Egy majdnem büszke város krónikája

Egy év eltöltése egy majdnem büszke városban, egy nagy-nagy ország nagy-nagy folyama mellett.

Friss topikok

  • Abhinanda: Gyorsan kimentem a tetőteraszra megnézni, lemaradtam-e valamiről. De nem, India jól hallhatóan és ... (2009.08.06. 18:18) Kína egy újonc szemével
  • felegar: A múltkor, hála a Facebooknak, elgondolkodtam rajta, hogy mi az az 5 város, ahová önszántamból nem... (2009.08.05. 16:20) Ahh, szabadság!
  • ssüni: @felegar: Rob, nem csak te vagy irigy! :-) (2009.08.01. 19:11) Selyem
  • Abhinanda: Nézze, én nem értek se Tibethez, se a gazdasághoz, úgyhogy nem is tudok olyan nagyívű következteté... (2009.07.13. 21:36) Tibbat
  • orangeman: Az én Jótevőm fia egész tisztelettudó. Bár az édesapja így is problémázik, hogy nem 听话, de az apák... (2009.06.27. 15:10) Templom és a gyerekek

HTML

Valahol messze van egy nagy-nagy ország...

2009.08.13. 23:46 | Flotador | Szólj hozzá!

Hazaértem.

Fénysebességgel eltelt 50 hét. Itthon az ég világon semmi sem változott. Az az 50 hét mintha meg sem történt volna, csak egy furcsa, hosszú, és nagyon szép álom volt. De azért van néhány bizonyítékom, hogy az az álom talán mégsem csak egy egyszerű álom volt. Képek, cetlik, buszjegyek és vonatjegyek százai, és persze barátságok, emberek, ismerősök, élmények, ízek, szagok, illatok, pár emlékeztető, hogy a párhuzamos univerzum valahol létezik. Valahol, nagyon messze.

Én egy hosszú időre külföldre szakadt embertől azt kérdezném először, hogy min döbbent meg, mire csodálkozott rá, amikor megérkezett, érte-e fordított kultúrsokk? Annyi ideje viszont nem tartózkodom itthon, hogy olyan sok megfigyelést tehettem volna. Még a reptéren megdöbbentett a vécékefe látványa, hogy jé, tényleg, itt ilyen is létezik. Meglepett, amikor az útlevelet ellenőrző nő magyarul szólalt meg. Le se tudtam reagálni a dolgot, alig tudtam kibökni, hogy "jó reggelt". Furcsa, hogy körülöttem az emberek magyarul szólalnak meg, hogy magyarul vannak kiírva a dolgok, valahogy furcsa, hogy egy ilyen kis népnek van egy saját kicsiny hazája, amit saját maga irányít, ahol mindenki ugyanúgy beszél, és minden le van fordítva a saját nyelvre. Ez persze nagyon szép és jó, csak valahogy furcsa egy év elnyomó, gonosz, mindent leigázó és magába olvasztó nagy-nagy kultúra után. Minden összement, egész Budapest egy kisváros lett, pici házakkal, szűk kis utcácskákkal, ember sehol, utcai élet nuku. De nagy-nagy országhoz képest azért nagyon rendezett, pöpec, tiszta, tele fákkal, növényekkel, virágokkal, kék éggel, felhőkkel, naplementével, tiszta giccs álomvilág a nyákos szürke kockavárosok után. Viszont az utak szörnyűek. Nagy-nagy országban mindenhol szuper utak vannak, legyen az a legtávolabbi falu vagy a Bűnös Kikötő közepe, kátyu sehol. És fázom! Hideg van! Az utóbbi hónapokban nemigen jártam olyan helyen, ahol 30 fok alatt lett volna bármi is, nappal Északon 40 fok és tűző nap, Délen 35 fok és még tizet hőérzetre rádobó gyilkos-ragadós páratartalom, és éjjel se lesz hűvösebb. Még lesz egy jó adag sokk, és szokatlan dolog, de ezek majd később, fokozatosan fognak csak előjönni.

Nagyon sok mindenre automatikusan visszaálltam. Azt hittem még ott messze, hogy furcsa lesz majd itthon vizet inni a csapból, de itthon valahogy teljesen természetes. Igazából minden kis mozdulat, mozzanat automatikusan visszatért, ahogy hazaértem. De rám ragadt egy csomó dolog, amit majd nehéz lesz levakarnom. Például a magyarok mindig minden hülyeséget megköszönnek. Még ott a messze működésem elején én is mindent megköszöntem, de a sok furcsa tekintet után rájöttem, hogy ez teljesen felesleges. Most meg megint vissza kell állnom, hogy mindenért köszönömöt kell mondani, mert ha nem, akkor én vagyok a bunkó paraszt. Meg biztos lesz egy adag apróság, amiben bunkó paraszttá váltam, úgyhogy ha ismerős lát rajtam valami ilyet, nyugodtan figyelmeztessen. Vissza kell szocializálódnóm, itthon minden sokkal kötöttebb és formálisabb, furcsa ez még.

Lehetne kérdezni, hogy hiányzik-e onnan messziről valami? Persze ez még elég korai kérdés, de az igazat megvallva, hiányzik minden! Legszívesebben azonnal mennék vissza. Persze nem csak úgy lenni ott, kellene valami értelmes dolog, valami jó munka, vagy bármi, amivel valami kis célt találnék ottani működésemnek. Pedig még csak meg se tudom fogalmazni, hogy miért lenne ott jobb. Lehet, hogy csak haza kell szoknom, nem tudom. Egyszerűen túlzottan jól elvoltam ott, minden nap egy külön kaland volt, az emberek, a lazaság, a káosz, az ételek, az, hogy minden olyan más volt, mint amit itthon megszoktam. Az az én párhuzamos univerzumom, ott éltem életemben először önállóan, egyedül, magaménak éreztem az egész majdnem büszke várost, az egész országot. És persze hiányzott a család, de most, hogy itthon vagyok meg az hiányzik, hogy nem tudok átkopogni a szomszéd szobába, hogy a Föld túlsó oldaláról jött baráttal beszélgessek, és elmenjünk kajálni egy nagyot. Nem jó hosszabb ideig külföldön élni. Az ember gyökértelenné válik. Se itt nem jó, se ott nem jó. Az ember a messziségben hazavágyik, ha hazaér, akkor meg rögtön a messziségbe. Nem jó ez így. Nálam meg súlyosabb a helyzet, mert sokkal jobban vágyok innen a messziségbe, mint anno onnan haza. Remélem ez csak időszakos lesz, ahogy találkozom majd a barátaimmal, felveszem a régi életem ritmusát, s ha elindul a tanév, akkor meg úgyis épp eléggé le lesz kötve az agyam ahhoz, hogy ne vágyódással töltsem a napjaim. Legfeljebb majd reggelente a villamoson.

Furcsa visszagondolni az elmúlt egy évemre. Egyfelől hihetetlenül gyorsan eltelt, a családi búcsúzkodás mintha tegnapelőtt lett volna, másfelől az ottani első negyed évem meg rendkívül réginek tűnik, ősidőnek. Az első negyedév volt tulajdonképpen a szocializáció nagy-nagy országra. Sokat változtam ott, ami itthon nem is látszik meg, de oda bébiként érkeztem, aki még gügyögni se tudott, és egész éretten jöttem haza. Ez olyan, ami csak oda vonatkozik. Bébi voltam az ottani problémakezelésben, a kapcsolataim kialakításában, a nyelvi szintemben, most az akkori énemre visszagondolva egy tiszta röhejes alakot látok magam előtt. Ezen biztos mindenki átmegy, aki valami távoli országban kezd el élni, a lényeg tényleg csak annyi, hogy az ember átáll a másik kultúrára, rájön, hogy mi hogy működik ott, és ő is felveszi az adott ritmust. Negyed év elteltével lassan kialakítottam a kapcsolataimat, a barátságaimat, elkezdtem én is úgy működni, ahogy ott működni kell, lassan felnőttem a párhuzamos univerzumban is. De még van mit nőnőm. De az a növekedés csak ott fog folytatódni. A lényeg az, hogy ne zsugorodjak vissza bébivé, hanem majd ha visszatérek, valahol onnan folytassam a nagy-nagy élet meghódítását, ahol abbahagytam. A nyelvi szintemet kellene valahogy fenntartanom, ami nehéz lesz, valószínűleg az elmúlt két napban is nagyot esett vissza. Meg őriznem kell az ottani kapcsolataimat, legyen az nagy-nagy ember vagy nemzetközi diák. A távolból ez mindig nagyon nehéz.

Még sok harcom lesz itthon, egyrészt magammal, belső harcok, hogy ne vágyjak annyira vissza, másrészt meg a feladataimmal. Le kell diplomáznom, többször is, amihez egyáltalán nem fűlik a fogam. Újra kell tanulnom hindíül és szanszkritul, újra fel kell vennem egy gonosz közgázos gondolkodást, az agyam kapacitását újra fel kell tekerni. De most legalább van egy szép célom. Ha végre lediplomázom valamiből, akkor végre elkezdhetek dolgozni, önfenntartóvá válni, és mindenképp valami olyan állást keresek, aminek köze van a nagy-nagy országhoz, és ha Isten is úgy akarja, akkor ad lehetőséget, hogy újra kimenjek, s tovább folytassam életem ottani fonalát.

De addig is itthon vagyok, ebben a nyugodt és békés országban, ahol süt a nap, kék az ég, zöldek a fák, és szépek az emberek. De valahogy minden halott, mogorva, rideg és üres. A messziségben meg tovább dübörög a nagy-nagy ország, ahol ötven emelet alatt nem épület az épület, ahol szürke nyák borítja be városokat, ahol egy napig lélegezni a főváros levegőjéből olyan, mint 50 szál cigarettát elszívni, ahol ha valami szomszédos városban van dolgom, minimum 1000 km-t kell hozzá vonatoznom, ahol egy vonatút alatt több éghajlati övön is áthaladok és egy növényfaj sem olyan, mint itthon, ahol nagy taktikákat kell alkalmazni utazás közben, hogy elfogadható vécét találjon az ember a nagyobb ügyek elvégzésére, ahol egy hónap alatt lebontanak az utcában öt épületet, és felhúznak helyette öt másikat, ahol egy nehéz ugrálós számítógépes játék az utcán közlekedni, potyogó téglákkal, besüllyedő utcakövekkel, kiálló vasdarabokkal, beléd száguldó motorosokkal, biciklisekkel, riksásokkal, meg persze tízmillió emberrel. Ahol bárhol is jársz, hangos "hellooooo" kiáltásokkal fogad a féléves gyerek és a hatvanéves nagyanyó is, ahol a csirkelábat és a kacsabelet finom rágcsának tartják, ahol 200 Ft-ért olyat tudok zabálni, hogy másnap csak azért eszem, mert nem tudok a többi mennyei éteknek ellenállni, ahol este a parkban táncolnak az emberek, ahol a húszéves suhanc srácok hangosan éneklik az utcán az épp aktuális nyálszám refrénjét, ahol a fél internet le van tiltva, és csak Falun Gong-os szoftverrel tudok fellépni a Facebookra, ahol mindenfele jelmondatok és oktató szövegek vannak, ahol csak vidéken léteznek többgyerekes családok, ahol simán felkap egy motoros, és naptártájakon át elszáguld veled öt faluval arrébb, puszta kedvességből, ahol mindenki el akar adni neked valamit, ahol a vasútállomásról kilépve bújócskát játszom az agresszív taxisokkal, ahol nem tudják mi az, hogy Gyűrűk Ura, ahol az első emelet a földszint, ahol nem látni a napot, ahol senki sem tud jól angolul, ahol életveszély átkelni a zebrán, ahol együtt él ujgur, hui, tibeti, tai, burmai, mongol, mandzsu, orosz és a nyakukon másfél milliárd han.

Valahol messze van egy nagy-nagy ország, van egy majdnem büszke város, élik tovább életüket, dübörögnek tovább a fejlődésbe vagy a totális pusztulásba. Valahol messze ott van Kína, Dél, Hubei, Wuhan, Wuchang, a Central Chinese Normal University, a tizenhárom emeletes kollégium, a 812-es szoba a konyha mellett, és a szoba ablakából kinézve ott látszik a kis hegy a jótetős épülettel, körülötte kocka házak, kocka házak és szürke kockaházak, nyakon öntve egy jó adag szürke nyákkal. Ott éltem egy évig, egy fantasztikus évig. Álom volt, szép álom volt.

És tudom, hogy egyszer az álom még folytatódni fog.

A vége előtt

2009.08.13. 23:27 | Flotador | Szólj hozzá!

Utunk a végéhez ért. A Bűnös Kikötőből felvonatoztunk a fővárosba. Állóhelyünk volt. Ezzel koronáztuk meg a ki tudja összesen hány hétnyi ideig tartó vonatozásunkat. Egy adag gonosz boszorkány vigyázta álmunkat, miközben a földön ültünk-feküdtünk. Az ilyen éjszakai vonatutak mindig álomszerűek és szürreálisak, részletekbe nem is megyek.

A fővárosban csaptunk egy nagy csomagrendezést, hisz jóval túlléptem a súlyhatárt a repülőre, míg vándortársamnál még volt pár kilónyi szabad hely. (Végül mindketten sikeresen feljutottunk a gépre.) Találkoztunk fővárosi barátokkal, ettünk egy utolsó jó nagyot, s a vándortársak szétváltak.

Véget ért a hat hetes kaland, nagy-nagy ország meghódítása. Ez kellett ahhoz, hogy igazán otthonomnak érezzem a párhuzamos univerzumot, alig maradt pár terület, ahol nem jártunk, és bár rengeteg látnivalót kihagytunk, és iszonyat gyorsan robogtuk végig soktízezer kilométert, mégis bőven sokszorosát láttuk annak, mint bármely nagy-nagy országban ennyi ideig utazó külföldi, hát még nagy-nagy. Hosszú út volt, összegezni úgyis később fogunk, merengést tehát nem csapok.

Szép volt, jó volt, kalandos volt, szuper volt, a következő tanévre ad majd egy jó adag visszaálmodozni valót, amikor ülök majd az unalmasnál unalmasabb előadásokon.

Az utolsó adag kép itt.

Sziget

2009.08.11. 17:55 | Flotador | Szólj hozzá!

A Trópusi Sziget volt utunk utolsó előtti állomása. Érdekes volt visszatérni a boldog, szabad, jól szervezett, civilizált Déli Kikötőből a szárazföldre. Már az első buszmegállóban teljes káosz és zavar fogadott, nem tudom, hogy hogy éli meg az egészet az, aki szüzen lép a szárazföldre, és nem érti a nyelvet. Engem vegyes érzelmek öntöttek el. Egyrészt az, hogy mi a csudának nem tudnak egyszer értelmesen megoldani valamit, és miért kell mindig ordibálni, két kilométerrel arrébb ugyanabból a népből való pajtások tök civilizáltak. Másrészt meg, hogy de jó, visszatértem a párhuzamos univerzumomba, partra vetett halként visszadobtak a vízbe lubickolni.


 

A Trópusi Szigetről annyit kell tudni, hogy az ország legkisebb tartománya, akkora, mint a Dunántúl, tehát a húszmagyarországnyi tartományokhoz képest kicsi. De sziget, úgy meg már nem is annyira. A Trópusi Sziget messze van mindentől, még Déltől is délebbre, régebben ide száműzték a galád hivatalnokokat. A helynek tényleg teljesen olyan érzete van, hogy távol van az ember mindentől, nagy-nagy ország nyüzsgése és pörgése teljesen elkerülte a helyet, a tartományi székhely is holtan fekszik a tenger partján, gyorsan elnyerve a büszke város címet.

 

Mi semmi másért nem jöttünk ide, csak azért, hogy dögöljünk, és ne csináljunk semmi értelmeset. Öt hét utazás után már hullák vagyunk, és nagy újdonságra nem vágytunk. Nyáron van az esős évszak, így turista is alig van, ami azt jelentette, hogy találtunk egy kis halászfalvat egy kókuszerdő mellett, ami mellett szinte miénk volt az egész part. Part. Mint az utazási prospektusokban. Kókuszpálmák, homok, függőágyak, tengerpart, az egész szakaszon szinte csak a miénk! Jó volt, részleteznem nem is kell. Kókuszmérgezést kaptunk, ettünk tengeri bigyuszokat, aludtunk délig, falvakat kellett sétálni, hogy nethez jussunk, motoroztunk a kókuszerdőben, és az eső is csak éjszaka esett. Irigyeltük magunkat. Nagyon-nagyon.

 

A parton dögleni is unalmas hosszú távon, mi legalábbis mindig mindent hamar megununk, úgyhogy bevetettük magunkat a szárazföldre. Itt sincs semmi különösebben érdekes, egy hegyes fennsík, trópusi növényzet, kis városkák, falvak. A nagy semmit csináltuk, kirándulgattunk, falvakat néztünk, pihentünk. Jó volt.

Hüü???

2009.08.11. 17:49 | Flotador | Szólj hozzá!

Hat hetes vándorutunk utolsó állomása a Bűnös Kikötő volt. Mely nem is volt annyira bűnös, mint képzeltem. Az ország legnagyobb városa. És az egyik leggazdagabb. És legmodernebb. Meg a legnemnagy-nagyabb. Furcsa hely. Sok kérdőjel.

A Bűnös Kikötő nem egy régi nagy város, történelmi emléke alig. 150 éve egy kis halászfalu volt. Aztán jöttek a gonosz európaiak, azon belül is az angolok, akik itt kezdtek el kereskedni, s mára már az ország legnagyobb városa, kereskedelmi és pénzügyi központja. A Bűnös Kikötő lakosai még a fővárost is vidéknek nézik. És van is benne valami. A Déli Kikötő is az angolok nyomát dicséri, de azt ügyesen lebombázták a gonosz japánok, na meg ott a szabadság átváltoztatta a nagy-nagyokat, létrehozva valami furcsa őrült várost. Ellenben a Bűnös Kikötő megmaradt valamifajta európai töredéknek egy diktatúra közepében, és valami rejtélyes oknál fogva az emberek is mások, mint a szokásos tartományi székhelyeken. Nem éreztem magam a nagy-nagy országban, egyáltalán nem. Úgy tűnik, a szárazföldön is van egy kis hely, ahol nem működik a párhuzamos univerzumom.


 

Furcsa londoni jellegű téglaházikók között sétálni árnyas platánok és pálmafák alatt, miközben mindenki nagy-nagy. Furcsa kimenni a folyópartra, ahol nagy díszes európai épületek sora fogad, mindegyik tetején egy jó adag vörös zászlóval. Furcsa, hogy van itt egy olyan város, amiben megmaradt egy kis Európa, és az emberek is úgy viselkednek, mint ha ott lennének. Párhuzamos univerzum a párhuzamos univerzumban.


 

Ezen kívül amiről most híres a Bűnös Kikötő, azok a felhőkarcolói. Sok van, nagyon-nagyon sok. Mindenhol. Nem olyan fullasztóan fojtogatóan, mint New Yorkban, ahol a járdaszintre sose süt be a nap, hanem olyan szép nagy-nagy módra, tíz sávos utak mellett meredeznek. Meg a folyó túlpartján, ahol kábé azon versenyeznek, hogy minél érdekesebb formájú tornyokat építsenek, ezzel megadva a város új jelképét.


 

Érdekes összehasonlítani az ország három nagy gazdag gigavárosát, a fővárost, a Bűnös Kikötőt és a Déli Kikötőt. A főváros a diktatúra központja, szépen kipucolt hely, túlságosan is felújított turistacsalogató épületekkel, miközben a régi jó helyi életet ügyesen lerombolták, és az egész városból egy jellegtelen, unalmas, íztelen helyet varázsoltak a sivatag mellett gusztustalan kormányépületekkel. A Déli Kikötőről nemrég írtam, az meg egy furcsa beékelődött szabad világ, ahol az emberek úgy döntöttek, hogy nap 20 órában dolgozni milyen fantasztikus, és kis zárt műanyag dobozaikból metrón és plázarendszereken át robognak kis zárt dobozirodáikba. És mindezt gyönyörű tájon. A Bűnös Kikötő lakosai meg igazi tipikus nagy-nagy emberek, akik becsöppentek egy kis Európába, és ezáltal változtak meg, modern és nyugodt emberek lettek, egyáltalán nem éreztük azt, hogy mi a jó kis szárazföldi diktatúránk egyik gigavárosában vagyunk. De emellett ott van a felhőkarcolók lábai alatt egy tipikus régi nagy-nagy világ is, kis szűk utcákkal, sikátorokkal, kajaárusokkal, nyomorgó emberekkel. Érdekes hely volt, és nagyon tetszett, mert végre egy élhető, tiszta, változatos nagy-nagy város, de valami miatt meg mégsem szerettem bele rögtön, valahogy megzavart az, hogy minden annyira hasonlított pár otthoni dologhoz, de mégse voltam otthon, az emberek meg annyira hasonlítottak a nagy-nagyokhoz, de mégsem viselkedtek úgy. Hüü???

Kína egy újonc szemével 3.

2009.08.10. 12:46 | Flotador | Szólj hozzá!

A kínai konyha ellentmondásai

Ennél a pontnál kerülném a pozitív-negatív szembeállítást, a kínai konyha isteni. Nagyon olcsón nagyon jókat lehet enni, régiónként is nagyon sokfélét, országos szinten pedig a lehetőségek tárháza végtelen. Magas szintű az "elit"éttermi konyhaművészet, ugyanakkor a gyorskaják nincsenek kommercializálva, a legtöbb étkező kis családi kifőzde, ahol egyszerűbb dolgokat ugyan, de szintén nagyon finomakat szolgálnak fel. (Mi anyagi okokból ezekben ettünk többnyire.) A legegyszerűbb étkek is sokkal fantáziadúsabban készülnek mint otthon. Ilyen például a főtt tojás: Hagymával sóval esetleg fűszerekkel ízesített vízben főzik ki, "félidőben" összerepesztik a héját hogy jobban átvegye az ízt a levéből, amiben hagyják kihűlni. Így finomabb és könnyebb megpucolni.
Néhány dolog árnyalja csak a képet, ami inkább csak ismérv, nem feltétlenül hátrány:
-        Alapvető dolgok hiánya: tejtermékek, kenyér és péksütemények. Összetevőként ritkán érzékelni, jól helyettesítik mással, de önmagukban nagyon hiányoznak.
-        A kínai szegénykonyha. Amolyan "nem volt mit ennünk" helyzet alakíthatta. Jól látszik a húsokon, ami nagyon kevés az ételekben, ha van akkor pedig az állat összes részét belevágják. A köret a főétel, azt viszont olyan szinten felturbózzák, hogy öröm enni.
-        Csípősség: ezt a pontot érvénytelenítette a kevésbé csípős, de nagyon ízes kantoni konyha. Az lett volna a mondanivalóm, hogy a rengeteg csili egyfelől ápol s eltakar, másfelől mindent uniformizál. Egyes tartományokban úgy tűnt, hogy a receptekben csak annyi van megszabva, hogy adjunk hozzá tömérdek csilit, és öntsük le jó sok ecettel. Persze rengeteg féle csípősség létezik, valószínűleg nem vagyok még elég gyakorlott a különbségtételhez.
-        Hideg étel nem létezik. A boltban fellelhetők silányak vagy műanyagkaják. Furcsa volt hozzászokni a háromszori meleg étkezéshez. Az utazás szempontjából ez nem praktikus, három dolgot lehet uzsonnának csomagolni: kekszet, gyorstésztát (mindenhol van forró víz), és édeskés ízű 25 fokig meg nem romló gyanús virslit.
-        Csokik nagyon gyatrák. Gyenge választék, gyenge utánzatok.
-        Az étkezési etikett - amíg hozzá nem szokik az ember - eléggé lerontja az étvágyat. Úgy esznek mint a disznók: falnak, csámcsognak, köpködnek, böfögnek, szanaszét hagynak maguk után mindent az asztalon és a padlón. Amikor nem esznek, akkor pedig hozzák a korábban felvillantott viselkedésüket. A dolog praktikus oldala, hogy az amatőr európai is nyugodtan disznólkodhat kézzel-lábbal, amennyiben nem bír a bonyolultabb falatokkal.
 
 
Szépek-e a kínaiak?
 
Nem. Az átlag semmiképp. Nemek szerinti bontásban a fiúk nagyon nem, a lányok, ha eltekintünk az exkluzivitás torzító hatásától, átlagosan. Ugyanakkor a nagy számok törvénye, és az alacsony átlagéletkor működik, így nagyon sok szép lányt láttunk. (Akik egyébként ugyanúgy néztek ki egytől egyig. Azt hiszem a sokféleség az egyik alapja a "magyar lányok a legszebbek" tételnek.) Területenként nagyok a különbségek, az alábbiak azonban mindenhol igazak.
 
Lányok.
-   Alacsonyak. Rövid tömpe láb. Viszont Grünhildák sincsenek.
-   Nem túl változatos színvilág. (viszont az az egy szín nagyon szép)
-   A ferde szemet nehéz meregetni.
+ Nem szőrösek
+ Pici orr, kerek arc, finom vonások.
-   Visszafogottan nőies idomok - ízlések és pofonok, mindenesetre nagyon sok a deszka.
+   Nem öregednek, mindenki fiatalabbnak néz ki egy tízessel a valóságnál. Az egyetemisták gimis csitriknek tűnnek (úgy is öltözködnek, biztos ami biztos), az anyukák viszont bombanők 50 éves korukig. (Ezt is megértük, olyan korba jutottam, amikor az utóbbi már többet nyom a latba...)
+ Mindenki karcsú. Valószínűleg a konyha és a rengeteg munka eredménye.
+ A jelenlegi nőideál és divat nekik kedvez. A régi hong kongi filmeket nézve, a 80-as évek göndörkorszaka nem volt ilyen kegyelmi időszak.
 
Fiúk
       - Alacsonyak. Atléta alkat kilőve.
- Nem túl változatos színvilág.
- Nem szőrösek. Biztos menő a csupasz láb, de az arcszőr hiánya erősen csökkenti a a variabilitást.
- Pici orr, kerek arc, finom vonások – ennyit a latinos arcélről
- Ők is tíz évvel fiatalabbnak tűnnek. A szépségideál amolyan jóvágású pelyhes gimisztár. 
- Ők sem öregednek, viszont 30 felett híznak mint a disznó, szépen lassan ápolatlan hájas bunkókká fejlődnek.
 
 
Turistaparadicsom vagy sem?
 
 Zárásként néhány gondolat utazó szemszögből, ami praktikus lehet a blog alapján Kína felkereséséhez nyilván kedvet kapó kedves olvasónak.
   Egy ekkora és ilyen változatos területen legalábbis a nagy számok törvénye alapján kell hogy legyen látnivaló. Ezt a történelmi örökség hatványozza. A kérdés csupán az, hogy mit érdemes felkeresni, jó helyen kutatjuk-e a finom falatokat.
 
Pozitívumok
-        A nemzetközileg híres helyek – többnyire a világörökség helyszínei - nagyon rendbe vannak téve. Rendezettek még azok az egyébként érdektelen helyek, amit a kínai középosztály valamilyen érthetetlen okból mindenképp felkeresendőnek talál. Összességében tehát kijelenthető, hogy most már figyelnek az értékeikre, a külfölddel való érintkezési felületeken pedig igyekeznek a lehető legjobb képet mutatni magukról.
-        A tájak változatosságáról már értekeztem korábban. Ezen a téren olyan értékek vannak, ami kihagyhatatlanná teszi Kínát.
-        A történelmi és kulturális emlékek habja kötelező. Az alsóbb rétegeket (értsd 3000 évnél fiatalabb, a világ nem legrégebbi, legnagyobb, leghosszabb stb emléke) a bőség zavara miatt, egy idő után, szakmán kívüliként nehéz értékelni...
-        Ami a kisebbségeket illeti, addig kell megnézni amíg vannak egyáltalán, vagy legalábbis tartják hagyományaikat. Kína fejlődését elnézve ez nem lesz sokáig így. Egyes kisebbségeket állatkerti majmokként "felkarolnak", másokat letojnak magasról, míg a tibetieket mint mindenki által ismert fő látványosságot, immáron büszkén reklámozzák (a Potala Palota ott virít az egyik bankjegy hátulján), de a háttérben ott nyomják le őket ahol csak lehet.
-        A jelenkori kínai kultúra mint párhuzamos dimenzió hatalmas élmény, számomra a legnagyobb szám. Ez pedig addig jó, amíg nem nyúlnak hozzá, különben az történik, mint a "megcivilizált" Pekingben, ahol az olimpia hevében a fürdővízzel kiöntötték a gyereket is.
-        A falvak is nagy élményt jelentenek. A fejletlenség, a bizonyos elemekben még hagyományos életforma és a kistáblás intenzív művelés olyan hangulatot eredményeznek a kínai vidéken, ami az öreg kontinensen talán már sehol sem él. 
 
Negatívumok
-        Számomra a legnagyobb csalódást a városok jelentették. Európai logikával egy ilyen történelmű országban hangulatos, kínai módra belakott keleti óvárosokat vártam, amik tartományról tartományra különböző szerkezetűek és építészetűek. Kínában ilyen nincs. Félresikerült betondzsungelek vártak rám, amik ugyanolyanok Qinghaitól Hainanig, csak a növényzet, a páratartalom, és az arcberendezések nyújtanak némi változatosságot. Persze mások az étkek is, és még sok minden, de településmérnök szomjam csillapítatlan maradt.
A városok savát-borsát a földszinti garázsboltok és az utcai élet adja, ami szolgált ugyan jónéhány szakmai tanulsággal, azonban ez is konstans az ország egész területén.
-        Kínában minden olcsó, kivéve a belépők. Azokkal viszont gátlástalanul lehúzósak. Különösen idegesítő, amikor pénzt szednek egy hegyre vagy egy sivatagba.
-        A nagy "rendbetétel" időnként a dolgok kárára megy. Tipikus példa az előbb említett Peking, amiből a civilizálatlanság koszával együtt sikerült kisöpörni jószerivel mindent ami érdekes. A lélegzetelállító hegyek hatását is meglehetősen lerontja a csúcsig felhúzott, műfakukákkal és WC-kkel szegélyezett korlátos lépcsősor.
-        Ide sorolnám még a turistahelyek kötelező tartozékát: a levakarhatatlan, pofátlan és erőszakos taxis- és árushordát. Kitartásban túlszárnyalják a román koldusokat, módszereiket látva még a legdörzsöltebb marokkói bazárosok is elismerően bólogatnának.
 
   A bejegyzés befejezésével történelmi pillanathoz érkeztem, Dani már hetek óta rágja a fülemet, de mindig elszabotáltam az írást. Remélem sikerült hozzátennem valamit az eddigiekhez.
 Az új olvasóknak ajánlom, hogy nézzék vissza a blog utazás előtti részét is, illetve ha tetszik, kommentárban hassanak a blogerre, hogy hazatértével ne hagyja abba, legalább a félkész anyagokat fejezze be és tegye fel.

süti beállítások módosítása