De most itt nem is azon merengek, hogy gyorsan telt-e el, vagy sem, mert persze hogy fénysebességgel röpült el ez a negyedév. Visszatekintve pont azt kérdezem magamtól, hogy ez csak negyed év volt??? És nem azért, mert húú, de honvágyam lenne, és lassan vánszorognának a napok, hanem azért, mert ez alatt a három rövid hónap alatt több élmény ért, mint az elmúlt három évben összesen. Pedig nincs annyira ingerszegény életem otthon sem, körbestoppoltam fél Európát, láttam a világ 8. csodáját, a Corn Palace-t valahol Dél-Dakotában, szálltam át vonatra éjszaka háromkor egy marokkói külvárosban kövér arab boszorkányokkal verekedve, nyomok három szakot, az elalvás választott el a haláltól egy hegyen, és még kismillió egyéb apróság. De ez a három hónap mégis annyi benyomást adott, hogy úgy érzem, mintha valami elmúlt élet eseményei lennének a fentiek.

 

Ebben az érzésben az is segít, hogy valahogy nagy-nagy ország egyáltalán nem kapcsolódik semmihez, amit az ember korábban megszokott. És nem a kultúrsokkról merengek, mert a kultúrsokk elmaradt, amiben segít, hogy mégiscsak úgy jöttem ide, hogy három éve az országról tömik a fejem (a Szabadság Földjén sokkal nagyobbakat döbbentem, mint itt). Ez az ország egyszerűen teljesen önállóan működik, csak pár dolog szűrődik be kintről, ami arra emlékeztetne, hogy van valami nagy-nagy országon kívül is. Például lehet Snickerst kapni. (De más csokit nemigen.) Az emberek alig tudnak valamit arról, hogy az országon kívül lenne bármi más is, hisz bármerre megy az ember intercity-n két-három napot, még mindig javában nagy-nagy országban van. (De erről majd még hamarosan alkotok egy külön bejegyzést.)

 

Eltelt negyed év egy teljesen más világban, ahol alig köt bármi is az otthonhoz, teljesen új helyen vagyok, teljesen új emberek közt, teljesen más élethelyzetekben. Úgy érzem, mintha mindig is itt éltem volna ebben a párhuzamos világban, volt valamikor a születésem előtt egy életem egy másik világban, s elvileg még visszatérek oda, de a kettő teljesen független egymástól. Na, ezt furcsa fejtegetnem, magamnak sem tudom értelmesen kifejezni, nemhogy másoknak. Csak abba furcsa belegondolni, hogy ha kapnám magam, akkor 48 óra alatt oda tudnám varázsolni magam a másik világba. Furcsa. De nem szabad. Párszor álmodtam olyanokat, hogy egyszercsak hazakerültem valami miatt, és egyszerűen szörnyű volt. Nem azért, mert olyan rossz hely lenne az otthon, a család, sőt, hanem mert mindegyik álomban tudtam, hogy nekem nem ott a helyem, mi a csudát keresek én otthon, ifin, az 56-os buszon, azonnal el kell kerülnöm onnan, vissza a másik világba, mert ott van dolgom. És mindig olyan jó volt felébredni, és egy pillanat alatt visszatérni abba a bizonyos másik világba, s kezdeni egy új napot.

 

Három hónap alatt rengeteg dolog történt. Kidobtak nagy-nagy országba úgy, hogy tudtam egy címet, hogy hova kell eljutnom, s ebből kellett kialakítanom egy életet. Ami egyre jobban szilárdul, ahogy az ember barátokra talál, kialakítja kis napirendjét a szokásos kis örömökkel, lassan megismeri a város útjait, jobban megismeri ezt a világot. Három hónap alatt megpróbáltam annyit látni az országból, amennyire az idő engedte, láttam kicsit a fővárosból, másztam hegyet, hajókáztam a nagy-nagy folyón, nem panaszkodom.

 

És persze, amiért az ember tulajdonképpen itt van, a nagy-nagy nyelv. Három hónap alatt azért fejlődgettem, de azért örülnék, ha gyorsabban menne. Oké, odáig pár hét alatt eljutottam, hogy bármit ki tudok fejezni, amit akarok, legfeljebb közben megkerülöm a fél világot. A kiejtésemen van rengeteg javítanivaló, de azt hiszem ez ilyenkor már menthetetlen. És rögtön tudni fogják, hogy külföldi vagyok! A legfrusztrálóbb az az, hogy ha tanulatlan emberrel kommunikálok, aki nem tud köznyelven, akkor egyszerűen lövésem sincs, hogy mit próbál elmagyarázni nekem. És ez frusztráló úgy, hogy a negyedik éve tanulom a nyelvet és a negyedik hónapja élek az országban. Az azért vígasztal, hogy teljesen jól el tudok beszélgetni tanultabb emberekkel, akik veszik, hogy külföldivel köznyelven beszélgessenek, és egy kicsit lassítsanak a beszédtempón. Meg az is vígasztal, hogy az egyik helyi barátomnak, aki pedig a Tartományból származik, egy évébe telt, mire megértette a város nyelvét. És a déliesen kiejtett köznyelvet is jól megértem már. De azért a hallás utáni szövegértésemnek még rengeteget kell fejlődnie, főleg a sebesség miatt. Túl gyorsan beszélnek, és nem lassítanak. A nagy-nagy emberek azt hiszik, hogy ha a külföldi helyesen megszólal a nyelvükön, akkor egyből anyanyelvi szinten beszél is, természetesen nyelvjárásban. Aztán én vagyok a 笨, ha nem így van. Ismeretlen írásjeggyel egyre ritkábban futok össze, akkor is csak inkább elvetemült jelentésűekkel, például valamilyen kémiai elem, vagy a nílusi papirusznád. Úgyhogy fejlődni sokat fejlődtem, de még rengeteg van hátra, ez a nyelv többet igényel annál, hogy az embert kidobják egy évre az országba és egész nap nyelvórákon vegyen részt. (Habár biztos vagyok benne, hogyha egy északi parasztcsaláddal kellene élnem két hetet, hihetetlenül megugrana a tudásom. ) 

 

Jó itt lenni, remek hely ez, remek életem van, és három hónapja nem stresszeltem magam semmin. Nincsenek gonosz tanárok, akik szivatnak és próbálnak nevelni, nem kell egyszerre nyolc-kilenc húszoldalas beadandót írnom, nincs napi tíz tanórám, nem négyórákat alszom, egy közös kajálás a barátokkal nem borítja fel az egész félévre percre beosztott, épphogy kijövő tanrendemet, egyszerűen béke van. Eljárkál az ember tanórákra, írogat házi feladatokat, kalandozik a városban, az országban, szórakozik a barátaival, egyszerűen csak él.