Egy majdnem büszke város krónikája

El - 7. rész: Tavaszünnep

2009.02.03. 14:09 | Flotador | Szólj hozzá!

A nagy-nagy nép legnagyobb ünnepe a tavaszünnep, ami a holdnaptárjuk szerinti újévet is jelenti. A nyugati újév nem is izgatja őket, habár hivatalosan az országban a nyugati naptárat és időszámítást használják. Azonban ha ünnepekről és hagyományokról van szó, akkor mindig a holdnaptár kerül elő. Az ünnepről szánom-bánom nem tudok sokat. Hivatalosan, a hagyomány szerint két hétig tart, s megvan, hogy melyik nap mit kell csinálnia a családtagoknak. De nem hinném, hogy ezt túl sok helyen betartanák. A másik meg, hogy ugyebár már jóval korábban elkezdődik a készülődés, úgyhogy igazából hasonlóan nálunk a karácsonyhoz, ez is egy egyhónapos ünnepkör.

A nagy-nagy újév idén január 26-ára esett, de a legfontosabb esemény az előtte való este. Igazából majdnem elcsúsztam egy nappal, mert mindenki azt mondta, hogy a tavaszünnep 26-a, s azt hittem, hogy ez a nagy családi kajálást jelenti, s másnap van az újév. De a tavaszünnep igazából az újév napját jelenti, így a nagy családi összeröffenés, az ünnep legfontosabb része 25-ére esett. Pont olyan a rendszer, mint nálunk a karácsony. Ezt egy kicsit zavarosan írtam le, okos, aki elsőre értette, hogy mit kavartam össze. A lényeg tehát, hogy január 25-én békésen éldegéltem abban a tudatban, hogy másnap lesz a híres-neves tavaszünnep, de gyanúsan sok volt a petárda, s a kisváros, ahol aznap tartózkodtam gyanúsan furcsa hangulatban volt. Ráadásul eszembe jutott tavalyi majdnem büszke városi kollégám esete, aki egy nappal elnézte a tavaszünnepet, pont a fent leírtak miatt. Épp teaültetvények között sétáltam, mikor aztán megkérdeztem egy arra járó motorostól az idióta kérdést, hogy mikor is lesz az újév. S mikor megkaptam a választ, hogy másnap, tudtam, hogy a nagy esemény az aznapi estére ígérkezik.

A holdújév utolsó napján összeül a család, elfogyasztják a közös vacsorát, majd megnézik a CCTV kabaréműsorát. Ez a nagy tavaszünnepi program. Ezért megy sokszázmillió ember haza a gigavárosokból vidékre, hogy aztán pár nappal később az utat visszafele is megtegye. Bénán hangzik, de ha belegondolunk, igazából a karácsonyunk ugyanígy telik. A lényeg itt is azt hiszem azon van, hogy az év egy rövid időszakában együtt van a család. Hasonló a karácsonyhoz, ahol szintén van egy háttér, Krisztus születése, a legtöbb ember számára mégis a körítés és a családi együttlét a leglényegesebb tartalom.

A körítés kezdetben viszont sokkal bénábbnak tűnt. A hagyományőrző falvakat járva nem sok külső nyoma volt annak, hogy itt az év csúcsa. A külső díszítés annyiból áll, hogy a két ajtófélfára s az ajtó fölé vörös alapon aranybetűs szerencsekívánó szövegeket ragasztanak, a menőbb háztartások meg pár vörös lampiont is kitesznek. Azt, hogy milyen egy belső díszítés, vagy hogy igazából hogy is ülik meg a nagy vacsorát, idén sajnos nem láttam. Estefele a teaültetvényekről visszatértem a városba, ahol lassan minden üzlet bezárt, s az utcán is furcsán kihaltak voltak. Ilyen is csak egy nap van nagy-nagy országban. Egész nap sok petárdát lehetett hallani, de ahogy közeledett az éjfél, egyre több lett. Nem olyan kis béndzsa petárdákat kell elképzelni, mint amiket otthon hallhat az ember, a tűzijáték meg a puskapor nagy-nagy találmány. Úgy tűnt, mintha az lenne a lényeg, hogy ki tud minél hangosabb petárdát gyújtani. Este 8-tól már olyasmi hangzavar volt, mint amilyen egy légitámadás során lehetett. Süvítő hangok, folyamatos robbantgatás, a szobámban ülve zárt ablaknál nem hallottam a filmet, amit fülhallgatóval néztem. Aztán éjfélkor indult csak be a móka. Végképp beindult minden robbanóeszköz, s persze egy rakás tűzijáték. A kis fogadó tetejére fel lehetett mászni. A tetőn állva kilenc-tíz különböző helyről fellőtt tűzijáték vett körül, míg az utcákat alattam folyamatos petárdasortűz vonta füstfelhőbe. Nagyon tetszett, hatalmas élmény volt, s ez eltartott egy jó darabig. A hangulatot így leírva nem tudom visszaadni, a lényeg, hogy elhamarkodott ítéletemet, miszerint béna a tavaszünnep külsősége egyből visszavontam. Megadják ezek a módját, ha egyszer mókáról van szó. És én egy pártízezres kisvárosban voltam csak, el sem tudom képzelni, mekkora felhajtás lehet egy tízmilliós gigavárosban. De merem remélni, hogy nem ez volt azt első és utolsó itt töltött tavaszünnepem...

El - 6. rész: Kirándulás

2009.01.31. 13:59 | Flotador | Szólj hozzá!

Fő tervem Xishuangbanna vidékén a kirándulgatás volt. Lonely Planet barátom is írta, hogy végtelenek a túrázási lehetőségek, s ha az ember kiköt estére egy erdei faluban, akkor simán befogadhatja valami furcsa nép. De nem mindig, valamikor meg pénzt kérnek érte. Mindenesetre jól hangzott, így tehát ahogy előző bejegyzésemben írtam, kilőttem magam vidékre, hogy bejárjam a legnépszerűbb útvonalat.

Az útviszonyok elég furcsák a környéken. Régebben nem sok út lehetett errefelé, azok is szörnyűek, de most mindenfele utakat építenek. A nem régi Lonely Planet például négyórás zötyögős útról írt a környék székhelyről egy közeli porfészekbe, de mivel azóta megépült az új út, így ez lecsökkent kétórásra. De buszoztam három órát horrorutakon is, ahol az eredeti, egész jó utat teljesen felásták, hogy egy jobbat és szélesebbet építsenek helyette. De ebben a köztes szakaszban viszont a járműveknek órákon át poros, leírhatatlan buckautakon kell közlekedniük. Minden tiszteletem a helyi vezetőké. Volt, hogy leghátul ültem, miközben egy őrültgyors vezető volt elöl, így órákon át folyamatosan szó szerint repkedtem az ülésen, miközben próbáltam lefogni a mellettem fekvő szintén repkedő harminckilós táskámat. Iszonyat fárasztó volt, s még jó, hogy nem kellett közben vécéznem. De elmehetne vidámparki eszköznek is.

Visszatérve a kiránduláshoz. Tudtam, hogy el kell jutnom „A” porfészekbe, ahonnan napi kétszer indul busz „B” porfészekbe. „B” porfészekből indul a kirándulás, el kell jutni Yako kis falucskájába, ott valahogy megpróbálni befogadtatni magadat egy helyi családdal, majd másnap tovább „C” porfészekbe. Tehát a kirándulás „B”-ből „C”-be tart Yakón keresztül. Lustácska voltam, így jó későn értem „A” porfészekbe, s ott töltöttem egy napot. Felmásztam egy dombra, a tetején buddhista kolostor volt, de nem volt valami nagy szám (vagy csak már annyit láttam, hogy nem tudnak már felizgatni, nem tudom), így tovább kirándulgattam hegyi utacskákon.

Xishuangbannában már kevés igazi esőerdő van. A legtöbbet már kivágták, s teával, banánnal vagy kaucsukkal ültették be a dombokat. A tea jól néz ki, mert jó zöld, de akkor is csak cserje, s nem erdő. A banán szerintem a legbénább növények egyike, egyszerűen hülyén néz ki csoportban. A kaucsuk meg erdő lenne, de ilyenkor a száraz évszakban lehullatja a leveleit, így rengeteg őszi hegyet látni errefelé, mert teljes egészében kaucsukkal vannak beültetve. Nagy örömömre „B”-ből Yakóba az út igazi jó kis esőerdőn vezetett keresztül. Persze be kell vallanom, nem volt nagy dzsungeltúra, mert kis motorok által használt földút kötötte össze a két települést, tehát nem bozótvágó késsel kellett utat törnöm magamnak a liánok között, de akkor is, mellettem jó kis őserdők terültek el, s nagyon élveztem. Amúgy be lehet fizetni csoportos dzsungeltúrára helyi vezetővel, de elég drágák, s egyedülvándorlós hangulatban voltam, így a könnyebb, de egyedül simán végigcsinálható útvonalat választottam. Bepréseltem minden cuccomat a nagy hátizsákomba, ami így irgalmatlan nehéz lett, de 没办法.

Yakóba elég hamar eljutottam, s valahogy szállást kellett kerítenem magamnak. Valahogy idillibbnek képzeltem, ha automatikusan befogad egy család, de olvastam beszámolókat, hogy ez nem mindig megy így, s kérni kell. Van, hogy kérnek érte pénzt, van, hogy pusztán vendégszeretetből teszik, de akkor is illik adni úgy 30-40 pénzt. Amúgy ezekben a falvakban nemigen beszélik a nagy-nagy nyelvet, ezek már kis helyi népek elég jól elzárva a nagy-nagy befolyástól. A gondom az volt, hogy még nem esteledett annyira, hogy amikor Yakón átvonultam ugrottak volna a hontalan vándort megszánó parasztasszonyok utánam. Másrészt meg mivel ez a legnépszerűbb útvonala a hülye nyugati kirándulóknak, így már megszokták a külföldit. Így lassan, eredménytelenül átsétáltam a falun, s folytattam utam tovább a lemenő nap fényében a falut környező tealigetek között. Ekkor mentek haza motoron vagy gyalog az ültetvényeken dolgozó családok, így még volt annyi esélyem, hogy valaki az úton meglát, s megszán. Ha meg nem, akkor az volt a tervem, hogy visszasétálok, bekopogok egy házba, s besírom magam. Végül egy helyi parasztember meglátott, s addig próbálta magyarázni a nyelvén, hogy befogad, hogy még én is felfogtam (én nagyon rossz vagyok az olyan kommunikációban, amikor a két félnek nincs közös nyelve). Úgyhogy visszabandukoltunk a faluba, s nagy örömömre hozzánk szegődött egy barátja, aki egész szépen beszélte a nagy-nagy nyelvet, így nem voltam annyira szorult helyzetben. A falu népe hani és akha volt, engem egy akha család fogadott be.

Amúgy egyáltalán nem sikerült jól a „messzi nyugati vándor a nagyvárosból megtapasztalja milyen az idilli élet a teaültetvényes parasztcsaládban” című történet, mert egyáltalán nem volt idilli a parasztcsalád. Elég igénytelen vagyok, békésen alszok én hetekig spanyol parkokban, de a helyi parasztházakat nem nekem találták ki. Élhetetlenek. A parasztház többszintes, alul élnek a csirkék, disznók és egyéb állatok, míg létraszerűség vezet fel a fenti lakótérbe. Ami zavaró, hogy a lakótérnek nincs ablaka, így tök sötét van. Áram már van a faluban, így égett halványan pár plafonról lelógó villanykörte, de nagyon gyengén, tehát így is félhomály volt. Aztán a lakótérben volt egy tűzrakás ki, ez volt a konyha, de nagy szellőzés nem volt, ráadásul minden férfiember valami iszonyatos szagú dohányt szívott, így nem volt túl jó a levegő. A család meg iszonyat fásult volt, az anyuka senkihez se szólt egy szót sem, de igazából a családfő sem, valahogy furcsa és nyomott volt az egész. Egyrészt jó élmény volt, mert megtapasztalhattam, hogy milyen az élet egy hegyi parasztcsaládban, másrészt meg egyáltalán nem éreztem akkor jól magam, mert egyszerűen boldogtalan család volt, s ebbe engedtek belátást. Levágtak egy madarat, azt kotyvasztgatták sok ideig, majd vacsora után leült a család tévézni. Mert legyenek bármilyen szegények is, azért volt tök új tévéjük, DVD-lejátszójuk, műholdvevőjük, miközben mellettünk ott lobogott a tűzrakás. Azt hiszem a nagy-nagy nyelvet passzívan megértették, de kommunikálni nem tudtak rajta. Másnap reggel elfogyasztottuk a reggelit, majd tudtomra adták, hogy pénzt szeretnének tőlem, ami így végképp rontott a helyzeten, mert persze, adtam volna nekik boldogan pénzt kérés nélkül is, de úgy, hogy ennyire elvárták, lerombolta a maradék imázsukat is. Lassan elkészültek a férfiemberek, s együtt mentünk ki csoportban a földek mellé, én meg aztán tovább az úton „C” porfészekbe. Már alig vártam, hogy végre újra egyedül lehessek. Úgyhogy sajnáltam, mert biztos, hogy elsülhetett volna tök jól is a vendégeskedés, de rossz családot fogtam ki. Befogadtak, végeredményben rendesek voltak, de valahogy negatívan csengett le bennem az egész.

A másnapi kirándulás sem volt lélekemelő. Yako vonzásában minden teával volt beültetve, így sehol sem volt árnyékot adó esőerdő, jó meleg volt, rajtam meg a harminc kiló, s hegyre kellett felmenni. Az út jó nagy portenger volt, egyáltalán nem volt idilli kirándulgatás. Át kellett jutni egy hegylánc túloldalára, majd átmenni egy kedves kis falucskán, Yakóból „C” porfészekbe eltartott egész nap az út. A legpoénosabb része az volt, hogy „C” porfészek előtt közvetlenül volt valami határellenőrző pont. Igazából a mianmari határ úgy húsz kilométerrel arrébb volt, nem is nagyon értettem, hogy mit akarnak. A lényeg az volt, hogy tüzetesen átkutatták a nagy hátizsákomat, mindent el kellett magyaráznom, hogy mi micsoda, miért stb. De legalább tudtak a katonák szép köznyelven, ami úgy pár nap után nagy öröm volt. Én pompás hangulatban voltam, mert tudtam, hogy célegyenesben vagyok, meg poén, ha átkutatják az ember táskáját nagy-nagy katonák valahol a semmi közepén, a katonák is abszolút jókedvűek voltak, még feltöltettem velük a vizespalackomat is. Kérdezték, hogy Mianmarból jövök-e, mondtam nem, Yakóból, de mint kiderült van mianmari Yako is. Mondtam, hogy tudtommal én a nagy-nagy Yakóból jövök, de igazából gőzöm sincs. Mindegy, nem cécóztak velem sokat. Megkérdeztem, hogy mi ez az ellenőrzős dolog, mint kiderült, harmadik országból valókat kell csak ellenőrizniük. Lehet, hogy nincs is konkrét határ Mianmar és nagy-nagy ország között ott, valószínűleg egész szabad az átjárás, máig sem tudom, mi volt ott akkor az a helyzet. Onnan aztán teljesen vidám hangulatban sétáltam be „C” porfészekbe.

Mianmarral még később közelebbi kapcsolatba is kerültem, de ez másik történet...

El - 5. rész: Xishuangbanna

2009.01.25. 12:44 | Flotador | Szólj hozzá!

Téli utam fő célállomása Xishuangbanna (ejtsd valahogy így: Hszisuángpánná) vidéke volt. Ez a hosszú, bonyolultnak tűnő szó nagy-nagy nyelven is csak kiejtés szerinti átírás, az egyik helyi nyelven „Tizenkét rizsföldet” jelent. Korábban én sem hallottam erről a helyről semmit, de véletlenül a lefénymásolt Lonely Planet-oldalaimon ráakadtam a leírására, s egyből eldöntöttem, hogy ez lesz a végső úticélom a Cukorsüveghegyek Vidéke után.

Xishuangbanna a Déli Felhők Tartományának legdélebbi területe, a Burma és Laosz melletti határvidék, abszolút Délkelet-Ázsia. Szinte semmi sem emlékeztet arra, hogy nagy-nagy felségterületen vagyok, habár az utcán látható feliratok nagy része nagy-nagy nyelven van. Nem sok echte nagy-nagy él errefelé, szinte minden faluban más népcsoport lakik mindenféle furcsa szokásokkal. Egy néprajzos vagy kultúrantropológus egy életre itt ragadna. A legnagyobb helyi népcsoport a híres-neves dai (ejtsd: táj) nép, mely nem azonos a thai-jal. A városokban minden ki van írva dai nyelven, van szép kacifántos saját ábécéjük, s az utcán ritkán hall az ember nagy-nagy nyelvet. De a városokban legalább megértik… Az épületek, a falvak is délkelet-ázsiai jellegűek, valahogy Thaiföld él bennem ilyennek. A buddhizmusnak itt a délkelet-ázsiai ága virágzik, minden sarkon van egy aranyozott pagoda, s az embernek az az érzése, hogy a lakosság fele buddhista szerzetes, annyi narancsruhás kopasz férfit és kisgyerkőcöt látni errefelé. Ennyit az információáradatról.

Engem azonban nem a nagy kulturális értékek és a helyi kisebbségek kézműves termékei vonzottak ide, hanem a trópusi éghajlat, a hegyek és az őserdők. Itt tombol a nyár, rövidgatya-szandál, minden zöld, teaültetvények, rizsföldek és dzsungelek borítják a hegyeket-dombokat, igazán nekem való helyet találtam. Fő célom itt a csatangolás, kirándulgatás, az édes semmittevés.

Első napomat a székhelyen töltöttem, egy nagyon kellemes kis városkában. Átfolyik rajta a Mekong, mely mindig is valami nagyon misztikus, őserdők között átfolyó mocsaras valaminek élt a fejemben, s valószínűleg általában így is néz ki, de a városban teljesen rendes városi folyó formáját öltötte. Ráadásul száraz évszak van, ezért elég kevés víz folyik most benne. De megbocsátok neki, mert legalább nem esik az eső, nincs monszun. A székhelyen nincs sok nevezetesség, de ráakadtam egy szép botanikus kertre, s ebben töltöttem a nap nagy részét. Leültem egy pálmaligetben, és olvasgattam egy jót. Majd felkerekedtem kinyomozni, hogy merre érdemes kirándulgatni. Végülis az egész terület hegyekből, falvakból és erdőkből áll, az ember véletlenszerűen elindulhat bármerre, de vannak a városban külföldieknek való kávézók, ahol szerveznek dzsungeltúrákat és útvonaltippeket is talál az ember. Találtam is egy jónak ígérkező vezető nélküli párnapos útvonaltippet, s a kávézó vendégkönyvében sokan leírták, hogy megcsinálták, nem volt nehéz. Még szerettem volna beszerezni eső ellen valami ponchoszerűséget, mert esőkabátot nagy bölcsen nem hoztam. Találtam is egy túraboltot, s tíz percig magyaráztam az eladólánynak, hogy mit is szeretnék, kerek, lapos, műanyag, esőelleni izé, bigyó, ööö… Végül a leány talált egy angol-nagy-nagy szótárt, amiben meglepő módon benne volt mind a mexikói, mind az eső elleni poncho is. Úgyhogy aki szeretne egyszer itt ponchót venni, annak itt a megoldás: 雨披. Amúgy a túraboltban nem volt, így esőkabát nélkül indultam el nagy boldogan vidék felé.

El - 4. rész: Az Örök Tavasz Városában

2009.01.22. 12:26 | Flotador | Szólj hozzá!

Elhagytam a Cukorsüveghegyek Vidékét, és fő úticélom felé vettem az irányt. Ehhez azonban el kellett először jutnom az Örök Tavasz Városába. Az eljutás természetesen együtt járt egy háromórás busz- és egy kilencórás szokásos félálomszerű vonatúttal, a zhuang tartományból átléptem a Déli Felhők Tartományába. A Déli Felhők Tartománya az ország dél-nyugati határvidékén fekszik, a havas tibeti csúcsoktól a délkelet-ázsiai dzsungelekig elefántokkal és tigrisekkel, és itt él a legtöbb kisebbség is mindenféle furcsa hagyománnyal és öltözékkel. A tartomány piciny, hatmilliós székhelye az Örök Tavasz Városa.

A városról eddig csak csodaszépeket hallottam, vagy legalábbis bennem mindig az élt, hogy a távoli, misztikus Déli Felhők Tartományában egy város, ahol mindig tavasz van nagyon jó kis hely lehet. Többen is felmagasztalták, hogy az egyik legélhetőbb, legjobb nagy-nagy város, úgyhogy nagy elvárásokkal jöttem ide. Hát, csalódnom kellett. Az Örök Tavasz Városáról már első pillantásra, az állomásról kilépve látszott, hogy nem tartozik az élhető nagy-nagy városok közé, s bénaságban messze veri a majdnem büszke várost. Mégsem nyilvánítható büszkévé, mert annyira nem nyomasztó és nem unalmas hely, egyszerűen csak béna.

A város igazából rendkívül emlékeztetett a majdnem büszke városra, szinte ugyanolyan a növényzet, hasonlóak az épületek, hasonlóan koszos, hasonlóan kaotikus, de mégis sokkal fejletlenebb és kuszább. Azt hiszem ilyen lehetett a majdnem büszke város úgy öt- tíz éve. A hasonlóság meg különösen zavart, mert egyrészt minden ismerős volt, de mégis minden más. Anno még játszottam a gondolattal, hogy ezt a várost írom be az ösztöndíj-jelentkezési lapra, de így utólag is hála az Úrnak, hogy más módon választottam (?). A hely amúgy nem olyan szörnyű, de megvan az a megbocsáthatatlan tulajdonsága, hogy mindentől rohadt messze van. A jó tulajdonsága viszont az, hogy a klímája remek. Mivel magasan fekszik, ezért nyáron nincs pokol, s mivel jó délen van, ezért télen sincs hideg. Így tényleg teljesen igaz rá a név, hogy az Örök Tavasz Városa, s ezt az itt eltöltött két januári napom is tanúsíthatja. Másik nagy előnye, amiben szintén nagyon hasonlít a majdnem büszke városra, hogy jó a konyhája, s minden sarkon talál az ember valami olcsó meleg ételt. A zhuang tartományban és vidéken korábban nagy gondban voltam mindig, mert annyira nem evős része az országnak, vidéken meg mindenki magának főz, alig van olyan hely, ahol meleg ételt csinálnak.

Két nap bőven elég volt a városban, habár szinte semmi látványosságát nem néztem meg. De annyira nem tud már felizgatni még egy buddhista templom vagy még egy park, a téli kaland most másról szól, nem kultúráról és nevezetességekről. Nem mintha más útjaim azokról szólnának...

Első itteni napomon nagy ajándékkal lepett meg az Úr. Egy éjszakai vonatút után koszosan és kifacsartan megtaláltam az eddigi legundorítóbb szállásomat. Először meg se akarták mutatni, mert olyan rosszak a körülmények, nyugati biztos nem bírná. Igazából nem volt olyan szörnyű, hogy az igénytelen vándor ne mondta volna rá egy legyintéssel, hogy elmegy, egyedül a közös vécé és fürdő volt a rémisztő, a szoba kibírható volt. Bogarak például nem voltak. A lényeg tehát, hogy hatalmas lelki gondban voltam, hogy hogy a csodában fogok én abban a vizesblokkban én bármilyen vizelésnél komolyabb higiéniai műveletet elvégezni. Ezzel a tudattal mentem be céltalanul bóklászni a belvárosba. A történet másik szála, hogy a majdnem büszke városi Jótevőm meg a fiával éppen a tartományban telelt, s kiderült, hogy épp ugyanaznap vagyunk a tartományi székhelyen. Úgyhogy kifundáltuk, hogy majd valahol megpróbálunk találkozni, habár igazából egyikünk se ismerte egyáltalán a várost. Az isteni közbeavatkozás az volt, hogy céltalan bóklászásom közben egyszer csak meghallottam, hogy valaki a nevemet kiabálja, s a hang irányába fordulva megláttam a Jótevőmet, aki egy busz ablakából integetett ki lelkesen. A hatmilliós minigigavárosban pont egy időben pont egy utcában voltam azzal az egyetlen emberrel, aki ráadásul szintén 1700 km-rel arrébbról jött, s ez az ember pont akkor nézett abba az irányba, amikor én is ott voltam, s pont olyan távolságban, hogy meghalljam a nevem. Mindegy, a csodát nem kell tovább részletezni, a lényeg, hogy az Úr segítségével hipp-hopp egymásra találtunk, én megismerkedtem a fiával, aki egész jófejnek bizonyult, s utána együtt töltöttük a nap többi részét. Elmentem a hoteljükbe is, ahol ők rögtön felajánlották, hogy megfürödhetek, amit nyomban el is fogadtam. Húú, fantasztikus volt! És az Úr megőrzött attól, hogy a horrorközfürdőt kelljen használnom.

Az Örök Tavasz Városa abban is hasonlít a majdnem büszke városra, hogy szintén rendelkezik egy jó nagy tóval. Természetesen azért kisebb, mint az én kis Keleti Tavam, majdnem büszke önérzetemen nem eshetett csorba (ráadásul a helyi folyó is egy kis csatorna, hol van az a világ harmadik legnagyobb folyamához képest). Második napomon a tó felé vettem az irányt, mert tudtam, hogy van mellette egy hegy, s ha van a közelben hegy, akkor azt meg kell mászni. A tó amúgy semmi nagyobb extrát nem nyújtott egy nagy víztömegnél, ráadásul a mellette lévő híres park a legbénább nagy-nagy park volt, ahol eddig jártam. És még belépőt is volt pofájuk elkérni. De ez is csak igazolta elméletem, hogy milyen béna is a város.

A hegy azonban már messziről is jól nézett ki. Egy időbe telt, mire megtaláltam a felfele utat, mert a Lonely Planet a fordulj balrát összekeverte a fordulj jobbrával. És ilyenkor aki nem tud nagy-nagy nyelven nem tud feljutni a hegyre. Gonosz Lonely Planet. Végül egy bácsi elmutogatta nekem, hogy át kell menni egy szűk autópálya-felüljáró alatt, s ha szerencsés vagyok, akkor megtalálom a romos-koszos lépcsősort. A hegy végül jobbnak bizonyult, mint gondoltam. Majdnem a tetején volt egy csomó pagoda, meg árus, de mivel a kultúra fizetős volt, s akkori hangulatomban egyáltalán nem voltam rá vevő, ezért tovább mentem a felsőbb régiók felé. A felsőbb régiókban már eltűntek a fák, s mediterrán jellegű, kopár, sziklás bozótos fennsíkra jutottam, ami nagyon tetszett nekem. Itt bóklászgattam egy darabig, majd találtam egy jó erdei ösvényt lefele. Igazából felesleges részleteznem, hogy milyen kirándulni, mindenki tudja, a lényeg, hogy elvertem az egész napot a hegyen, s nagyon jó volt otthonihoz hasonló erdőkben csatangolni. Végül eljutottam kis külvárosi falurészekre, kis külvárosi falurészek buszmegállójába, s valahogy visszajutottam a városközpontba. A Lonely Planet itt is kicsit félreigazítja az embert a buszokkal és átszállásokkal, de nagy-nagy ország túl gyorsan változik, hogy egy egy hétnél régebbi szerkesztésű LP ne vezetné félre az embert.

Az Örök Tavasz Városát egyelőre kivégeztem, habár még úgyis visszatérek, hisz valahogy haza is kell jutnom, s a tartomány túl sok látnivalót kínál ahhoz, hogy későbbi kalandozásaim során ne vetődjek újra errefelé. Nagy előrelátóan tehát meghagytam egy csomó kulturális látnivalót a későbbiekre. Ez a két nap elég volt, hogy lássam, hogy milyen a város maga, milyen a hangulata, milyenek az emberek, s újra csak azon örüljek, hogy milyen jó hely is az én kis majdnem büszke városom.

El - 3. rész: Vietnám és egyéb kalandok

2009.01.18. 15:04 | Flotador | Szólj hozzá!

A kis határvárosból sikeresen eljutottam a híres-neves vízeséshez. Már intettek előtte, hogy ilyenkor, a száraz évszakban annyira nem nagy szám, de 没办法. A belépő igen borsos volt. Nagy-nagy országban valahogy extra drága, nyugat-európai színvonalú minden belépőjegy, mert nem a szegények utazgatnak errefelé. De én annak számítok. A vízesés amúgy kevés vízzel sem volt rossz, sőt, kifejezetten szép volt, eleve nem vagyok nagy vízesésbolond, engem teljesen kielégített. A táj körülötte, a cukorsüveghegyek még szebbé tették a látványt.

A Lonely Planet, minden vándor legjobb barátja (habár a nagy-nagy országi elég foghíjas, de még mindig ez a legjobb) óva intett, hogy véletlenül átsétáljunk Vietnámba, amit nem értettem, mert elvileg a túlpart volt Vietnám. Egészen addig nem értettem, míg véletlenül át nem sétáltam Vietnámba. A folyó valahogy elkanyarodik, így az innenső oldalra is átfut az ország. Mentem egy furcsa úton, rajta árusokkal, majd az út elfogyott, s pár lapos kőhalomba torkollott, de a sziklákon túl volt még több árus, így gyanútlanul tovább mentem a köveken át. Aztán nem messze magamtól megláttam a vietnámi határkövet, majd megkérdeztem az egyik árust, aki gyanúsan sok vietnámi cuccot árult, hogy akkor én most hol is vagyok éppen? Két percet eltöltöttem tehát a csodás Vietnámban is, ezentúl büszkén betehetem a felsorolásba, hogy mely országokban jártam! Meg milyen menő dolog már, hogy mindezt illegálisan és véletlenül tettem. Persze azért Vietnám többet érdemel, de ha Isten is úgy akarja, akkor hosszú még az élet... Amúgy nem vett észre a határőr, akit csak visszafele vettem észre, épp valakivel csevegett.

A közlekedés igencsak viszontagságos így a falvak között. Nagyobb települések közt vannak helyközi járatok, de például a vízesés a semmi közepén volt. Így kis motoros szekérféleségeket (nem találok rá jobb szót) kell kifogni. Ezzel csak az a gond, hogy mivel én látványosan külföldi vagyok, ezért sokszoros árat mondanak, amit én meg nem vagyok hajlandó kifizetni, s végül hoppon maradok. Tellett egy kis időbe és makacskodásba, mire végül az egyik szekeres a korábban általa mondott 50 pénz helyett 10-ért is elvitt. Végül pár faluval arrébb már kikalkuláltam, hogy mennyi is lehet az íratlan menetdíj, így a sokadik ilyen fuvar után már szó nélkül adtam a pénzt, s nem hőzöngtek rajta. Megpróbálom nem hagyni magam, ha át akarnak verni, de sokszor észre se veszem, sokszor meg nem lehet ellene mit tenni. Kell kis tapasztalat, mire az ember rájön, hogy mennyi lehet egy elfogadható szoba ára, mennyi lehet egy fuvar stb, az egészben csak az a rossz, hogy teljesen elvesztem a bizalmam az itteni határvidéki nagy-nagy emberek iránt.

Találtam a környéken még egy fantasztikus helyet, mely valahogy kimaradt a Lonely Planet-ből. (Én sokkal jobb útikönyvíró lennék!!!) Én is csak úgy tudtam meg a létezését, hogy még falvakkal-kisvárosokkal arrébb egy ember mondta, hogy a vízesés béna és uncsi, menjek inkább az xy szurdokba. Térképen meg is tudta mutatni, s sikeresen oda is találtam. Itt a diákbelépő kétszer annyiba került, mint a vízesés (16 eurónyi összeg), ami jó sok, de kiperkáltam, egész előző félévben a téli utazásra spóroltam, nem kell mindig sóhernak lenni. Végül ez volt az, amire utólag azt mondom, hogy simán megérte. Eljött a napnak az az időszaka, amikor sárgán süt a Nap, turista egy szál sem volt rajtam kívül. Egy ember követett egy végeláthatatlanul kanyargó lépcsősoron lefele egy csodaszép őserdővölgybe. Végül kiderült, hogy az ember az én csónakosom. Lent a völgyben folyt a kristálytiszta kék folyó, mentőmellényt adtak rám, majd gumicsónakra szálltunk. Kis zúgókon, csodás völgyek és vízesések közt kanyarogtunk. Nagyon nem tudom átadni az élményt, elmondhatatlan. Volt egy rész, ahol ki kellett pattanni a csónakból, mert a folyócska túl veszélyes volt, itt gyalog kellett folytatni az utat, s végül megtörtént az, amit kiskoromban kincskeresős rajzfilmekben láttam csak. Át kellett sétálni egy vízesés alatt, s mögötte egy barlang várt, s ebbe a barlangba eveztünk be. Állati jó kinézni a barlangból, látni a vízfüggönyt, a benyúló növényeket, az őserdős hegycsúcsokat, majd átcsónakázni egy hegy alatt. Természetesen a barlang cseppkőbarlang, csak hogy még jobb legyen az ember dolga, s a barlangba sok helyen kisebb vízesések folynak a hegyből, jó vizesen jön ki az ember a túloldalon. Összesen háromszor csónakáztunk át hegyek alatt. És ezek nem csak kis picinyke barlangok voltak, hosszú kanyargós vaksötét folyosórendszeren kanyarogtunk át. Persze a csónakosnak volt egy piciny fényt kibocsátó zseblámpája, amivel látni lehetett úgy két méterre előre. Végül teljesen máshol bukkantunk ki, s egy kisbusz vitt vissza a kiindulóállomásig. Az egész gyönyörű, fantasztikus stbstbszépszó volt, de még külön rátett egy lapáttal az, hogy nem volt egy turista sem rajtam kívül.

A nap másik fénypontja meg az volt, hogy továbbra is a semmi közepén álltam, el kellett jutnom egy 30 km-re arrébb levő városkába. Kiálltam az útra, várni valami szokásosan átverniakarós közlekedési eszközt, de teljesen magától leállt egy sima személygépkocsi. Félve és bizalmatlanul beszálltam, de utóbb kiderül, hogy tényleg csak segíteni akart. Vele robogtam elöl ülve a kanyargós utakon a naplementés cukorsüvegtájba. Nagyon állat volt. Beérve a porfészekbe elvitt az eddigi legkorrektebben kinéző szállásomig, s elköszöntünk egymástól. Visszanyertem bizalmam az emberiségben.

És persze, képeket készítek, milliót, de amíg nem tudom a laptopommal használni a netet, addig nem tudom feltölteni őket. Úgyhogy most a mese, később meg jönnek a képek.

Egy majdnem büszke város krónikája