Vicces hallani emberektől, hogy ki-ki hányadik résznél adta fel az „El” olvasását. Hát igen, ez van, monotonra, hosszúra sikeredett, de vállalom. Túl sok élményt adott, hogy egy pár bejegyzésben összecsaphattam volna.
Most itt az ideje, hogy végre befejezzem a templomkeresési hercehurca leírását is. A történet amúgy már december elején véget ért, három hónap alatt meg is találtam a tökéletes helyet. Gondolom minden olvasó egyből tudja, hogy hol is maradt abba. Aki valamifajta demenciája miatt mégsem emlékezne, annak kis frissítésként: sikeresen rátaláltam a helyi pasarétre, komoly, tömeghely, elég személytelen, bármifajta közösségi élményre alkalmatlan. Persze egy jó közösség mindenképpen egy ifi lett volna, és én tényleg három hónapon át jártam a város ifjúsági keresztény közösségeit, de aztán végül fel kellett adnom. Ezek még itt gyerekek egészen harmincéves korukig, s ahogy Istent imádják, az egyáltalán nem nekem való. A lelkiismeretem tiszta, én mindent megpróbáltam.
Úgy tűnt tehát, hogy a nagy-nagy Pasarét lesz az én helyem, de az Úr végül jobbat adott. Az első nemzetközi istentiszteleti élményemről még szeptemberben írtam, valami ijesztő amerikai-karibi-afrikai félkarizmatikus borzalomba csöppentem, úgyhogy amikor szembeszomszédom, a ghánai barátom értesített arról, hogy a koleszban valahol lent tartanak az afrikaiak, karibiak és egyéb szigetlakók valami istentiszteletfélét, távol tartottam magam a dologtól.
Aztán egyszer a ghánai srác meghívott az alagsorba valami kulturális estre, melyről kiderült, hogy a helyi kis gyülekezet szervezte. Az est nekem nagyon bejött, mindenféle szigetlakó nép táncikált és dobolt fűszoknyában, nekem mindig tetszenek az ilyen rendezvények. Az afrikaiak is roptak egyet, a koreográfus nagyban szabadkozott, hogy malawi törzsi elemeket fog tartalmazni, de ne lepődjünk meg, ha felfedezünk benne mozambiki lépéseket is. Még jó, hogy előre figyelmeztetett, különben teljesen megzavart volna. Egyébként is szörnyűnek tartom, ha beszélgetés közben valaki malawi kézmozdulatokat kever mozambiki mimikával, de ott és akkor keresztényi szeretetemmel túlléptem a dolgon. Az esten tehát remekül éreztem magam, és különösen tetszett, hogy hogyan is valósul meg az óceániai szervezésmód. Minden párperces programpont között volt egy félórás vagy egyórás szünet, mindenki dumált, csináltak meleg vacsorát, laza volt az egész. Szimpatikusak voltak nagyon a figurák, úgyhogy akkor eldöntöttem, hogy következő vasárnap megnézem magamnak a kollégium gyülekezetét. És azóta is oda járok rendszeresen.
A tagságról annyit kell elmondani, hogy kábé úgy negyven-ötvenen lehetünk. 80%-uk mindenféle óceániai szigetről jött, amikről még ősrégen hallottam alsós földrajzórákon. Sosem gondoltam volna, hogy bármikor beszélgetni fogok olyan emberrel, aki a Mikronéziai Köztársaságból vagy a Tongai Királyságból jött, nem is beszélve Fijiről és Szamoáról. A maradék 20%-ot meg pár néger, pár eritreai (ők szerintem nem négerek, valami más, besorolhatatlan fajta; amikor még nem tudtam, honnan valósiak, akkor gőzöm sem volt, hogy honnan jöhetnek, nem hasonlítottak semmilyen általam eddig ismert rasszra. Most már messziről felismerek egy etiópot vagy eritreait), pár karibi s pár európai. Európát két lengyel, egy svéd és jómagam képviseljük, de sokszor van, hogy csak én vagyok. Ja és van pár lelkes nagy-nagy is. Pár fiatal, akik jó angoltanulási lehetőségnek tartják a helyet, meg a Jótevőm is szokott járni, aki csak próbál angolul tanulgatni, de szerintem már túl idős és túl nagy-nagy ahhoz, hogy bármikor is megtanuljon. Úgyhogy végül is furcsa egy közösségbe csöppentem. Azt nem mondom, hogy hihetetlen közeli kapcsolatba kerültem volna velük, egyszerűen teljesen más kultúrából származik mindenki. Az óceániai banda teljesen jól elvan egymással. Persze nagyon befogadóak, nyitottak és kedvesek, de én egyszerűen nemigen tudok mit kezdeni velük. Meg persze a neveikkel. Egyszerűen nem tudom megjegyezni őket. Pont csütörtökön volt, hogy láttam egy teljes tongai nevet leírva, huhh, az aztán hosszú volt. Az én nevem kis miniatűr volt a többi szigeti név mellett, volt vagy tíz tagjuk. Pedig Magyarországon még nem számít annyira rövidnek a teljes nevem. Úgyhogy kemény önértékelési problémákkal is meg kell küzdenem.
Énekelni végre jó énekeket éneklünk. Ezeket a szigeti népeket derék protestánsok térítették meg, így régi jó angol vagy óangol dalokat éneklünk, melyek nagy részéről halvány lila gőzöm sincs, hogy mit jelenthetnek, annyira más a nyelvtan. Talán a thee az a you, és a thou az your, de nem vagyok benne biztos, lehet, hogy a thein. Az meg már majdnem dein. Közelebb áll sokkal a némethez, mindenféle –st végződésekkel. Aki angolszakos, vagy olvas régebbi angol szövegeket biztos ismerősebb ezekkel, nekem nyelvész léleknek öröm ezeket silabizálgatni énekelgetés közben. Persze az angol nyelvben sose a nyelvtan fogott meg, hanem a végtelen szókincse. Ezeknek mindenre külön szavuk van. Na, visszakanyarodva az énekekhez, a régi angolon kívül éneklünk fiji és tongai nyelven is. Azok mókásak. Viccesek ezek az óceániai nyelvek, különösen a fiji. A tongaiban sok az f-betű, azt már felismerem leírva. Meg már tartottam a kezemben lesothói nyelvű Bibliát.
A gyülekezet tagjai mindenféle felekezetből jöttek, az eritreaiak ortodoxok, a mikronézek katolikusok, én nyakas kálvinista, de a legtöbb óceániai metodista. Bevallom, nem sokat tudok a metodistákról, de amit itt művelnek, az számomra teljesen okés, abszolút tiszta, bibliai alapon tanítanak, semmi hókusz-pókusz, mélyen hívő, jó emberek. A gyülekezet vezetője egy hatalmas fiji óriás. A felesége, s a feleségének a legjobb barátnője itt tanulnak, ő meg nem tudott itt mit kezdeni magával. Aztán elkezdtek imádkozni hárman-négyen, csatlakozott pár újabb ember, majd kialakult egy kis imaközösség, majd ebből a kis gyülekezet. Ma már van lent az alagsorban egy kis gyülekezeti terem, székekkel, szószékkel, dekorációval, s egyre több taggal. Amúgy ez a fijibeli ember tipikusan az, akiről jó értelemben süt, hogy keresztény, mély hite van, egyszerűen bízik Istenben, szervezi a kis közösséget, tök jófej, nem is tudom ezt nagyon magyarázni, leírni. Sugárzik. Kevés ilyen embert ismerek.
Más egyetemekről is jönnek át ide vasárnaponként. Ma már szolgálatom is volt, ami csak kicsit sikeredett kínosra, de hát ez történik akkor, amikor a krónikás megpróbál angolul imádkozni sok furcsa nép előtt (amúgy hangos imádságnál mindig saját nyelven imádkozik mindenki, én is magyarul nyomtam, de azért a végén próbáltam angolul is nyögdécselni pár szót, de túlzottan izgultam, úgyhogy csak valami halandzsa lett belőle). Istentisztelet után meg van közös ebéd is, de ezen nem szoktam nagyon részt venni, mert vasárnap ketten magyarok tartjuk a rituálét, hogy ilyenkor kell a legjobbat enni, úgyhogy mindig elvonulunk a kedvenc pandaföldei éttermünkbe, s jól belakunk. Alig tudjuk visszavonszolni magunkat a kolinkhoz.
Rátaláltam tehát egy jó kis közösségre, amin hihetetlenül látszik, hogy mennyire meg van áldva, virágzik, fejlődik, jó érzés ott lenni. És bár mély kapcsolatokat eddig nem tudtam velük kialakítani, tökéletesen jó arra, hogy tudjon itt maga mögött az ember egy összetartó keresztény csapatot, ahonnan tiszta Ige szól.
