Nagy-nagy ország igencsak sok régióra osztható, s a felosztások közül is az Észak és a Dél megkülönböztetése a leggyakoribb. Délen például szubtrópusi, trópusi az éghajlat, az emberek habitusa más, a helyi köznyelvet az északiak (és a külföldi diákok) számára érthetetlenül beszélik, vagy jobb esetben már teljesen más nyelven beszélnek (ilyenkor a diákok örömére szépen beszélik a köznyelvet, mert az északi kiejtéssel tanulják meg). Míg nagy-nagy ország fővárosa az északi régió dicső gyöngye, addig a majdnem büszke város Dél északi részén helyezkedik el.
Így az első feladatom az volt, hogy lejussak Délre. Hála Istennek ezt az az egyetem intézte, amelyik az ösztöndíjasokkal foglalkozik a fővárosban, így nekem és pajtásaimnak csak arra kellett várnia, hogy odaadják a vonatjegyeket. Ezeket a nagy-nagy országba való érkezésünk másnapján meg is kaptuk, sőt, még külön busszal kivittek az állomásra is. Majdnem büszke városba egy busznyi ember tartott, 95%-uk Afrikából vagy valamelyik arab országból jött. Ők úgy jöttek nagy-nagy országba, hogy igazából egy szót se tudtak nagy-nagy nyelven, és semmit az országról és a kultúrájáról. Egy év nyelvtanulás után viszont itt fogják kijárni az egyetemet, tehát mind négy-öt évre jöttek úgy, hogy azt se tudták, hová. Nem tudtam eldönteni, hogy hősök-e, vagy bolondok?
A főváros pályaudvara akkora, hogy három vonatonként külön hatalmas várócsarnok áll az utasok rendelkezésére, s már az ebbe való belépéshez is volt jegyellenőrzés. Nagy-nagy országban nagyok a távolságok, így a fekvőhelyes vonat a legelterjedtebb közlekedési eszköz messzebbre. Majdnem büszke fővárosba kb.tizenkét órás volt a vonatút a fővárosból, ennek nagy részét éjszaka tettük meg. Persze direkt úgy, hogy éjjel 3-kor érkezzen meg a szerencsétlen diák a célállomásra.
Aki utazott már Európában vagy bárhol máshol fekvőhelyes vonaton, az kábé ismeri a rendszert. Nagy-nagy országban is hasonló, csak megpróbálnak másfélszer annyi embert besűríteni egy helyre. Ez azt jelenti, hogy kis fülkék vannak a vagonban (de nyitott az egész amúgy, nem zárhatóak a fülkék), s mindegyik fülkében három szinten ágyak, egy fülkében összesen hat darab. Nekem jutott a legfelső ágy, ami úgy 40-50 centire helyezkedik el a plafontól, tehát görnyedten se lehetett felülni rajta, csak fekvésre volt alkalmas. De az ablak mellett lent voltak kis lehajtható padok, így ott ültem, amíg be nem sötétedett.
A vonatok nagyon modernek, s legnagyobb örömömre megint csak ugyanazt a számot játszották a helyi képernyőkön, hogy örökre fülembe vésődjön, hogy a "Főváros üdvözöl Téged!" A sínek is teljesen újak, egy zökkenést se lehetett érezni, a vonat halkan siklott át nagy-nagy ország végtelen tájain át. Tiszta volt, tiszta ágyneművel, a WC se volt annyira ijesztő, mint egy MÁV-szerelvényen, meg voltam elégedve a helyzettel.
A táj nem volt annyira izgalmas, hatalmas pusztaságokon keltünk át. Csak a távolban meredeztek hatalmas hegyek, de nagy bánatomra sajnos nem jöttek közelebb. Az út gyorsan eltelt, a felét úgyis alvással töltöttem, s végül arra ébredtem, hogy arab fülketársaim ébresztenek, hogy megérkeztünk a majdnem büszke városba!
