ideg, izom vagy csont szó előfordult. Minden orvoshoz kérdés nélkül besétáltunk, a leány elmesélte a történetem és kezem jelenlegi helyzetét, az orvosok teljes természetességgel fogadták, hogy csak úgy besétálunk és jövünk a problémáinkkal, majd persze mindenhonnan továbbküldtek minket. Végül aztán eljutottunk a célszemélyhez, de mivel modern kórházról volt szó, ezért ő is a nyugati orvoslást ismerte, amit otthon már kimerítettünk. Úgyhogy a kezemre még kell keresnem egy helyi sarlatánt. (Az érdeklődőknek, a bal kezem érzésem szerint teljesen rendbe jött már, habár egy gyógytornász biztosan találna még trükkös mozgásokat, amiket nem tudnék megcsinálni. A jobb még bénázik, de hihetetlenül lassan, észrevétlenül azért javulgat. Pálcikával úgy ahogy tudok enni, de a csúszós dolgokat például nem tudom kihalászni. Társaságban kínos tud lenni.)

Visszatérve a bőrgyógyászhoz, végül sorra kerültem a legszerencsésebb sorszámmal, s egy meglepően fiatal orvosnőhöz kerültem. Ő is nyugati módszerekkel operált, de adott valami iszonyat ízű löttyöt, meg egy viszketés elleni trutyit a szokásos krémeken kívül. Utólag elmondható, hogy nem vált be a nagy-nagy lötty és a krémek, de a viszketés elleni trutyi tényleg nagyon hatásos. Azt majd el is kezdem importálni Magyarországra! (Van pár dolog még, amit importálnék, például a jó csípősre fűszerezett földimogyoró. Nyamm! Mondjuk a magyar lány egy darabkától is tüzet okádott, így még kell egy kis piackutatást végeznem, hogy otthon mennyire jönne be.)

Végülis tehát haszna nem volt, hogy elmentem a helyi kórházba, de hatalmas élményt jelentett, főleg ez a nyitott ajtós rendszer, hogy minden rendelésre csak úgy be lehet sétálni.

Soknapos eső kezdődött a Tartományban, sajnos a célhelyen is. Így elhalasztották a sportnapokat, és mi is elhalasztottuk akkorra az utunkat.

Növelve az unalmas bejegyzések sorát, most helyi időjárásjelentést fognak az olvasók kapni. De hát majdnem büszke város egyik fő jellegzetessége az elmebeteg időjárása. Nyáron ez a legforróbb városa a nagy-nagy országnak, az őserdőből feljövő diákok is szétsülnek. Télen meg a szibériai hideghez szokott északiak fagynak meg itt, mert hó van, de fűtés nincs. Ellenben az október tökéletes hónap volt.

Itt az ősz még nemigen kezdődött el. Minden el van csúszva úgy egy hónappal. Szeptember végén még 35 fok volt gyilkos páratartalommal, aztán az egyik napról a másikra lement 15-18 fokra a hőmérséklet. Ettől aztán megijedtem, hogy ajjaj, kemény tél jön. Aztán szerencsére összekapta magát az október, s felment 20-25 fokra, tökéletesen kellemes rövidujjús időre, s egész jól tartotta is magát a hónap végéig.

És ami külön öröm volt a szép időben, hogy mivel nem volt magas a páratartalom, ezért szürke szutyok is csak néhanapján képződött, így kék volt az ég, sütött a nap, csicseregtek a madarak. Egyszóval az október tökéletes volt. Persze néha azért esik az eső. Ilyenkor folyamatosan esik reggeltől estig, aztán másnap megint gyönyörű idő van.

A levelek még csak most kezdenek sárgulgatni. Van itt valami furcsa örökzöldnek tűnő fa, melyet itt láttam életemben először, ez még teljesen zöld. Helyi nevezetesség, a campus összes útjának a nevében ez van, s a kis domb is, melyen a campus van ennek a fának a nevét őrzi. Teljesen úgy néz ki formára, mint egy rendes otthon fa, csak jó húsos és csillogó a levele. Ettől viszont teljesen furcsa. Mármint lát az ember otthon húsoslevelű növényeket, de azoknak mind tök furcsa mediterrán formája van. Na mindegy. 

Most már jön lassan a hűvösebb idő és az elkerülhetetlen tél. De remélhetőleg lesz addig még pár kellemesebb nap.

Tegnap meghívott egy helyi ismerősöm az egyeteme (közgazdasági és jogi) hatvanadik évfordulójának az ünnepségére. Gondoltam biztos valami majálisszerű valami lesz. Az illető ígért tűzijátékot is, úgyhogy aztán nagy vonakodva elfogadtam a meghívást, végülis miért ne. És igencsak kellemes csalódásban volt részem, tudnak ám ezek a nagy-nagy emberek ünnepelni!

Az egész persze úgy kezdődött, hogy az illető félreigazított, hogy hol kell leszállni, így kilyukadtam a város egyik titokzatos részén. Pár zavaros telefon után végül rájöttünk, hogy hol is vagyok, így sikerült eljutnom a célhelyre. Mindenesetre kalandvágyó lelkem szereti ezeket a helyzeteket. Külön öröm volt, hogy a szülinapos egyetem olyan részén van a városnak, ahol eddig még nem jártam, hármed órás buszút kellett, hogy eljussak oda. Mármint ez nem tűnik nagy számnak, de ha azt vesszük, hogy még mindig szigorúan a központ egyik kicsinyke szegletében történt az esemény, úgy már jobban érzékelhető a majdnem büszke város mérete. A csak a központot ábrázoló várostérképen mozdultam pár centit. Az utóbbi időben kezdtem csak elámulni a város méretein. Mármint most tudatosult bennem, hogy a végtelen buszútjaim és kalandozásaim tényleg csak a város közepére korlátozódtak. Találtam magamnak egy hegyet (ahova múlt héten el akartam menni, csak az eső szabotálta az akciót), mely még javában a majdnem büszke város részét képezi, de egy olyan titokzatos részén van, mely már nincs is rajta az én térképemen. A központból távolsági busz viszi el a turistákat oda, 60 km az út oda. 60 km!!! És ez csak a központ és a hegy közti távolság, nem átmérő, hanem sugár. Nagy-nagy országban mások a léptékek. Van még itt felfedeznivaló bőséggel!

Na, visszakanyarodva a büszke eseményre, ennek is nagyobbak voltak a léptékei, mint ahogy a magyar zengzetes beszédekhez szokott elmémben azt elképzeltem. Természetesen e kis mellékegyetem is rendelkezik több városligetnyi campusszal, s benne egy Papp László Sportaréna méretű kis sportpályával. Ebben a stadionban zajlott a nagy évfordulózás. Persze az egész campus tele volt sajátos nagy léggömbökkel, vörös-molinós szlogenekkel és hömpölygő néppel a stadion felé. A stadion teljesen tele lett, az egyetem diáksága simán megtöltötte (na jó, a harmada le volt zárva a tűzijáték miatt). Ja, kis plusz információ a majdnem büszke városról, hogy jelenleg egymillió egyetemista tartózkodik benne. Mások a léptékek. A kis kavargásos incidens miatt később érkeztünk, már elkezdődött a show. Igen, itt nem azt kell elképzelni, hogy a rektor mond öltönyben egy húszperces beszédet, melyben ecseteli az egyetem büszke történelmét. Nem, itt rendeztek egy kisebb méretű olimpiamegnyitót.

Volt mindenféle táncos mutatvány, énekesek, emberekből alkotott visszaszámláló (ezt lelopták az olimpiamegnyitóról), sok-sok pirotechnikai cucc, és persze a végén nagy tűzijáték. Az utóbbiban az volt az érdekes, hogy a stadion közepéről lőtték ki, ennyire közel még sosem voltam ilyenhez. (Amúgy a szobámból minden második nap hallani tűzijátékot, ez itt mindennapos esemény.) Igazából felesleges részleteznem, hogy milyen attrakciók voltak, a lényeg, hogy megadták a módját az eseménynek, csináltak egy hatalmas show-t nagy-nagy módra, nagyon jól éreztem magam. Elképzeltem, ahogy a Közgáz csinálná az évfordulóját. Az aulában tartott másfél óra beszédsorozat, a végén a himnusz eléneklésével. Brrhhh. (Félreértés ne essék, ez nem a himnusznak szól, az itt is volt.) Sajnos fényképeket nem készítettem, mert nem készültem arra, hogy szükség lesz rá.  

Most pár napra a krónikás megint megszökik. Sportnapokat rendeznek az egyetemen, de mivel én a szennyes levegőben inkább nem űzök semmilyen sportot, ezért jó vándor módjára többedmagammal újabb felfedezőútra indulok. Most nyugatra, Pandafölde felé veszem az irányt. Pandafölde mélyére nem tervezek behatolni, az a nyári terv részét képezi. Egy olyan helyet tervezek megnézni, melyet már nem látni sokáig, már így is túl sokat változott. Ez a sokat emlegetett Három Szurdok és környéke.

Engem mindig érdekel, hogy milyen dolgokat lehet kapni más birodalmak boltjaiban, s természetesen nagy-nagy ország e téren különösen sok élményt rejteget a vándor számára. Igazából első nézésre teljesen úgy néz ki, mint bármelyik otthoni Cora, Tesco, Auchan stb, de ha az ember közelebbről megnézi az árukínálatot, akkor sok-sok furcsaságot talál. Sőt, igazából nincs is olyan dolog, ami nem furcsa. Heteket lehetne eltölteni egy ilyen árukínálat feltérképezésével. Készítettem egy kis fotósorozatot egy sietős megtervezett vásárlás teljesítése alatt. 

Szupermarketbe heti kétszer eljárok, mert bár van egy csomó bolt a campuson belül is, de csak itt kaphatóak olyan egzotikus dolgok, mint sajt (csak lapka meg háromszög), friss tej, sonka, sós kenyér stb. Egy hónapig bírtam ezek nélkül, de aztán rám tört az, hogy otthonihoz hasonló reggelit akarok. Szerencsére az itt tanuló magyar leány nem szereti annyira a nagy-nagy kaját, így már felfedezte a fél várost, hogy hol milyen nyugati élelmet lehet kapni, s mindig lelkesen újságolja az új felfedezéseit. A múltkor még mogyoróvajat is talált, ami nem Nutella, de azért mégis valami kenhető és édeskés. Aztán persze van egy csomó dolog, amit még szupermarketben sem lehet kapni (pl. izzadásgátló, igazi sajt, barnakenyér, igazi joghurt, kefir). De hát ez Kelet. És sokkal több olyan dolgot kapni, amit sehol máshol.

Nagyon nem is részletezném tovább, a szupermarket egy csodálatos és izgalmas világ minden felfedező hajlamú vándor számára. Elmesélni úgysem lehet, csak lefényképezni mindent. De időm nem volt sok, ezért csak pár dolgot fotóztam le. De azért készítettem képeket a pecsételőről és a mozgólépcsőmellettálló hölgyekről is. Képek itt.

Nagy-nagy ország egyik jelentős ünnepe az őszközép, melyet idén úgy szeptember közepe táján ültek meg. (Igen, a krónikás kicsit el van maradva a történetek mesélésével.) Ezen az ünnepen igazából semmi jelentős dolog nem történik a kollektív evésen kívül. Az ilyenkor legjelentősebb étel a holdsüti, mely egy kis kerek valami, benne valami gyümölcsszerű vagy hússzerű töltelékkel. De mivel a nagy-nagy nép nem a cukrászmesterségéről híres, ezért ez is a semmi extra kategóriába sorolható. Másik szép foglalatosság ilyenkor a Hold együttes nézése, mert persze telihold idejére jön ki minden évben az ünnep. Mivel szeptemberben a majdnem büszke várost a szürke nyák borította, ezért ez utóbbi tevékenység nem képezte részét a helyi családok programjának. 

Igazából én sem terveztem semmit erre a napra. De aznap elmentem a templomba egy lenggyel lánnyal, s kedvesen invitáltak minket a helyi ifjúság őszközépünnepi programjára. Mi meg ezt nagy lelkesen el is fogadtuk, mert hát miért ne, biztos jó móka lesz.

Úgyhogy aznap este visszatértünk a templomba, felmentünk a sokadik emeletre, megtaláltuk a fiatalok csoportját, s leültünk. Na jó, inkább leültettek, természetesen legelölre, hogy mindenki lásson minket. Az est első programja közös éneklés, imádkozás volt, ezzel még nem volt semmi baj. De utána jött a játék! Csapatokra oszlott a népes legény-leány sereg, s mindenkinek kiosztottak egy matricát, rajta egy névvel. A csapatoknak ezekből a szereplőkből kellett írniuk és előadniuk egy kis szösszenetet. Itt olyan nevekre kell gondolni, mint nálunk Mátyás király, Frakk, Friderikusz, Torgyán József, Jókai Mór stb, azaz az ártatlan sinológus csak a történelmi és irodalmi személyeket ismeri fel. Nekem sikerült elmagyarázniuk, hogy egy japán rajzfilmmacska vagyok, a lengyel leány meg egy híres harcos. A csapattársaim igazából angolul nem beszéltek, természetesen köznyelven sem, csak hihetetlenül gyors büszke városi nyelvjárást, de végül húsz perc alatt sikerült elmagyarázniuk nekünk, hogy mi lesz a kis szösszenetünk, és mit is kell csinálnunk. Én, mint óriásmacska és másik állatszereplő társam meg kellett, hogy támadjuk a Földet, de aztán a hős hősök visszaverték a támadásunkat. A darab egész jól sikerült, legalábbis a többi csapathoz képest...

A nyolcvan nagy-nagy fiatal előtt való macskaszínjátszás és földelpusztítás volt az első őszközépünnepi rettenet, de ezt még az ember nevetve végigcsinálta. Ezt követően bizonyságtételek következtek, melyekből nem értettünk egy kukkot se, úgyhogy egy órával később úgy gondoltuk, hogy titkosan elosonunk. Persze ez az első sorból elég nehéz mutatvány, de azért megpróbáltuk. Természetesen sikertelenül. Az ajtóban utunkat állta pár kedves keresztény hölgy, hogy egy dal erejéig maradjunk. Mármint annyit vettünk ki a beszédükből hogy maradni még kicsit, ének. Mi boldogan rábólintottunk, hogy ha ez a szabadulás ára, akkor még éneklünk velük egy kicsit, végülis nem olyan rosszak azok a nagy-nagy keresztény dalok (ha csak egyszer énekeljük el őket). De naivak voltunk. 

Egyszerre csak csendet parancsoltak, nyolcvan nagy-nagy szempár ránk szegeződött, a kezünkbe került két mikrofon, hogy akkor most álljunk ki középre, és énekeljünk el egy-egy angol keresztény dalt. Igazából a második őszközép rettenet az én leblokkolásomnak és bénázásomnak volt csak köszönhető. A lengyel lány olyan gyülekezetbe jár a hazájában, ahol csomó angol dalt énekelnek, így fogta magát, és gyönyörűen elzengedezett egy éneket. Utána jöttem volna én. Én egy angol éneket se tudtam csak úgy fejből. Ezt közöltem is velük, mondták hát, hogy oroszul is dalolhatok. Sajnos ezt a felajánlást is vissza kellett utasítanom, mondták, hogy na jó, akkor magyarul. És ekkor a sokszáz keresztény ének, amit tudok, egyszerre kitörlődött a fejemből, ott álltam a nézőtéren egy rakás nagy-nagy fiatal előtt, s nem jutott az eszembe semmi. Kínos volt. Picikét. Nagyon. 

Végül aztán ha már megszivattak, akkor én is szivatok módszerrel élve, menekülés gyanánt kiválasztottam magamnak a közönségből egy áldozatot, és megkértem, hogy mivel én elfelejtettem minden magyar dalt, ezért tanítson nekünk meg egy nagy-nagy éneket. Úgyhogy a srác kénytelen-kelletlen kijött a nézőtérre, s megpróbált megtanítani nekünk egy rohadt nehéz dallamú éneket. Ez olyan szerencsétlenül sikeredett, hogy a versszak közepén ijedten leállították a produkciót, kezünkbe nyomtak pár holdsütit, s menekülhettünk. Meg sem állt a lábunk hazáig.